|
Egy angol
ópiumevő vallomásai Egy
angol ópiumevő vallomásai Egy angol
ópiumevő vallomásai Útmutatás
az olvasónak Azok az események, melyeket vallomásomban leírok,
körülbelül olyan terjedelmű időközben játszódnak le, melynek kezdetét
tizenkilenc évnél kissé messzebbre, végét pedig annál közelebbre tehetjük:
következésképp, az időpontok meghatározásánál szokásos eljárásmód szerint, az
egyes események mintegy tizennyolc-tizenkilenc év távolába kívánkoznak, s mivel
a jelen elbeszélés első jegyzeteit múlt év karácsonyán vetettem papírra, minden
esetben egészen természetesnek tetszhet, hogy a korábbi dátumot tartsuk
érvényesnek. A leírás sietségében mindenütt tartottam is magam ehhez a
dátumhoz, jóllehet közben hónapok teltek el. Sok esetben ezért talán nem adtam
tévedésre okot, de ha mégis, jelentősége igen csekély. Egy esetben azonban,
ahol ugyanis születésnapját említi a szerző, az általánosságban meghatározott
és egységesített dátum használata tévedéshez vezetett: ez a tévedés egy egész
évet tesz ki: mert éppen a leírás idejére telt le tizenkilenc év az egész
periódus kezdete óta. Ezért fontosnak tartom megemlíteni, hogy az elbeszélésben
foglaltak az 1802 júliusának eleje és 1803 márciusának eleje vagy közepe közti
időben játszódtak le. 1821. október 1. ELSŐ RÉSZ Az olvasóhoz Átnyújtom feljegyzéseimet neked, kedves olvasóm, életem egy
nem mindennapi szakaszáról, s ha helyesen ítélem meg a dolgot, biztos vagyok
benne, hogy e vallomás nemcsak érdeklődést kelt majd, de hasznos is lesz és
nagymértékben tanulságos. Ez a reménység vezetett, mikor papírra vetettem e
feljegyzéseket, s ez legyen egyben mentségem is, ha átlépem ama tisztes és
nemes korlátokat, melyek többnyire visszatartanak minket tévelygéseink és
gyarlóságaink nyilvános mutogatásától. Valóban, semmi sem sérti úgy a jóérzésű
angolt, mint ha látnia kell, hogy valaki a saját erkölcsi fekélyeivel és
sebhelyeivel hivalkodik, letépve és félredobva azt a szemérmes fátylat, melyet
az idő vagy az emberi gyengeségek iránti megbocsátás réges-rég rájuk borított.
Ezért hát, hogy a mi vallomásaink, mármint az önként s nem bíró előtt tett
vallomások, nagy része, félvilági alakoktól, szélhámosoktól és kalandoroktól
származik. S ha arra akarunk példát találni, hogy igenis tekintélynek és
önbecsülésnek örvendő személyiségek is képesek önmaguk őszinte és önkéntes
megalázására, forduljunk a francia vagy a német irodalomhoz, ez utóbbihoz ott,
ahol átjárja a francia szellem rejtett hatása, a túlfeszített érzékenység.
Nagyon jól látom helyzetemet, vagyis hogy könnyen illethetnek engem is effajta
szemrehányásokkal, ezért hát nemegyszer hónapokig haboztam, helyes-e
elbeszélésemnek ezt vagy egyáltalán bármelyik részét is közreadni még életemben
(hiszen halálom után sokféle oknál fogva majd úgyis megjelenik az egész); s
csak nagyon alapos mérlegelés után, a mellette és ellene szóló érveket
latolgatva döntöttem úgy, hogy közreadom őket. A bűn és nyomorúság valami természetes ösztön folytán
kerüli a nyilvánosságot, rejtekre vágyik és magányosságra, s hordozói olykor
még sírjukat is úgy igyekszenek megválasztani, hogy minél távolabb legyenek a
cintermek többi lakóitól, valamint életükben kerültek minden szorosabb
kapcsolatba az emberi nem nagy családjával, Wordsworth megindító szavaival
szólva: ...az alázat csuhája S nagyjából jól is van ez így, s mindnyájunk szempontjából
így hasznos; tőlem is távol álljon, hogy semmibe vegyek ilyen tiszteletre méltó
érzéseket, vagy hogy akár szóval, akár tettel, bárhogy is kisebbíteni próbáljam
őket. De ahogy egyrészt az önvád, amivel magamat illetem, nem azonos a
bűnvállalással, másrészt lehet, hogy, ha azonos volna is, az ilyen drágán
szerzett tapasztalat feljegyzése annyi haszonnal szolgálna másoknak, hogy
bőségesen ellensúlyozna mindent, ami az említett érzéseket sérthetné.
Gyengeségeink és kínjaink nem jelentik okvetlenül azt, hogy bűnösök is vagyunk.
Többé vagy kevésbe vagyunk csak azonosak ezekkel a sötét rokon fogalmakkal,
aszerint, hogy mi indokolja vagy vezérli a vétkes tetteit, s aszerint, hogy a
kísértés mindjárt kezdettől fogva mennyire volt erős, s a tényleges vagy
lehetséges ellenállás legalább csírájában komolyan vehető-e. Ami engem illet,
igazán, s dicsekvés nélkül, elmondhatom magamról, hogy életem, mindent
összevéve, a filozófus élete volt; intellektuális lénynek születtem, s már
gyermekkorom érdeklődése is a szó legjobb értelmében vett szellemi dolgok felé
fordult. Ha az ópiumevés érzéki élvezet, s ha be kell is ismernem, hogy oly
mértékben hódoltam e gyönyörnek, amilyenre nincs írásos adat (mert ahogy
mondják, van egy híres kortársam, aki az ópiumadagok tekintetében engem messze
felülmúl), hadd mondjam el mindjárt azt is, milyen buzgó igyekezettel küzdöttem
ez ellen a bűvös rabság ellen, s végül elértem, ami mind a mai napig tudomásom
szerint egyetlen embernek sem sikerült - azt ugyanis, hogy az átkos köteléket,
mely fogva tartott, szétszakítottam, majdnem az utolsó láncszemig. Ekkora
akaraterő bármilyen fajta és mértékű akaratgyengeséget kiegyenlíthet
erkölcsileg. S ebben az esetben annál is inkább, mivel az erő teljes és
kétségtelen győzelmet aratott; miközben vitatható, hogy egyáltalán
beszélhetünk-e gyengeségről ott, ahol fájdalom enyhítéséről volt
szó, kiterjeszthetjük-e ennyire a fogalmat, vagy csak addig a határig, míg az
élvezet kielégítése a cél. Ezért hát nem vallom bűnösnek magam, s ha vallanám, se
hagynám eltéríteni magam a vallomásoktól, tekintve, hogy az ópiumevők egész
táborának komoly szolgálatot tehetek velük. De hát kik ők? Számuk, kedves
olvasóm, sajnos, túlságosan is nagy. Akkor jöttem rá erre, mikor pár éve
összeszámoltam társadalmunk egy szűk rétegéből, méghozzá nagy tehetségű
emberek, tekintélyes személyiségek köréből az ópiumevőket, már akikről közvetve
vagy közvetlen tapasztalatból tudom, hogy az ópium rabja lettek; ilyenek
például az ékesszólásáról és jóságáról közismert William Wilberforce; Isaac
Milner; Carlisle nemrég megboldogult esperese; Lord Erskine; valamint Mr.
Addington, az elhunyt államtitkár, aki ugyanazokkal a szavakkal írta le az
ópium fogyasztására késztető érzeteket, mint Carlisle esperese, vagyis hogy
"mintha patkányok tépték és harapdálták volna szét gyomrának falát";
hasonlóképp említhetnénk Samuel Taylor Coleridge-et, és még sok kevésbé híres
személyiséget, akiknek nevét fárasztó lenne felsorolni itt. Ha már egy ily szűk
társadalmi réteg ennyi példát szolgáltatott, méghozzá egyetlen érdeklődőnek, mi
más következhetett ebből, mint hogy egész Angliát tekintve az ópiumevők oly
nagy számával lehetne dolgunk, ami első pillanatban szinte hihetetlennek
látszott. Magam is kételkedtem vizsgálódásaim eredményében, míg aztán egy-két
tény végképp meg nem győzött. Hadd említsek közülük kettőt. Először is: három
tekintélyes londoni gyógyszerész, akik egymástól távol eső kerületben laknak, s
akiktől véletlenül nemrég kisebb mennyiségű ópiumot vásároltam, bizonygatták,
hogy a passzionátus ópiumevők száma, ha szabad így neveznem, napjainkban
hatalmasra szökött, s mindennap nagy gonddal és sok vesződséggel jár, hogy
ezeket, akiknél a megszokás szükségletté tette az ópiumot, meg tudják
különböztetni azoktól, akik öngyilkosság céljából vásárolják e szert. E
tájékoztatás kizárólag Londonra vonatkozott. De második példám talán még jobban
meglepi majd az olvasót: évekkel ezelőtt Manchesterben jártomban több pamutfonó
tulajdonos elmondta, hogy munkásaik bámulatos gyorsasággal kaptak rá az
ópiumra, úgyhogy a patikusok minden szombat délután már a pulton kiporciózott
egy-két-három grammos adagokkal várták őket, hogy az előre látható torlódást
elkerüljék. E szenvedély gyors elharapózását az alacsony bérekkel magyarázták,
melyek miatt a munkások nem engedették meg maguknak azt a fényűzést, hogy
sörben vagy pálinkában keressék a mámort, és azt is kilátásba helyezték, hogy
ez a szokás a bérek emelkedésével alábbhagy majd; én mindazonáltal nem hiszem,
hogy ha valaki egyszer az ópium mennyei gyönyöreibe belékóstolt, újra az
alkohol durva és földhözragadt örömeinek szintjére süllyedjen vissza, és biztos
vagyok benne, hogy az ópiumnak rabja lesz, ki nem ízlelte
azt, belőle majd. Tény, hogy az ópium csábító erejét még az orvostudományban
járatos szakírók is elismerik, akik egyébként a legnagyobb ellenségei, így
például Awsiter, a greenwichi kórház gyógyszerésze Az ópium hatásáról
című, 1763-ban megjelent értekezésében a következő rejtélyesnek tetsző módon
nyilatkozott arról, hogy miért nem tárgyalja Mead e szer tulajdonságait, ellenmérgeit
kielégítően: "Talán kényesnek találta a témát ahhoz, hogy nagyobb
nyilvánosság előtt tárgyalja. Ha megteszi, talán e szer gátlástalan
fogyasztását indítja el. Feladván a kellő elővigyázatosságot, maga oszlatta
volna el azokat az aggodalmakat, amelyeknek éppenséggel meg kell akadályozniok,
hogy e szer roppant hatalmát szélesebb körben megismerjék, mert számos olyan
tulajdonsággal rendelkezik, melyek, ha nálunk ismeretesekké válnak, e szer
fogyasztását megszokássá tennék, s a keresletet még nagyobbá, mint akár
maguknál a törököknél. Ez pediglen - fűzi hozzá - általános
szerencsétlenséget hozna magával." E végkövetkeztetés szigorúságával
nem értek egyet; erről azonban lesz még alkalmam vallomásaim végén szólni, ahol
az olvasó művem tanulságát is kézhez kapja majd.
Három okból is szükségesnek tartom, hogy könyvem bevezető
vallomásaiban, vagyis előbeszédében beszámoljak ifjúkorom élményeiről, melyek a
későbbiekben a rendszeres ópiumevéshez elvezettek: Először is azért, hogy megnyugtató válasszal hárítsam el
már jó előre azokat a kérdéseket, melyek különben kínosan megzavarnák
Ópiumvallomásaim menetét - például: "Miképp is juthatott odáig egy
értelmes lény, hogy fejét a nyomorúság ily rettentő igájába hajtsa, önként
magára vegyen ekkora szolgaságot és, jól tudva, mit tesz, hétszeres lánccal
béklyózza önmagát?" Egy ilyen kérdés, ha még menet közben nem kap
kielégítő választ, csakis felháborodást kelthetne, mintha valami közönséges
esztelenségről volna szó, és csírájában fojthatna meg minden rokonszenvet,
melyre pedig a szerzőnek könyvéhez oly nagy-nagy szüksége van. Másodszor, szükségesek a bevezető vallomások azért is, hogy
kulcsot kapjon az olvasó azokhoz a rettentő képekhez, melyek később az
ópiumálmokban megjelennek. Harmadszor azért, hogy - függetlenül a vallomások tárgyától
- a vallomástevő személye iránt ébresszen eleve érdeklődést; ami aztán
magukat a vallomások is feltétlenül érdekesebbé teszi. Ha valaki, aki állandóan
ökrökkel foglalkozik, hirtelen ópiumevővé lesz, nagy a valószínűsége, hogy -
hacsak nem teljesen tompa a lelke az álmokhoz - ökrökről fog álmodni; jelen
esetben viszont jól tudja az olvasó, hogy az ópiumevő a "filozófus"
rangjára érzi jogosultnak önmagát, s megérti majd, hogy álmainak
varázsgyümölcsei (az éber és az éjhomályú álmoké egyaránt) olyasvalakinek a
jelleméhez illenek, aki "humani nihil a se alienum putat"[1]. A szerző ugyanis meg van győződve róla, hogy a fölényesen
biztos elemző értelem nem elég ahhoz, hogy valaki a "filozófus" névre
igényt tartson (bár még ennek az egyetlen feltételnek is csak igen kevesen
feleltek meg Angliában az utóbbi néhány emberöltő alatt; legalábbis nemigen
akad neves személyiség, aki méltó lenne a rangra, akit meggyőződéssel
nevezhetnénk kifinomult gondolkodónak; az egy Samuel Taylor Coleridge
kivételével, egy szűkebb eszmekörben pedig az újabb, ám nem kisebb hírű David
Ricardótól eltekintve), hanem szükséges az olyan erkölcsi adottság is, mely a
filozófusnak intuitív erőt és látást kölcsönöz, hogy az emberi lélek
természetének igazi törvényeit és mély misztériumait felismerhesse - olyasféle
képességre gondolok itt, melyet (az emberek mindama nemzedékei között, melyek
az idők kezdetétől - hogy úgy mondjam - ezen a földi terepen felsorakoztak)
talán angol költőink ismernek a legeslegjobban, a skót professzorok pedig a
legeslegkevésbé. Gyakran megkérdeztek, hogy történhetett, hogy rendszeres
ópiumevő lettem, s nagyon sokat szenvedtem barátaim ama feltételezésétől, hogy
valamennyi szenvedésemet, melyről itt beszámolok, megrögzött szokásomnak
köszönhetem, amelynek egyetlen célja a kéjes izgalmi állapot mesterséges
felidézése volt. Ez mindenesetre csúnya félremagyarázás az én esetemben. Az
igazság az, hogy majdnem tíz éven keresztül csakugyan pusztán a páratlan
élvezet kedvéért folyamodtam olykor az ópiumhoz, de amíg ilyen szándék vezetett
csak, minden súlyosabb következménytől is megóvott annak kényszerűsége, hogy
kicsapongásom egyes stádiumai közé hosszas szüneteket iktassak, s így az
élvezet mindenkori frissességét, újszerűségét megőrizzem; az ópium nem azért
lett napi étrendem része, hogy élvezeteket szerezzek magamnak, hanem hogy a
legrosszabb fajta fájdalmon enyhítsek. Huszonnyolc éves koromban rendkívül
hevesen tört rám egy fájdalmas gyomorbántalom, ami körülbelül tíz évvel
korábban már jelentkezett egyszer. Ezeket a gyomorbántalmakat az a gyötrő érzés
okozta, amelyben kisfiú koromban, sajnos, részem volt. A remény és a túláradó
boldogság éveiben, tizennyolc-huszonnégy éves koromig szunnyadtak a kínok.
Utána három éven keresztül rám-rám törtek. Később, kedvezőtlen körülmények
között, amikor kedélyem nagyon nyomott volt, nem volt más ellenszer, mint az
ópium. Mivel ifjúkorom szenvedései, melyek gyomorbajomat okozták, s a
szenvedések körülményei önmagukban is érdekesek, hadd vázoljam őket
röviden. Körülbelül hétéves lehettem, mikor apám elhunyt, s engem
négy gyám gondoskodására hagyott. Különböző iskolákba jártam, jobbakba és
rosszabbakba, s hamar kitűntem a klasszikus nyelvek iránti érzékemmel,
különösen görögtudásommal. Tizenhárom éves fejjel könnyedén írtam görögül, s
tizenöt éves voltam, mikor odáig vittem már, hogy nemcsak időmértékes verseket
írtam görögül, hanem folyékonyan és fesztelenül társalogtam is - olyan képesség
volt ez, mellyel egyetlen diáknál sem találkoztam kortársaim között, s nekem is
csak úgy sikerült szert tennem ilyen tudásra, hogy az újságokat napról napra
úgy olvastam végig, hogy mindjárt fordítottam is a szöveget élőszóban a tőlem
telhető legkifogástalanabb görög nyelvre; így ugyanis egy-egy megfelelő
kifejezésért, mellyel modern életünk gondolkodásmódját, képeit és viszonyait
jól jellemezhetem, mindig újra meg újra át kellett kutatnom emlékezetemet, ami
azzal az eredménnyel járt, hogy szókincsem összehasonlíthatatlanul nagyobb
lett, mint ha különféle erkölcsi értekezések lélektelen fordításával
foglalkoztam volna napestig. "Ez a gyerek - mondta rólam egyik tanárom,
mikor felhívta rám valakinek figyelmét - különb szónoklatot tudna kivágni egy athéni
néptömeg előtt görögül, mint bármelyikünk idehaza angolul." Akitől ezt a
dicséretet kaptam, tudós ember volt, méghozzá "érett és bölcs elme",
s valamennyi tanárom közül az egyetlen, akit szerettem s akire felnéztem.
Szerencsétlenségemre, s mint később megtudtam, e kedves, bölcs ember nagy
fájdalmára, kivettek a keze alól, s előbb egy ostoba fajankóra bízták
nevelésemet, aki folyton azért szorongott, nehogy tudatlanságát leleplezzem;
majd egy tekintélyes tudós felügyelete alá helyeztek, aki egy nagy, gazdag hagyományokkal
rendelkező iskola élén állt. Ez a férfiú az oxfordi Brasenose Kollégiumból
került posztjára. Nagyeszű, képzett és tudós ember volt, de (miként a
legtöbben, akiket abból a kollégiumból ismertem) eléggé nehézkes, darabos és
pallérozatlan elme. Így hát szememben szánalmas ellentéte volt csupán kedves
etoni tanárom könnyedségének, szellemének, mivel elméjének sivárságát és
szegényességét sehogyan sem tudta elrejteni óráról órára megújuló élénk
figyelmem elől. Nem jó, ha a diák ismeretei vagy szellemi képességei messze
felülmúlják a tanáréit, s ezt ráadásul tudja is. Márpedig jelen esetben ez volt
a helyzet, legalábbis ami az ismereteket illeti: s méghozzá nemcsak én, hanem a
másik két első osztályos fiú is, aki velem együtt járt hozzá, jobb görögös
volt, mint a tanárunk, ha nem is önálló gondolkodásra képes, mozgékony elme, s
ha nem hódoltak is a gráciáknak. Emlékszem, mikor először mentem el az órára,
épp Szophoklészt olvastuk. S nekünk, az elsős triumvirátusnak állandó diadalt
jelentett, ha láttuk, miként biflázza "Archididaszkalusz"-unk (ahogy
ő neveztette magát) az aznapi adagot, mielőtt előadná nekünk, s hogyan próbálta
felfegyverezni magát szótárból és nyelvtankönyvből, hogy aztán megütközhessen
és sikerrel megvívhasson a kórusszövegek nehézségeivel - míg mi méltóságunkon
alulinak éreztük, hogy a könyvet óra előtt akár egyszer is, akár véletlenségből
is felüssük; ehelyett arra használtuk fel az időt, hogy gúnyverseket faragjunk
parókájáról vagy más hasonlóképpen fontos dologról. Két tanulótársam szegény
volt, s attól függött, mehetnek-e egyetemre, hogy milyen véleményezést ad róluk
az igazgató, én ellenben kisebb örökséggel rendelkeztem, melynek kamataiból
futotta tanulmányi költségeimre, s minél előbb szerettem volna egyetemre
kerülni. Ezt gyámjaimnak is megemlítettem, méghozzá nagyon határozott formában,
de minden eredmény nélkül. Egyikük távol élt; pedig mindnyájuk közül neki volt
a legnagyobb élettapasztalata és bölcsessége; a másik három közül kettő összes
jogáról lemondott a negyedik javára: ezzel a negyedikkel kellett hát
tárgyalnom; a maga módján kitűnő, nemes férfiú volt ez a negyedik gyámom,
azonban hihetetlenül gőgös, önfejű, és nem tűrt ellenvéleményt. Levelek és
személyes megbeszélések hosszú sora után végre be kellett látnom, még csak
abban sem bízhatom, hogy gyámom e kérdésben kiegyezik velem valahol félúton,
hiszen feltétlen engedelmességet várt tőlem, azt, hogy alávessem magam az
akaratának; így hát láttam: más eszközökhöz kell folyamodnom. Közeledett a
nyár, s nem volt már messze a tizenhetedik születésnapom; megfogadtam magamban
szent esküvel, hogy e naptól kezdve nem leszek többé iskolapadban görnyedő
diák, nem én. De minthogy mindenekelőtt pénzre volt szükségem, írtam egy magas
rangú hölgynek, aki - bár még maga is fiatal volt - engem gyerekkoromtól
ismert, s egy ideje nagyon kitűnően bánt velem; írtam neki és megkértem, hogy
"kölcsönözzön" nekem öt guineát. Több mint egy hét telt el, és semmi
válasz nem jött, s már majdnem kétségbeestem, amikor végre egy szolga megjelent
és átadott nekem egy koronás-címeres pecséttel ellátott vastag levelet. A levél
hangneme igen szívélyes volt, és lekötelező; éppen a tengernél tartózkodott a
levél szép írója, ezért késett a válasz. A dupláját küldte, mint amit kértem,
és kedvesen hozzáfűzte, nem tenné tönkre, ha történetesen soha nem látná
viszont ezt az összeget. Nos hát minden megvolt tervem végrehajtásához; a tíz
guineához hozzáadtam még azt a kettő, melyet a zsebpénzemből takarítottam meg,
s ez együtt, úgy látszott, nagyon-nagyon hosszú időre elég lesz; s abban a
boldog életkorban, amikor fiatal életének energiái előtt semmi, de semmi
korlátot nem lát az ember, a remény szelleme szinte végtelenül megsokszorozza
az erejét. Dr. Johnson egy helyütt nagyon találóan és (ami nem túl
gyakran mondható el róla) nagyon finoman jegyzi meg, hogy ha valamit nagyon
hosszú időn át tettünk puszta megszokásból, soha nem tudjuk utoljára tenni
anélkül, hogy szomorúság ne járná át szívünket. Ezt az igazságot éreztem én is,
amikor végül is távoznom kellett Manchesterből, ahol soha nem voltam otthon,
soha nem voltam boldog; és a búcsú valahol bensőm mélyén mégis fájt. Végleges
távozásom előestéjén szomorúan hallgattam a tágas tanteremben az esti
istentiszteletet, amelyen én többet már nem veszek részt, később pedig névsorolvasáskor,
midőn mint mindig - elsőnek olvasta a nevem -, kiléptem a sorból, s a az ott
álló igazgató előtt elhaladva főhajtással köszöntöttem, keményen a szemébe
néztem, és közben azt gondoltam magamban: "Öreg már, fáradt és gyenge, és
valószínűleg soha az életben nem látom viszont többé." Igazam volt; soha
többé nem láttam, és soha nem is látom többé. Nyájasan rám nézett, jóságosan
mosolygott rám, és viszonozta köszönésemet, vagyis istenhozzádomat, így váltunk
el tehát, anélkül persze, hogy ő tudta volna, örökre. Szellemét nem tudtam
tisztelni sohasem, mégis éreztem, hogy mindig jó volt hozzám és elnéző, így hát
sokat bánkódtam miatta, hogy szomorúságot okozok neki.
"mint Atlasznak, ki épp
elég erős s háta is oly széles, akár a salisburyi sík. Így hát
kitartott amellett, hogy egymaga viszi le a ládát, míg én lent várok a lépcső
alján; ott vártam hát, tele szorongással a vállalkozás sikeréért. Egy kis idő
múlva hallottam is, hogy jön lefelé lassú, biztos léptekkel.
Szerencsétlenségére azonban a veszélyes fordulóhoz közeledve, pár lépésnyire a
folyosótól, valószínűleg izgalmában megbotlott, a hatalmas teher lecsúszott a
válláról, és megindult lefelé, egyre nagyobb robajjal és egyre gyorsabban
szánkázva lépcsőfokról lépcsőfokra, úgyhogy a lépcső alján pokoli dördüléssel
állt meg épp "Archididaszkalusz"-om ajtaja előtt. Első gondolatom az
volt, hogy mindennek vége, s hogy egyetlen esélyem az lehet, ha veszni hagyom a
ládát. Rövid gondolkodás után mégis úgy döntöttem, hogy megvárom, mi lesz a
dologból. A szolga miattam is, meg saját maga miatt is rettentően megijedt.
Ennek ellenére olyan ellenállhatatlanul hatott rá az eset, annyira
nevetségesnek találta, hogy harsogó kacagásban tört ki, amit képtelen volt
abbahagyni, úgyhogy biztosra vehette volna bárki: ez a lárma még a hétalvót is
felébreszti. S e fergeteges jókedv hallatán, ott, ahol a megsértett hatalom is
hallhatta, magam sem bírtam ki, hogy - nem is annyira a ládával történtek
miatt, inkább az inas hihetetlen jókedvén - én is fel ne nevessek. Mindketten
természetesnek találtuk volna, hogy mindjárt megjelenik Lawson doktor, kirontva
szobájából; általában ugyanis, ha csak egy egér surrant is el a folyosón, már
talpon volt és pattant, akár a véreb, ha kinyitják az ól ajtaját. Különösképpen
azonban most, hogy elcsitult a nevetés, bentről nem hallatszott semmi nesz, a
legkisebb mozgás sem az ajtó mögül. Lawson doktort makacs betegség kínozta,
időnként aludni se hagyta, ám ha aludt, mindig nagyon mély álom szállt rá.
Felbátorodva az ajtó mögötti csendtől, az inas újra vállára vette a ládát, és
most már baj nélkül tette meg az utat a lépcső aljáig. Megvártam, míg a láda
felkerült a targoncára, és megnyugvással láttam, hogy útban van a fuvaros felé.
Akkor, "egyedül a Gondviselésre bízva magam", elindultam, hónom alatt
kis csomaggal, benne néhány ruhadarab, egyik zsebemben egy kedves angol
költőmmel, a másikban Euripidész vagy kilenc drámájával, egy tizenkettedrét
kötetben. Eredetileg úgy terveztem, hogy Westmorlandbe megyek;
szándékomban e vidék iránti szeretetem s más személyi indokok is vezéreltek. A
véletlen azonban más irányt adott utamnak, s így végül Észak-Wales felé
indultam. Denbigshire-en, Merionetshire-en és Caernarvonshire-en
keresztül vitt utam, s végül Bangorban, egy kedves kis házban szálltam meg.
Akár hetekig is ellakhattam volna itt, mert az élelem Bangorban nagyon olcsó
volt, lévén mezőgazdaságilag termékeny és gazdag, piaci lehetőségekben szegény
vidék. Egy véletlen közbejött esemény azonban (amelyben talán nem is volt semmi
rossz) arra kényszerített, hogy folytassam vándorutamat. Nem tudom, olvasóm
megfigyelte-e már, nekem mindenesetre számtalanszor feltűnt, hogy Angliában a
püspökcsaládok alkotják a legfennhéjázóbb, leggőgösebb réteget, vagy legalábbis
ők azok, akiknél szemet szúr a gőg. A nemesek és gyermekeik már nemesi
előneveikkel is elárulják rangjukat. Sőt maga a családnév is (s ez áll sok
nemesi titulussal nem rendelkező család sarjaira is) elegendő néha, hogy az
angol fül számára előkelő származást jelentsen. Sackville, Manners, Fitzroy,
Paulet, Cavendish és még sok-sok más: ezek a nevek önmagukért beszélnek. Ezek
az emberek aztán mindenütt azt tapasztalják, hogy kiváltságaikat mindenki
természetesnek veszi, kivéve persze azokat, akik saját jelentéktelenségük miatt
járatlanok a világ dolgaiban: "Aki őket nem ismeri: saját maga
ismeretlen." Erkölcsüket, viselkedésüket is ez határozza meg, s ha egyszer
szükségesnek tartják, hogy jelentőségüket másokkal éreztessék, máskor ezer
alkalmuk nyílik rá, hogy ezt leereszkedő nyájassággal kiegyenlítsék. Másképp
állnak a dolgok a püspökcsaládoknál, melyek nagy fáradsággal próbálják
tekintélyüket elismertetni, mivel a püspöki székek gazdái nem mindig
nemesemberek, s oly gyakran változnak a személyek e tisztekben, hogy a
közvéleménynek alig van ideje a püspök megismerésére, hacsak nem örvend
valamiféle irodalmi hírnévnek az illető. Ezért aztán a püspökök gyermekei is
valami zord, taszító nenyúljhozzám-modort vesznek fel, amely az el nem ismert
érdemek tulajdonosainak ismertetőjegye. Végtelenül érzékenyek, elzárkóznak
minden bizalmasabb közeledés elől, kényesek, mint aki podagrás. Semmi kétség:
egy kiváló koponya vagy egy különösképpen nemes szív megóv ily gyengeségtől,
mégis úgy érzem, jellemzésem általánosságban véve találó, ha ezek a családok
talán nem is gőgösebbek, mint a többiek, a felszínen mégis úgy látszik, mintha
azok lennének. A köreikben uralkodó szellem természetesen hatással van
környezetükre, viselkedésük inasaikra és alárendeltjeikre is átragad. A háziasszonyom
például valaha szobalány vagy gyereklány volt a bangori püspök házában, nemrég
ment férjhez, s így "révbe jutott" (ahogy mondani szokás az ő
köreiben). Egy ilyen kis városban, mint Bangor, maga az a tény, hogy valaki a
püspök családjában élt, már rangot jelentett, s derék háziasszonyomnak is
jókora adag jutott abból a büszkélkedésből, amelyet az imént említettem. Mit
mondott "őméltósága", mit tett "őméltósága", milyen kiváló
a Parlamentben, milyen nélkülözhetetlen Oxfordban; egész nap szinte másról sem
beszélt. Mindezt egész jól elviseltem, mert jámborabb voltam annál, semhogy
képes legyek bárkinek is a szeme közé nevetni, s az öreg cselédasszony
fecsegése iránt a legjóságosabb türelmet tanúsítottam. Mégis, ez úgy
festhetett, mintha hiányozna belőlem a kellő érzék, hogy püspökének nagyságát
felfoghassam, s talán hogy megbüntessen ezért, de az is lehet, hogy minden
ilyen szándék nélkül, egy napon elmondott egy beszélgetést, mely a püspök
házában, közvetve ugyan, de rólam folyt. Az asszony tiszteletét akarta tenni a
püspök családjánál, s mivel az ebédnek már vége lett, behívták őt is az
ebédlőbe. Miközben anyagi viszonyairól mesélt, megemlítette mellesleg, hogy
lakója van. A jó püspök valószínűleg figyelmeztethette, hogy legyen óvatos,
miféle bérlőt választ. "Gondoljon csak arra, Betty - mondta -, hogy
városunk a fővárosba vezető főútvonal mentén fekszik, s könnyen megeshet, hogy
valami ír gazember, aki adósságai elől Angliába menekül, vagy éppen valami
angol gazember, aki Man szigetére akar szökni adósságai elől, ezt a helyet is
útba ejti." A tanács önmagában véve egyáltalán nem volt butaság, Betty
asszonynak azonban nyilván saját magának kellett volna megszívlelnie, és nem nekem
továbbadnia. Ami azonban ezután következett, még rosszabb volt. "Jaj, főtisztelendő
úr - válaszolta szállásadónőm (utólagos beszámolója szerint) - nem hiszem, hogy
ez a fiatalember gazember lenne, hiszen..." - "Maga tehát nem hiszi,
hogy gazember vagyok - szakítottam félbe felháborodottan -, ilyesféle gondoktól
a jövőben megkímélem." S azon nyomban utazáshoz készültem. A derék asszony
már-már megenyhült, akkor azonban nyers, tiszteletlen megjegyzésem, melyet
sajnos a püspök úrra tettem, most már az asszonyt hozta dühbe, s így
kibékülésről többé szó sem lehetett. Egyébként valóban felháborított a püspök
gyanakvó rosszindulata valaki iránt, akit még csak nem is látott soha, s az
volt a tervem, hogy felkeresem, s görögül mondom meg neki a véleményemet,
aminek következtében kénytelen lesz nekem görögül válaszolni, s így nemcsak az
derül ki, hogy mégse vagyok azért akármiféle csavargó, hanem - biztos voltam
benne - az is, hogy ha nem is vagyok oly gazdag, mint ő, görögben jobb vagyok
nála. Ahogy azonban nyugodtan utánagondoltam a dolognak, be kellett látnom,
hogy ez afféle gyerekes fenekedés csupán; hiszen a püspöknek végül is joga van,
hogy egy régi cselédjének tanácsot adjon; s hogy nem tehet róla, ha tanácsa a
fülembe jutott; s hogy ugyanaz a tapintatlanság, ami Betty asszonyt arra
késztette, hogy elmondja nekem a dolgot töviről hegyire, bizonyára ez a
tapintatlanság adott olyan színezetet háziasszonyom tolmácsolásában a püspök
szavainak, ami a tiszteletes úr stílusát semmiképp nem jellemezhette. Otthagytam hát azon nyomban, még abban az órában
szállásomat, ami annál is kellemetlenebb volt a számomra, mert ettől fogva
fogadókban kellett élnem, s pénzemnek hamar a nyakára hágtam. Tizennégy nap
múlva soványabb kosztra fanyalodtam, vagyis naponta csak egyszer étkezhettem. A
sok mozgás és a szabad levegőn való tartózkodás azonban farkaséhessé tett,
amitől egyre inkább szenvedtem, hiszen ez a naponkénti egy étkezés is csak
legfeljebb kávéból vagy teából állott. Végül azonban még erre sem futotta, s
így egész walesi tartózkodásom ideje alatt áfonyán, csipkebogyón és kökényen
éltem. Olykor-olykor meghívtak, mintegy ellenszolgáltatásul néhány kis
szívességemért, melyet néha tettem valakinek. Néha ügyes-bajos dolgaikban
írattak velem levelet olyan parasztemberek, akiknek véletlenül Londonban vagy
Liverpoolban voltak rokonaik, még gyakrabban írtam szerelmes leveleket fiatal
lányok számára, akik Shrewsburyben vagy más városokban szolgáltak az angol
határon; szerelmes leveleket a szeretőjüknek. Mindig a legnagyobb elismerésben
részesítették művemet igénytelen megrendelőim, s szeretettel meg is vendégeltek.
Egy alkalommal például Llan-y-styndw falu közelében (valami ilyesféle neve
volt), Marionetshire egy félreeső vidékén olyan szeretettel láttak vendégül
fiatalok, három napon át oly testvériesen osztoztak velem mindenben, hogy soha
életemben nem fogom elfelejteni. A család - vagyis akik otthon voltak - négy
nővérből és három fivérből állt, mindnyájan felnőttek már, s finom, választékos
modorú emberek valamennyien. Nem emlékszem, hogy parasztkunyhóban valaha is
találkoztam-e ennyi szépséggel, ennyi lelki finomsággal; talán egyszer, vagy
kétszer Westmorlandben és Devonshire-ben. Tudtak angolul, ami egyetlen családon
belül ily sok családtagról nemigen volt elmondható, különösen az országúttól
távolabb fekvő falvakban nem. Úgy kerültem kapcsolatba velük, hogy az egyik
fivér számára, aki korábban a haditengerészetnél szolgált, levelet írtam valami
elmaradt hadizsákmány-részesedés ügyében, majd bizalmasabb feladatként két
nővér íratott velem szerelmes leveleket. Mindkettőjük kedves, vonzó teremtés
volt, egyikük ráadásul rendkívül csinos is. Miközben nagy zavarban diktálták
nekem, vagy helyesebben elmondták nagyjából, mit is kellene írnom, nem sok
fantázia kellett hozzá, hogy kitaláljam: olyan kedves leveleket akartak,
amilyen csak egy lány büszkeségének határain belül megengedhető. Sikerült végül
gondolataimat arra a színvonalra hoznom, hogy mindkét érzésüknek egyformán
hangot adjak, s a lányok örültek az eredménynek, látva, hogy gondolataikat mily
hűen tolmácsoltam, s kedves együgyűségükben ámuldoztak, hogy a szívükbe látok.
Az a mód, ahogy egy család nőtagjai kezelik az embert, meghatározza végül is,
hogy fogadnak minket egy családban. Bizalmas titkári szerepet oly jól, oly
sikeresen láttam el, hogy megnyertem mindnyájuk bizalmát, s szórakozást is
szereztem nekik társalgásommal olyannyira, hogy a legszívélyesebben
marasztaltak: s ezt nem is örömest utasítottam vissza. Együtt kellett aludnom a
fiúkkal, mert az egyetlen üres ágy a házban a lányok szobájában állt; egyébként
azonban mindenütt végtelen tapintattal és figyelmességgel találkoztam, ami az
enyémhez hasonlóan lapos pénztárcának nem valami gyakran jár ki; tudásom,
műveltségem azonban, úgy látszik oly jó ajánlólevél volt számomra, hogy
egymagában meggyőzött mindenkit "nemességemről." Így hát csaknem négy
napig tartózkodtam körükben, s nem szűnő kedvességükből bátran
következtethettem arra, hogy akár a mai napig is ott lehetnék még náluk, ha
minden úgy történik, ahogy ők akarják, vagyis ha csak rajtuk múlt volna minden.
Ez utolsó reggelen ugyanis, amikor épp reggelinél ültünk, láttam az arcukon,
hogy valami kellemetlen meglepetést tartogatnak a számomra; s csakugyan, az
egyik fiú mindjárt el is mondta, hogy szüleik épp az érkezésem előtti nap
mentek el Caernarvonba, a rendszeres évi methodista találkozóra, és aznap
várják vissza őket. "S ha netalán nem lennének elég kedvesek, ahogy
illene" - a fiú kért engem mindnyájuk nevében, rossz néven ne vegyem. A
szülők barátságtalan arccal fogadtak, és minden próbálkozásomra, hogy
beszélgessek velük, "Dym Sassenach" - ("Nem beszélünk
angolul") - ez volt minden válaszuk. Hamarosan láttam hát, hogyan állnak a
dolgok, gyengéd búcsút vettem bájos és kedves vendéglátóimtól, és útnak
eredtem. Mert bár a kedves fiatal teremtések a legszívélyesebb és a legmelegebb
szavakkal nyilatkoztak rólam szüleiknek, s másfelől meg az öregeket mentegették
előttem, hogy ők már csak ilyenek", hamar megértettem, hogy az a
képességem, hogy szerelmes leveleket tudok fogalmazni, két szigorú, hatvan
körüli methodista szemében éppoly keveset nyom a latba, mint az, hogy görögül
verselek, s azt is éreznem kellett, hogy fiatal barátaim vendégszeretete az
öregek barátságtalan természetével párosulva jótékonykodássá válik. Igaza van
Shelleynek abban, amit az öregekről ír, nagyon is igaza van; hacsak nem szegezzük
az öregség ellen minden erőnket és igyekezetünket, nyomorúságos megkeserítője
és elnyomója lesz minden jóságos szeretetnek, mely szívünket eltöltheti. Röviddel később sikerült - helyszűke miatt nem akarom itt
részletezni, hogyan - Londonba jutnom. S itt kezdődött hosszú, keserves
szenvedéseimnek, túlzás nélkül mondhatom, megkínzatásomnak végső,
legkegyetlenebb szakasza. Mert ettől kezdve tizenhat héten keresztül a
legesleghevesebb és -gyötrőbb éhség kínjait szenvedtem el, amiben emberi
lénynek valaha is része lehetett. Nem akarom feleslegesen kínozni az olvasót
gyötrelmeim ecsetelésével, mert ezek s más hasonló, végletes kínok, még akkor
is, ha saját hibánkból éljük őket át, a nézőben s olvasóban mindig fájó
részvétet támasztanak, s szenved az is, épp saját jó szíve miatt, aki hallja.
Elégséges talán, ha most csak azt mondom: összes táplálékomat, s azt is csak
hébe-hóba, azok a morzsák jelentették, melyek valakinek a reggelizőasztaláról
jutottak nekem (betegnek hitt az az ember, közben pedig fogalma sem volt,
milyen végtelen ínségben élek). Ínségem első korszakában, vagyis Walesben
többnyire, Londonban pedig két teljes hónapig szállásom sem volt, és ritkán
aludtam fedél alatt. Ennek köszönhető, vagyis a szabad levegőn töltött hosszú
időnek, hogy nem roppantam össze végleg kínjaimtól. Később aztán, mikor
beköszöntött a hidegebb és barátságtalanabb évszak, s éhezésem kínjai már-már
teljesen legyengítettek, kétségkívül szerencsémnek mondhattam, hogy az az
ember, akinek reggelizőasztalához hivatalos voltam, megengedte, hogy a nagy,
lakatlan házban, melyet bérelt, ellakhassam. Lakatlannak nevezem a házat, mert
egy asztal és néhány szék kivételével valóban semmi berendezés vagy bútor nem
volt található benne. Ahogy azonban beköltöztem "lakosztályomba",
láttam, hogy van már egy lakója: egy szegény, elhagyott kislány, olyan
tízévesforma, és látszott rajta, hogy ő is éhezik; efféle kínok persze gyakran
megöregítik a gyermekek arcvonásait. Ez az elhagyott kis teremtés elmesélte
nekem, hogy már érkezésem előtt egy ideje itt lakott és itt aludt; nagy öröm
töltötte el a kicsikét, mikor megtudta, hogy társa leszek ezentúl a sötétség
magányos óráiban. A ház tágas volt, s mivel üresen állt, a folyosón és a
lépcsőházban rohangáló patkányok zaja egész szép visszhangot vert, s a hidegen
és a kínzó éhségen kívül, ami épp elég és elviselhetetlen kínt jelentett, úgy
látszik, a kicsi talán még sokkal inkább szenvedett saját képzeletének
kísértetvilágától, mellyel a házat benépesítette. Megígértem, oltalmazni fogom
minden elképzelhető kísértettel szemben, de jaj! - ez volt az egyetlen
segítség, amit felajánlhattam neki. A padlón aludtunk, fejünk alatt egy csomó
poros akta volt a párna, s takarózni csak egy nagy köpennyel takarózhattunk,
ami valaha egy kocsisé volt. Később felfedeztünk a padlás egyik zugában egy
ócska díványtakarót, egy futószőnyeg darabkáját és más rongydarabokat: ezek
alatt legalább egy kicsit melegebb volt. A szegény kicsike szorosan hozzám
simult, melegedni akart és menekülni a kísértő szellemek elől. Ha a szokottnál
nem voltam rosszabbul, karomba vettem, így hát ő többnyire felmelegedett és
elaludt, ha az én szememre nem is jött álom, mert szenvedéseim utóbbi két
hónapjában többnyire nappal aludtam, de a nap bármely órájában el tudtam
szenderedni egy-két percre. De az álom talán még jobban kínzott, mint az
ébrenlét; mert eltekintve a kínoktól, melyeket álmaim okoztak, s melyeket
rémségben csak az ópiumálmok múltak később felül (róluk még beszélek), álmom
soha nem volt mélyebb, mint a szunyókáló kutyáé, úgyhogy saját nyöszörgésemet
is hallottam, és sokszor az volt az érzésem, hogy a saját hangomra ébredek fel.
Ebben az időben kezdődött, hogy mihelyt álomba merültem, borzongató érzés tört
rám, amely azóta is vissza-visszatér, vagyis egyfajta szorítás, körülbelül a
gyomrom tájékán, mely ellenállhatatlanul kényszerített, hogy a lábamat
kinyújtsam s így próbáljak megszabadulni tőle. Mivel ez az érzés, valahányszor
elaludtam, mindig újra megrohant, s hogy megszabaduljak tőle, mindig újra
felébredtem, végül már csak a kimerültségtől tudtam aludni valamelyest, s mivel
egyre gyengébben lettem, egyre gyakrabban és könnyebben szundítottam el, s
egyre gyorsabban ébredtem fel újra. Emellett házigazdánk néha már egész korán
belátogatott hozzánk, néha csak késő este, néha pedig egyáltalán nem jött.
Állandó félelemben élt az adóvégrehajtóktól, s ezért talán még a Cromwellét is
felülmúló ügyességgel követte azt a taktikát, hogy minden éjjel London más
negyedében aludt, s megfigyeltem, hogy soha nem mulasztotta el, hogy egy
rejtett kis ablakon át mindenkit szemügyre vegyen, aki csak kopogtat, s csak
utána engedett be bárkit. Egyedül reggelizett. Arra, hogy még valakit meghívjon
asztalához, alighanem kevésnek bizonyult volna már az étkészlete is, hát még a
reggeli, ami többnyire csak zsömléből és néhány darabka pirítósból állt; ezt
útközben vette meg, hazatérőben onnan, ahol az éjszakát töltötte. Ha meghívott
volna valakit, a vendégek, mint ahogy egy alkalommal tréfásan és
szellemesen kifejtettem neki - a metafizikusok nyelvén szólva -, csak az
egymásutániság, nem pedig az egymásmellettiség viszonyában állhattak
volna egymással (minthogy ülni semmilyen viszonyban sem lehetett volna);
inkább időbeli, semmint térbeli viszonyban. Míg szállásadóm reggelizett,
rendszerint találtam valami okot, hogy benézzek hozzá, s a lehető
legközönyösebb arccal összegyűjtsem reggelijének maradványait - gyakran
előfordult azonban, hogy semmit sem találtam. Egyébként senkit nem károsítottam
meg ily módon, legfeljebb magát szállásadómat; ő meg, ha éhes maradt, ilyenkor
néha-néha arra kényszerült, hogy még egy kis kétszersültet hozasson magának
délután. Ami a szegény kislányt illeti, őt soha nem engedte be ez az ember
dolgozószobába - ha a törvényszéki aktákkal, pergamenekkel és egyéb hasonló
lommal zsúfolt raktárszerű helyiséget dolgozószobának nevezhetem egyáltalán.
Mindenesetre ez a szoba volt a kicsi számára a "kékszakállú" titkos
szobája, mely mindig zárva volt, hiszen lakója hat órakor elment vacsorázni, s
csak másnap tért vissza. Hogy a kicsike végül is Brunell úr törvénytelen
gyereke volt-e, vagy csak afféle küldönce, sohase derült ki; maga a kislány se
tudta, mindenesetre olyan bánásmódban részesült, mintha egyszerű cseléd volna a
háznál. Ahogy Brunell úr feltűnt a színen, már rohant le, hogy megtisztítsa csizmáját,
kabátját. Soha nem jött fel a konyha sivár Tartaruszából, kivéve, ha valahova
küldték; míg végül aztán estefelé kopogásomra, melyet szorongva lesett, kijött
kaput nyitni. Hogy mit csinál egész nap, erről halvány fogalmam sem volt; csak
amennyit éjszakai beszélgetéseink során kivehettem; mert mihelyt reggel lett és
megkezdődött a munkanap, láttam, hogy jobb, ha távozom; így hát többnyire el is
mentem mindjárt, és parkokban üldögéltem vagy mászkáltam egész nap, míg újra
este lett. De hát ki volt házigazdánk, s mivel foglalkozott? Egyike
volt azoknak, akik a jog és a törvény alsóbb régióiban űzik tevékenységüket, a
zugügyvédek közül való, akik - hogy is fejezzem ki magam? -, akik okos
meggondolásból vagy kényszerűségből nem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést,
hogy a lelkiismeretük különösebben érzékeny legyen. Ez persze csak körülírás,
és még sokkal egyszerűbben is mondhatnám a dolgot, de ezt már az olvasó
ízlésére bízom. Sok olyan pálya van az életben, melyen a lelkiismeret drágább
fényűzés, mint különben egy nő vagy egy kocsi, s ahogy egyesek arról beszélnek,
hogy "félretették" a fogatukat, barátom, Mr. Brunell feltehetőleg
ugyanígy "félretette" átmenetileg a lelkiismeretét, nyilvánvalóan
azzal a szándékkal, hogy újra előveszi, mihelyt módjában áll. Egy ilyen ember
életvitelét naponta közelről szemlélni rendkívül érdekes, s ha megengedhetném
magamnak, hogy olvasóimat az ő rovására ilyesmivel szórakoztassam, meg is
tenném. Mert még az a pár alkalom is, amely előttem nyílt, elegendő volt, hogy
megfigyelhessek egyet-mást a londoni intrikák világából, a joggyakorlat
rejtekútjaiból ("Ciklus és Epiciklus", "Körbe Kör", ahogy
nevezték), s még ma is jót derülök néha azon, amin annak idején, minden
nyomorúságom ellenére is, derülnöm kellett. Akkori helyzetemben persze Brunell
úrra vonatkozó személyes tapasztalataim inkább kedvezőeknek nevezhetők, mintsem
kellemetleneknek, s amit tudtam róla, engem illetően, inkább dicséretére vált,
mintsem szégyenére; s mivel jószívű volt hozzám, s amennyire tehette, áldozatkész
is, meg kell neki bocsátanom jellemének számos fogyatékosságát. "Amennyire tehette", mondtam az imént; nos túl
sokat nem tehetett, mindenesetre - akárcsak a patkányoktól - tőlem sem kért
házbért, s ahogy dr. Johnson leírja, hogy csak egyszer volt életében lehetősége
arra, hogy annyi gyümölcsöt egyen, amennyit csak akart, hadd legyek én is hálás
azért, hogy egy londoni palotában egyszer életemben annyi szoba közt
válogathattam, amennyi csak jólesett. Kivéve a "kékszakállú
szobáját", amelytől szegény kislány annyira félt, a pincétől a padlásig
minden nyitva állt előttünk, mienk volt a világ, és minden éjszaka ott ütöttünk
tanyát, ahol épp a kedvünk tartotta. Mondtam már, hogy a ház igen tágas volt;
egyébként London egyik jól ismert negyedében, forgalmas helyen állt. Számos
olvasóm is bizonyára elhalad majd előtte, néhány óra sem kell hozzá e sorok
elolvasása után. Magam is minden alkalommal ellátogatok oda, valahányszor
ügyeim Londonba szólítanak. Ma is, 1821. augusztus 15-én, születésnapomon, tíz
órakor sétám során befordultam az Oxford Streetre, hogy legalább egy pillantást
vessek a házra. Jelenleg egy igen rendes család lakja, s a kivilágított ablakok
mögött láttam, hogy együtt van mindenki, talán épp teáztak, mindenesetre igen
jó hangulatban. Szinte valószínűtlen ellentéte volt ez a kép annak a hajdaninak
- a sötétségnek, a hidegnek, a csendnek és a vigasztalanságnak, amely
ugyanebben a házban, csak épp tizennyolc évvel ezelőtt uralkodott, és akkor
csak egy éhező diák és egy nyomorult árva kislány lakott itt - egy kislány,
akinek később mindhiába kerestem a nyomát. Helyzetétől eltekintve, semmi
érdekesebb nem volt a gyermekben, nem volt csinos, éles eszű sem, és valami
barátságosnak sem volt mondható. De hál' Istennek, már abban az időben sem a
feltűnő különbségek ébresztettek bennem vonzalmat, elég volt bármi emberit
felfedeznem akár a legegyszerűbb, legnyomorúságosabb gúnya mögött, s máris
szeretni tudtam, mint ezt a kis gyermeket is, aki társam volt a nyomorúságban.
Ha még él, ma nyilván édesanyaként látnám viszont, gyermekei körében; de
mondom, soha azóta nem bukkantam a nyomára. S ezt nagyon sajnálom; de azóta még másvalakit is kerestem,
sokkal inkább kerestem, mint őt, s mélyebb, sokkal mélyebb szomorúságot érzek,
hogy hiába. Fiatal lány volt, egyike azoknak a szerencsétlen teremtéseknek,
akik prostitúcióból élnek. Most, hogy erről beszélek, nem szégyellem magam, s
úgy érzem, erre nincs is semmi okom; beismerem, az időben sok ilyen
szerencsétlen sorsú leánnyal voltam bizalmas, baráti viszonyban. Az olvasó most,
hogy e vallomásokat olvassa, ne mosolyogjon, ne is ráncolja szigorúan a
homlokát. Mert eltekintve attól, hogy klasszikus műveltségű olvasóimat
emlékeztethetem a latin közmondásra: "Sine Cerere...",[2]
világos, hogy erszényem akkori állapotánál fogva kapcsolataim nem lehettek
tisztátalanok. Egyébként pedig soha életemben nem hittem abban, hogy bármely
emberi lénnyel való érintkezés vagy bárki közelsége által
"elromolhatok", ellenkezőleg: ifjúkoromtól kezdve büszke vagyok rá,
hogy bárkivel hozott is össze a sors, lett légyen az férfi, nő vagy gyerek,
mindegyikkel bizalmasan, meghitten, more Socratico tudtam beszélgetni;
olyan szokás ez, mely fejleszti az emberismeretet, a jóindulatot és az
érintkezésnek azt az őszinte nyíltságát, amely a magát
"gondolkodó"-nak tartó emberhez illik. Mert a gondolkodónak nem
szabad azoknak a nyomorult, korlátolt teremtményeknek a szemével nézni a
világot, akik magukat "világfiaknak" nevezik, s közben tele vannak
kisszerű és tetszelgő előítéletekkel a születést, neveltetést illetőleg; nem, a
gondolkodónak elfogulatlanul kell viselkednie, s egyformán közel kell állnia a
mélyen és a magasban levőhöz, a műveltekhez és a műveletlenekhez, a bűnösökhöz
és az érintetlenekhez. Abban az időben kényszerűségből voltam az utcákat rovó
peripatetikus, s eközben nagyon sok női peripatetikussal találkoztam, akik
hivatásszerűen rótták az utcákat. Nemegyszer védelmükbe vettek ezek a lányok a
rendőrséggel szemben, amikor a hatóság el akart kergetni a házak lépcsőjéről,
ahol meghúzódtam. Egyikük azonban, az, aki miatt ezekről a dolgokról itt
egyáltalán mesélek - de nem akarlak téged, nemes lelkű Ann, ezekkel a lányokkal
együtt említeni; hadd találjak rád valami finomabb nevet, ha lehet; rád, aki
nagylelkűségeddel és részvéteddel nyomorúságom egyik különösen nehéz
pillanatában, mikor a világon mindenki elhagyott, ínségemben felkaroltál,
megmentetted az életemet. Hetekig sétálgattam az időben fel és alá az Oxford
Streeten ezzel a szegény, veszendő teremtéssel, vagy üldögéltem vele lépcsőkön,
kapualjakba húzódva. Ahogy néztem, még annyi idős sem lehetett, mint én, s
valóban, elmondta, hogy még tizenhat éves sincs. Ahogy érdeklődésem nőtt
iránta, kikérdeztem élete felől, s hamar meg is tudtam egyszerű kis
élettörténetét. Esete, mint azóta rájöttem, nagyon egyszerű és gyakori eset
volt, olyasmi, amibe, ha a londoni jótékonysági akciók célszerűbben működnének,
a törvény ereje gyakrabban avatkozna bele, védőn és megtorlóan. De a londoni jótékonykodás
csatornája, bár mély és hatalmas, még néma, a föld alatt húzódik, s a szegény
otthontalan vándorok számára nem könnyen nyílik meg; az pedig tagadhatatlan,
hogy a londoni társadalom külszínre is, formára is könyörtelen, rideg és
elutasító. Azt azonban láttam, hogy szegény Annt ért sérelmeknek legalább egy
része könnyen jóvátehető lenne, s gyakran próbáltam rávenni, forduljon
panaszával bíróhoz. Semmi támasza nem volt a világon, így hát egyedül én
erősgettem neki, hogy biztosan meghallgatják majd panaszát, mert az angol
igazságszolgáltatás általában személyekre való tekintet nélkül intézi az
ügyeket, s azt a gazembert is, aki Annt kis vagyonától megfosztotta, példásan
megbünteti, méghozzá hamar. Meg is ígérte nekem nemegyszer, hogy panaszt tesz,
de mindig halogatta ezt a lépést; mert félénk volt és annyira csüggedt, hogy
látni való volt, milyen mélyre ásta már magát a fájdalom a fiatal szívében, s
talán joggal érezte, hogy a legékesszólóbb bíró és a legigazságosabb törvény se
tudná jóvátenni a vele esett legsúlyosabb méltánytalanságokat. Valamit azért
tehettünk volna, mert végül megállapodtunk egymással, de sajnos, csak az utolsó
előtti találkozásunk alkalmával: hogy együtt elmegyünk a bíró elé, s ott majd
én leszek a szószólója. De hát a sors, úgy látszik, másképp akarta, meg akart
akadályozni engem, hogy legalább ezt a kis szolgálatot megtehessem neki. Ezzel
szemben, amit ő tett értem azokban az időkben, több volt annál, semhogy valaha
is remélhettem volna, hogy kellőképpen viszonozhatom. Egy este, ahogy
végigsétáltunk szép lassan az Oxford Streeten, még gyengébbnek és elesettebbnek
éreztem magam, mint máskor, s arra kértem, forduljunk be a Soho Square-re.
Befordultunk, és letelepedtünk egy ház lépcsőjére, amely előtt ma sem tudok úgy
elmenni, hogy heves fájdalom ne sajduljon a szívembe, s hogy ne adózzam
csendben hálával a szegény szerencsétlen leány emlékének s annak a nemes
cselekedetnek, amelyet itt véghezvitt. Hirtelen, ahogy ott ültünk hát a ház
lépcsőjén, szédülés fogott el; addig keblére hajtott fejjel ültem ott, de most
hirtelen összecsuklottam, s karjai közül hanyatt zuhantam a lépcsőn. Amit akkor
éreztem, leginkább talán úgy mondhatnám most, hogy biztosan tudtam: hacsak nem
kapok valami nagyon hatásos erősítőszert, ott helyben meghalok, vagy legalábbis
olyan elcsigázott állapotba kerülök, amelyből mostoha viszonyaim között
képtelen lettem volna kilábalni. Sorsomnak ebben a válságos pillanatában
szegény társnőm, aki a világon maga is mindig csak igazságtalanságban és
rosszban részesült, életmentőmnek bizonyult. Rémületében felkiáltott, de nem
hagyta ennyiben, kirohant az Oxford Streetre, és valószínűtlen rövid idő alatt
egy pohár fűszeres portói borral tért vissza; a bor áldásosan hatott gyomromra,
mely akkor semmi szilárd táplálékot nem tudott volna befogadni, és azonnal
magamhoz tértem. S e pohár bort ez a nagylelkű lány fizette, méghozzá zokszó
nélkül, lapos pénztárcájából, s tette ezt, hadd hangsúlyozzam, olyan időben,
mikor neki magának alig volt annyija, hogy a legszűkösebben megéljen, s nem
várhatta, hogy jóságát valaha is viszonozni tudom. Ó, ifjú jótevőm, mily
gyakran kívántam a későbbi évek során, magányos helyeken állva, fájó szívvel,
és végtelen szeretettel rád gondolva, hogy egy hálától túlcsorduló szív
ugyanazzal a földöntúli, csak éppen ellenkező előjelű hatással lehessen, mint
amit régi korokban, még messziről is, az apai átoknak tulajdonítottak;
rendelkezne hálás szívem elég erővel, hogy áldásával megkeressen, rád találjon,
utolérjen s elkísérjen, ha kell, egy londoni bordélyház sivár világának
legsötétebb mélyére is - ó, ha lehetséges volna -, még a sír mélyére is, hogy
ott a béke, a megbocsátás és feloldozás dicső követeként ébressze lelked igaz
életre! Ritkán szoktam sírni, nemcsak azért, mert gondolataim,
melyek az emberi fájdalommal foglalkoznak, annyiszor merülnek naponta, sőt
óránként sok-sok öl mélységbe, "ahol már könnyek nem fakadnak",
nemcsak, mert a könnyfakasztó érzelmeket nem tűri meg szigorú, józan
gondolkodásom, mely szükségképpen hiányzik azokból, akiket érzelmi sekélységük
megóv a gondolkodó bánattól, úgyhogy végül épp ez a felszínesség az, ami miatt,
ha néha rájuk tör valami csip-csup szomorúság, nem tudnak ellenállni neki;
hanem azért is, mert úgy hiszem, mindenki, aki ezeknek a kérdéseknek annyira a
mélyére hatolt, mint én, kialakít magában egy védekezést a legvégsőbb
kétségbeesés ellen: egy hitet - abban, hogy az emberi szenvedésért majdan
kárpótlást nyerünk, s hogy értelme is csak előttünk áll rejtve. Ez hát az oka
vidámságomnak ezen az óráján, s ezért, mint mondtam, nem sírok gyakran. Mégis
vannak érzések, melyek nem mélyebbek, nem hevesebbek a többinél, és
gyöngédebbek, finomabbak; így hát gyakran, ha az Oxford Street lámpáinak tompa
fényében kóborlok, s a kintornástól ugyanazokat a régi melódiákat hallom, melyek
annak idején engem s kedves társamat - mert csak így kell, hogy nevezzem -
annyiszor elkísértek és megvigasztaltak, nem tudom visszafojtani kitörő
könnyeimet, és elgondolkozom a végzet különös alakulásán, mely minket akkor oly
hirtelen s örökre elválasztott egymástól. Hogyan is történt ez - az olvasó
megtudja a bevezető vallomások további részében. Nem sokkal a fentebb elmondott esemény után
összetalálkoztam az Albemarle Streeten egy úrral a néhai uralkodó udvarából. Ez
az úr különböző alkalmakkor élvezte családom vendégszeretetét, s hogy
megszólított, annak oka az volt, hogy felismerte arcomon a nagyon erős családi
vonásokat. Nem próbáltam meg letagadni kilétem, ellenkezőleg, őszintén, nyíltan
válaszolgattam kérdéseire, csak épp becsületszavát vettem, hogy nem árul el
gyámjaimnak, ezek után megmondtam neki címemet, az ügyvéd házát. Másnap
tízfontos bakjegyet küldött nekem. A levél, melyben a pénz jött, együtt
érkezett az ügyvéd többi üzleti leveleivel; s Brunell úr, bár arca és modora
azt sejtette, hogy tudja, mi van a levélben, minden késedelem nélkül
tisztességgel átadta nekem. Ennek a pénzküldeménynek az említése, főleg pedig az, hogy
mire fordítottam, úgy hozza, hogy elbeszéljem, eredetileg milyen céllal is
jöttem Londonba, s amit (jogi műszóval élve) foganatosítani igyekeztem,
Londonba érkezésem napjától távozásomig. Nyilván meglepi olvasómat, hogy egy ily hatalmas világban,
mint London, nem találtam meg a módját, hogy az ínségnek e legvégső fokát
elkerüljem, s nyilván eszébe jut majd, hogy lett volna legalábbis két lehetőség
arra, hogy nyomoromon enyhítsek; az egyik, hogy felkeress családom barátait és
támogatásukat kérjem, a másik pedig, hogy fiatal erőm és tehetségem révén
találjak valamiféle megélhetést. Ami mármost az első utat illeti, teljes biztonsággal
állíthatom, hogy mindennél jobban féltem attól, hogy újból gyámjaim kezébe
kerülök, hiszen meg voltam győződve róla: minden jogot, melyet a törvény
biztosít számukra fölöttem, ellenemre fordítanak, hogy erőnek erejével
visszacipeljenek majd az iskolába, ahonnan elszöktem, márpedig a visszatérés
akkor is gyalázat lett volna a szememben, ha önként szánom rá magamat;
kényszerből, nyilvánvaló óhajom és szándékom ellenére pedig olyan megaláztatás,
amely a halálnál is rosszabb, s amibe csakugyan bele is pusztultam volna. Így
hát nagyon is félnem kellett, hogy ott, ahol a leginkább számíthatnék
támogatásra, épp e veszély karjaiba futok, vagyis hogy támpontot adok
gyámjaimnak felkutatásomra. Egyébként, ami Londont illeti, élt ott hajdan
apámnak nem is egy barátja, de most már tíz éve volt, hogy apám meghalt, s én
nem emlékeztem pontosan sem a nevükre, sem a címükre, hiszen legfeljebb pár
órát töltöttem korábbi alkalmakkor Londonban. Ez a nehézség, valamint rettentő
félelmem, melyről az imént beszéltem, lehetetlenné tette, hogy náluk keressek
segítséget vagy menedéket. Ami a másik utat illeti, csatlakoznom kell így
utólag olvasóm csodálkozásához, hogy ez nekem akkor nem jutott eszembe. Mert ha
másképp nem, de mint görög szövegek korrektora kétségtelenül kereshettem volna
annyit, amiből legszükségesebb kiadásaimra futotta volna. Ilyen munkakört
nyilván a legnagyobb lelkiismeretességgel és szakértelemmel láthattam volna el,
ami hamarosan kivívta volna munkaadóm bizalmát. Nem szabad azonban elfelejteni,
hogy még egy ilyen álláshoz is ajánlásra lett volna szükségem, egy megbízható
kiadó ajánlására, s erre semmiféle lehetőségem nem volt. De az igazat
megvallva, eszembe se jutott az, hogy irodalmi munkával jövedelmi forrásra
tegyek szert. Az egyetlen mód, hogy valamiképp - méghozzá gyorsan! - elegendő
pénzhez jussak, úgy tetszett, nem lehet más, mint hogy jövendőbeli
járandóságaimra, örökségemre kölcsönt kaphassak. Minden erőmmel azon voltam,
hogy ezt a tervemet valahogyan megvalósítsam, s ezért fordultam többek között egy
D. nevezetű zsidóhoz.
A levelek olvasta után egyik zsidó barátom késznek
mutatkozott, hogy személyi biztosítékra két- vagy háromszáz fontot kölcsönöz,
feltéve, ha rá tudom venni a fiatal earlt, aki egyébként ugyanolyan idős volt,
mint én, hogy kezességet vállaljon afelől, hogy a pénzt nagykorúságunk
elérésekor visszafizetem. Ma már látom körülbelül, hogy zsidó barátom szándéka
nem is az volt, hogy különösebbképpen nyerjen az üzleten, sokkal inkább
szeretett volna kapcsolatba kerülni olyan előkelő család sarjával, mint a
barátom, akinek mesés örökségéről nyilván ő is hallott már. Hogy a zsidónak ezt
a feltételét teljesíthessem, nyolc vagy tíz napra rá, hogy az említett tíz
fonthoz jutottam, elhatároztam, hogy Etonba utazom. Csaknem három fontot már
odaadtam pénzkölcsönző barátomnak, aki közölte: okmánybélyeget kell vásárolnia,
hogy távollétem alatt a szerződést elkészíthesse. Titokban azt gondoltam, hogy
becsap, de nem akartam akadékoskodni, nehogy valamiképp okot szolgáltassak rá,
hogy vonakodásáért engem tegyen felelőssé. Kisebb összeget ajándékoztam
barátomnak, az ügyvédnek is, aki foglalkozásánál fogva kapcsolatban állt az
uzsorásokkal, s egyébként is úgy véltem, hogy megérdemli a kis ajándékot a
bútorozatlan szobáért. Körülbelül tizenöt shillinget arra fordítottam, hogy
ruházatomat úgy-ahogy elfogadhatóvá tegyem. Ami maradt, annak a negyedét
Ann-nek adtam, azzal a gondolattal, hogy visszatértem után mindent megosztok
vele abból, ami megmaradt. Miután ezt így mind elintéztem, egy sötét téli
estén, nem sokkal hat óra után elindultam Ann-nel a Piccadillyre, mivel a bathi
vagy bristoli postakocsival akartam Salt-hillbe utazni. Utunk a városnak oly
részén keresztül vezetett, mely ma már teljesség eltűnt, úgyhogy még a
környéket se járhatnám körül újra; azt hiszem, magát az utcát, ahol mentünk,
Swallow Streetnek hívták. Mivel volt elég időnk, balra fordultunk, s felmentünk
egészen a Golden Square-ig. Ott, nem messze a Sherrard Street sarkától,
leültünk, mivel nem akartunk a Piccadilly forgatagában és fényáradatában
búcsúzkodni. Már jó ideje beavattam terveimbe Annt, és újfent megígértem neki,
hogy ha minden sikerül, ő is részesedni fog szerencsémben, mint én magam, s
hogy nem is hagyom őt el többé, mihelyt csak módom lesz rá, hogy gondoskodjak
felőle. Ez volt szilárd elhatározásom, amelyben rokonszenvem és
kötelességérzetem is vezérelt, hiszen eltekintve a hálától, mellyel neki,
életem megmentőjének tartoztam, igazán szerettem őt, oly bensőségesen, mintha a
nővérem lenne, s ebben a pillanatban, a búcsú pillanatában a részvét ezerszeres
gyengédségével, hiszen láttam, mennyire szomorú. Látszólag nekem lett volna
okom a csüggedésre és szomorúságra, hiszen én vesztettem többet a búcsúval -
életem megmentőjétől kellett elválnom, ahhoz képest, hogy szervezetem mit állt
ki nemrég, derűs voltam, tele reménnyel, aki olyasvalakitől búcsúzott, akitől
kedvességen és testvéri vonzalmon kívül semmit sem várhatott, mégis szinte
összetört a fájdalomtól, úgyhogy mikor megcsókoltam búcsúzóul, nyakam köré
fonta a karját, és sírt, anélkül hogy képes lett volna egy szót is szólni.
Abban reménykedtem, hogy legkésőbb egy héten belül újra Londonban leszek, s
megegyeztem vele, hogy elutazásom napjától számítva az ötödik estén, s attól
fogva minden este hatkor várni fogom a Great Titchfield Street végén,
találkozásaink szokásos menedékhelyén; nehogy elkerüljük egymást az Oxford
Street emberáradatában. Így s egyéb módon biztosítottuk tehát találkozásunkat;
csak egyetlen dologról feledkeztem meg. Nem kérdeztem meg ugyanis a
vezetéknevét, vagy ha megkérdeztem, elfelejtettem, mint valami felesleges
dolgot. Ezek a lányok, legalábbis e szerencsétlen réteg alsóbb régióiban,
többnyire csak a keresztnevükön mutatkoznak be, s így is szokták nevezni őket:
Mary, Jane, Frances stb., nem úgy, mint a regényolvasó, rátartibb nők szokták,
azaz Miss Douglassként, Miss Montagueként. A legbiztosabb módja, hogy újra
megtaláljam őt, ha netalán elveszítenénk egymás nyomát, az lett volna, hogy
megkérdem a vezetéknevét. Mivel azonban meg voltam győződve róla, hogy
találkozásunk rövid távollétem után éppoly könnyű lesz, mint azelőtt, hetekig,
egyetlen pillanatban sem fordult meg a fejemben, hogy szükséges lenne
megtudakolnom a vezetéknevét, s minthogy egészen a legutolsó pillanatig csak
azzal törődtem, hogyan tudnám minél több reménységgel vigasztalni, s azonkívül
rávenni arra, hogy a heves köhögése és rekedtsége ellen valami orvosságot
szedjen, teljesen meg is feledkeztem erről, mígnem aztán, mikor már eszembe
jutott, késő volt. Nyolc óra múlt, amikor odaértem a Gloucester kávéházhoz, és
mivel már bent állt a bristoli postakocsi, felültem az egyik külső oldalülésre.
A postakocsi zökkenők nélkül, könnyedén suhant, s az az egyenletes, lágy mozgás
hamar álomba ringatott; érdekes megjegyezni, hogy hónapok óta első könnyű és
pihentető álmomat itt aludtam e postakocsi oldalülésén; ha ma visszagondolok
erre az ágyra, bizony nem találom valami kényelmesnek. Ez a kis alvás alkalmat
adott olyasvalamire, amiből - mint száz meg száz hasonló esetből akkoriban -
arra következtethettem, mily könnyen leélheti valaki az életét, ha nem szenved
semmiféle ínségben, anélkül hogy fogalmat alkothatna róla, mire képes az emberi
szív jósága, illetve - hadd fűzzem hozzá egy sóhaj kíséretében - aljassága. Oly
súlyos függönyt vonnak a formák az emberi természet valódi, tényleges
arca elé, hogy ha valaki csak úgy felületesen szemléli a dolgot, azt hiheti, a
köztük elterülő széles skála egybeolvad, s a két véglet is egy és ugyanaz, s a
variációk sorának végtelen, harmonikus egysége pár durván körvonalazható
különbségre redukálódik: olyasfélékre, melyeket az elemi hangok ábécéje vagy
skálája is kifejezhet. Nos, az eset, melynek kapcsán ezt elmondhatom, a következő:
az út első négy-öt mérföldje alatt azzal voltam az egyik oldalülésen
lehelyezkedő szomszédom terhére, hogy álmomban neki-nekiestem, ha a kocsi
megdőlt néha; s oly gyenge voltam, hogy le is szédültem volna a kocsiról, ha az
út nem lett volna oly sima és egyenes. Szomszédom nagyon nehezményezte ezt a
helyzetet, és zsörtölődött is miatta, ahogy ezt a helyében talán a legtöbben
tették volna, csak éppen sokkal zordabbul juttatta kifejezésre nemtetszését,
mint ahogy szükséges lett volna; s ha akkor, abban a pillanatban elválunk és
nem látjuk többé egymást, nyilván úgy gondoltam volna vissza rá, ha egyáltalán
visszagondoltam volna, mint valami savanyú, faragatlan és nyers fickóra. Tudtam
persze, hogy valóban adtam okot a zsörtölődésre, s ennek megfelelően sűrűn
kértem a bocsánatát. Megígértem azt is, hogy mindent megteszek, nehogy újra
elaludjam. Egyidejűleg, röviden persze, azt is megemlítettem neki, hogy nemrég
épültem fel egy súlyos betegségből, s így még nagyon gyenge vagyok és
megviselt, de nem állt módomban, hogy a kocsi belsejében foglaljak helyet.
Szomszédom magatartása erre egy pillanat alatt megváltozott, és ahogy egyszer
egy percre megint felriadtam Hounslow lármájára és fényeire - mert minden
igyekezetem és ígéretem ellenére két perccel utolsó szavaim után megint
elnyomott az álom -, láttam, hogy karját a vállamra tette, és tartott, nehogy
leessek. S ez így volt egészen végig, utazásunk alatt, szinte anyai
gondoskodásban részesített, s végül majdnem azt mondhatom, hogy karjaiban
tartott. Ez annál is kedvesebb volt tőle, mivelhogy nem tudhatta, meddig
utazom; hiszen mehettem volna végig is, Bristolig vagy akár Bathig.
Balszerencsémre azonban csakugyan túlmentem úticélomon; mivel álmom oly mély
volt, hogy amikor Hounslow után első megállónknál a kocsi fékezésére
felriadtam, és érdeklődtem, hol vagyunk, azt hallottam, hogy Maidenheadben,
körülbelül hat-hét mérfölddel Salt-hill után. Leszálltam, s az alatt a fél perc
alatt, amíg a kocsi állt, kedves szomszédom lelkemre kötötte, hogy
haladéktalanul feküdjem ágyba. (Útitársam egyébként, ahogy még a Piccadillyn
megnéztem, afféle inas lehetett valami gazdag úrnál.) Megígértem neki, hogy
megfogadom tanácsát, habár eszem ágában sem volt; ehelyett nyomban indultam
gyalogszerrel tovább, azaz visszafelé. Alig volt még éjfél, de oly lassan
vánszorogtam előre, hogy hallottam, egy parasztházban az óra elüti a hajnali
négyet, amikor befordultam a Slough-ból Eton felé vezető, sövénnyel
szegélyezett út sarkán. A levegő és az alvás felfrissítettek egy kicsit, ennek
ellenére éppoly fáradt voltam, mint korábban. Emlékszem még egy gondolatomra
erről az éjszakáról: eléggé kézenfekvő gondolat volt adott körülmények között,
amit egy római költő is szépen kifejezett, s ez a gondolat adott nekem akkor
némi vigaszt. Nem sokkal azelőtt ugyanis itt, a hounslow-i pusztán,
gyilkosságot követtek el. A meggyilkolt, ha jól emlékszem, egy bizonyos Steele,
egy környékbeli levendulaültetvény tulajdonosa volt. Minden lépésem egyre
közelített a pusztához, és hirtelen eszembe jutott, hogy én és a fertelmes
gyilkos, ha netalán kint bolyong ő is az éjszakában, egész közel juthatunk itt
egymáshoz a sötétben anélkül, hogy tudnánk róla, és akkor, ha nem lennék ilyen
ágrólszakadt és kitaszított, amilyen valójában vagyok - birtokom csak tudás, nem földi
kincs - hanem esetleg, mint barátom, Lord Altamont, aki
köztudomásúlag évi hetvenezer font leendő örököse, micsoda páni félelemmel
félteném a bőrömet!... Persze, a legkevésbé sem volt valószínű, hogy egy Lord
Altamont hasonló helyzetbe kerüljön, mint én azon az éjszakán. De elvben igaz
marad az a megállapítás, hogy minél nagyobb hatalommal és kinccsel
rendelkezünk, annál szánalmasabb félünk a haláltól, s meg vagyok győződve arról
is, hogy sok rettenthetetlen kalandor, aki, szegénységének hála, természetes
bátorságának teljes birtokában volt, sokkal nagyobb ellenszenvet tanúsítana a
puskagolyók iránt, és sokkal nehezebben erőltetné magára a teljes közöny és
önuralom álarcát, ha történetesen egy perccel azelőtt, hogy csatába rohan,
valaki egészen váratlanul közölné vele, hogy évi ötvenezer font örökséghez,
járadékhoz jutott. Igazat szólt az a bölcs ember, aki előtt mindkét állapot
ismerős volt, és az volt a véleménye, hogy a gazdagság megtöri erős ős-lendületét, (Milton: Visszanyert Paradicsom) Csak azért időzöm ennél a témánál, mert nekem ma is
fontosak ennek az időszaknak az emlékei. De most már a továbbiakban nem lesz
panasza rám az olvasónak, sietni fogok történetemmel. A Slough-ból Etonba
vezető úton újra elaludtam, s ahogy pirkadni kezdett, egy ismeretlen ébresztett
fel; ott állt előttem és kérdően nézett rám, mintha méregetne. Rossz külsejű
fickó volt, de nem biztos, hogy rossz szándékú is egyben; vagy ha az volt is,
nyilván azt gondolhatta, nem nagyon érdemes kirabolni olyasvalakit, aki télen
az út szélén alszik. Ebben az esetben azért, ha netalán olvassa könyvemet,
szeretném felvilágosítani őt tévedése felől. Morgott valamit, aztán továbbállt,
és én nem haragudtam, hogy felébresztett, mert így továbbmehettem Eton felé,
mielőtt mindenki talpon lett volna a helységben. Nyomasztóan sötét, borús éj
volt, hajnal felé azonban fagyott egy kicsit, úgyhogy mindent, a földet, a
fákat, vékony rétegben zúzmara borított. Észrevétlenül osontam át Etonon,
megmosdottam, s egy kis windsori fogadóban, amennyire lehetett, rendbe szedtem
ruházatomat, és nyolc órakor továbbindultam a Pote irányába. Útközben pár
gyerekkel találkoztam, és kifaggattam őket. Egy etoni mindig úriembernek
számít, és szegényes ruházatom ellenére is tisztelettel bántak velem, és
válaszolgattak. Barátom, Lord Altamont közben már, mint megtudtam, Cambridge-be
ment. Persze voltak még Etonban barátaim, kérdés azonban, hogy akit jó
szerencsénk napjaiban barátunknak nevezünk, később, bajunkban, akar-e akár csak
hallani is rólunk. Gondolkoztam hát egy kicsit, aztán az Earl of Desart felől
érdeklődtem; annak ellenére, hogy kapcsolatom a lorddal nem volt olyan
bensőséges, mint másokkal, nem szégyelltem magam, hogy akár így, a legszomorúbb
körülmények között mutatkozzam előtte. Etonban volt még, de ahogy látszott, már
nagyon Cambridge felé kacsingatott. Bejelentkeztem nála, szeretettel fogadott,
és mindjárt meg is hívott reggelire. Itt egy pillanatra meg kell állnom, hogy olvasómat
esetleges téves következtetésektől megóvjam. Úgy adódott, hogy mellékesen
néhány nemesi származású barátomról beszéljek itt, de azért még nem kell azt
gondolni rólam, hogy nekem magamnak bármilyen jogcímem volna nemesi rangra vagy
származásra. Istennek hála, nincs: egyszerű kereskedő fia vagyok, egy
kereskedőé, akit egész élete során tiszteltek becsületességéért, és aki erősen
vonzódott az irodalomhoz, sőt írt is, de munkáit névtelenül adta ki. Ha tovább
él, bizonyára meggazdagodik, de korán meghalt, s nem hagyott többet maga után,
mint körülbelül harmincezer fontot, amit hét örökös közt kellett elosztani.
Anyámat - minden okom megvolt rá - még tehetségesebbnek tartottam. Mert bár nem
törekedett arra semmiképpen, hogy irodalmilag művelt nő legyen, inkább
lelkileg volt művelt, ami sokkal több ennél. S azt hiszem, ha összegyűjtenék s
kiadnák leveleit, az lenne az általános megállapítás róluk, hogy olyan okosan,
férfiasan ír, és olyan tiszta angolsággal, oly ízesen, fordulatosan, ahogy levelet
a mi nyelvünkön senki más nem írt, talán még Lady M. W. Montague sem kivétel.
Ez tehát minden, amit származásom "nemességére" nézve fel tudok
sorolni, más egyebem nincs, s őszinte szívvel mondok köszönetet Istennek, mert
az a meggyőződésem, hogy ha túlságosan magasan állunk embertársaink fölött, az
sem erkölcsi, sem szellemi képességeinknek nem kedvez. Lord Desart pompás reggelivel fogadott. Igen, a reggelit
pompásnak nevezhetem, de számomra talán háromszorosan is az volt, hiszen
hónapok óta ez volt az első tisztességes, embernek való étkezés, amelyben
részem volt. De furcsa módon, szinte alig tudtam enni. Aznap, hogy a
tízfontoshoz jutottam, bementem egy péküzletbe, s vettem magamnak egypár
zsemlét. Két hónappal vagy hat héttel azelőtt nézegettem mohó vággyal ezt a
boltot, úgyhogy elszégyelltem magam, mikor az eszembe jutott. Otway esetére
gondoltam: attól féltem, csakugyan megárthat, ha túl gyorsan kapkodom magamba a
falatot. De nem is volt szükség rá, hogy fékezzem magam, étvágyam teljesen
elszállt, s rosszullét fogott el, mielőtt a zsemlék felét elfogyaszthattam
volna. Ezt a reakciót éreztem aztán hetekig, valahányszor csak valami
étkezésfélében volt részem, vagy ha émelygés nem fogott is el, gyomrom
kivetette az étel egy részét: néha félig megemésztve, néha azonnal,
emésztetlenül. Most, Lord Desart asztalánál sem jártam jobban, mint egyébként,
s a nagy bőség közepette minden étvágyam elment. De sajnos, ilyenkor nagyon
vágytam arra, hogy bort igyam, elmondtam tehát helyzetemet Lord Desartnak, s
röviden beszámoltam szenvedéseimről, amit ő nagy részvéttel hallgatott, és bort
hozatott. A bor pillanatnyilag jólesett, megkönnyebbülést éreztem utána. Abban
az időben nem mulasztottam el, hogy bort igyam, ha csak alkalmam nyílt rá; és
úgy rajongtam a borért, mint később az ópiumért. Mindenesetre meggyőződésem,
hogy a bor ilyen rendkívüli módon való élvezete hozzájárult betegségem
súlyosbodásához, mert gyomrom kétségkívül nagyon rossz állapotban volt ugyan,
de egy okos diéta még feltehetően sokat segíthetett volna, hogy hamar és végleg
rendbe jöjjön. Remélem, nem a bor szeretete miatt maradtam tovább barátaimnál
Etonban. Akkor elhitettem magammal, hogy azért maradok oly sokáig, mert
nehezemre esik Lord Desarttól azt a szívességet kérni, amelynek reményében
Etonba utaztam, s mert érzem, hogy nincs jogcímem erre. Viszont azt sem
akartam, hogy az egész utazásom kárba vesszen, így hát előhozakodtam
kérésemmel. Lord Desart, akinek jósága nem ismert határt, s aki azért is, mert
velem érzett bajomban, meg azért a barátságért is, mely engem több rokonával
összefűzött, mindenképpen segítségemre szeretett volna lenni, s kérésemet nem
is fontolgatta alaposabban, teljesítésétől mégis vonakodott. Azt mondta, nem
szívesen kerül kapcsolatba pénzkölcsönzőkkel, s egyébként is fél, hogy a dolog
végül rokonai fülébe juthat. Azonkívül kételkedését fejezte ki az iránt, hogy
az ő aláírása zsidó barátaimra különösebb hatást tenne, hiszen az ő várható
öröksége köztudomásúlag szerényebb, mint Lord Altamonté. De szemmel láthatólag
nem akart efféle elutasítással megbántani, ezért hát rövid gondolkodás után
megígérte, hogy bizonyos feltételekkel, amelyeket azután fel is sorolt,
hajlandó kezességet vállalni. Lord Desart abban az időben még nem volt
tizennyolc éves sem, de azóta is, ha eszembe jut, milyen józanul, okosan
viselkedett ebben a dologban, s egyúttal milyen tapintatosan (a tapintata
ifjúkora őszinteségétől kapott különös varázst), akkor gyakran kételkedem
abban, hogy a legöregebb, a diplomáciában legjáratosabb államférfi is jobban
fel tudta volna találni magát azonos körülmények között. Tény, hogy az ember
csak nagyon keveseket kérhet egyáltalán hasonló szívességre anélkül, hogy ne
kapjon olyan szigorú, szemrehányó pillantásokat, amilyeneket a címerpajzsok
szaracénjaitól látni csak. Ígérete által megvigasztalódva, mely, bár legmerészebb
reményeimben igen kevéssé erősített meg, többet jelentett a semminél, három nap
múlva a windsori postakocsival visszatértem Londonba, három nappal azután, hogy
onnan eljöttem. S most elérkeztem történetem befejezéséhez: a zsidók nem mentek
bele Lord Desart feltételei alapján a dologba; hogy aztán kifogásaikkal csak
időt akarta-e nyerni, hogy kellőképpen tájékozódhassanak, nem tudom; tény az,
hogy egyre halogatták a választ, az idő múlt, kis pénzem egyre inkább
zsugorodott, s mielőtt az üzletet egyáltalán nyélbe lehetett volna ütni,
egészen biztosan visszasüllyedtem volna korábbi nyomoromba. De ebben a válságos
helyzetben, szinte véletlenül, alkalom adódott rá, hogy barátaimmal kibéküljek.
Sietve hagytam el Londont, s Anglia egy távoli részébe utaztam. Hamarosan
beiratkozhattam az egyetemre, s csak sok-sok hónapra rá térhettem vissza oda,
abba a városba, mely oly fontos lett nekem, s oly fontos a mai napig is, mint
ifjúkori szenvedéseim színhelye. De mi lett közben a szegény Annből? Szóljanak róla hát
búcsúszavaim. Megbeszélésünkhöz híven kerestem őt és vártam rá minden este a
Titchfield Street sarkán, míg csak Londonban voltam. Mindenkit, aki csak
ismerhette, kikérdeztem felőle, s egészen a legeslegutolsó óráig, míg Londonban
tartózkodtam, nem mulasztottam el, hogy minden lehetőséget megragadjak, ami
csak adódott, hogy a nyomára bukkanjak. Tudtam, melyik utcában lakott, de a
házszámot már nem, s csak arra emlékeztem, hogy elmesélte, szállásadója nagyon
rosszul bánik vele, úgyhogy valószínűleg elköltözhetett abból a lakásból, már
mielőtt elváltunk volna. Alig voltak ismerősei, azonkívül legtöbben, akiknél
érdeklődtem utána, azt hitték, hogy valami gyanús céllal szeretném felkutatni
őt, ami nevetést vagy megvetést váltott ki, mások meg azt gondolták, hogy a
lány ellopott tőlem pár apróságot, azt szeretném visszaszerezni, s így hát
természetes és érthető, hogy minden felvilágosítást megtagadtak, még ha tudtak
volna is mondani valamit. Végső kétségbeesésemben, utolsó londoni napomon
átadtam valakinek, aki biztosan ismerte Annt látásból, hiszen voltunk
egypárszor együtt, családom akkori címét. De mind a mai napig egy szót sem
hallottam felőle. Azok közül a fájdalmak közül, melyekben többi embertársamhoz
hasonlóan részesített az élet, ez a legsajgóbb nekem. Ha élt szegény, úgy
London hatalmas labirintusában talán egy és ugyanazon az órán is kutathattunk
egymás után, s talán csak pár lépésnyire voltunk egymástól néha, de egypár
lépés Londonban azt jelentheti, hogy örökre elválaszt minket. Éveken át
reménykedtem, hogy él talán, s azt hiszem, néhány londoni tartózkodásom
alkalmával női arcok miriárdjait - igen, nem túlzok: miriárdjait - néztem
végig, abban a reményben, hogy rábukkanok. Ezer arc közül is felismertem volna
egyetlen szempillantás alatt, mert habár nem volt szép, volt valami
nagyon-nagyon kedves az arckifejezésében, s olyan kecsesen, büszkén tartotta a
fejét. Kerestem, mert mint mondtam, reménykedtem. Így ment ez éveken át, de ma
már félnék viszontlátni őt, a köhögése, mely akkor úgy elszomorított, ma már
vigaszul szolgál. Rég kihunyt bennem a vágy, hogy viszontlássam őt, s mégis -
szinte mélyebb megnyugvással és békével gondolok rá, mint valaha: mint
olyasvalakire, aki már rég a sírban pihen; Magdolnaként, remélem, úgy halt meg;
még mielőtt ártatlan lényét végleg elrontotta és eldurvította volna a sok
senkiházi, mielőtt a sors befejezhette volna lelkén azt a kegyetlen munkát,
amit elkezdett. MÁSODIK
RÉSZ Így bocsátottál útra hát, Oxford Street, kőszívű mostohaanyám,
te, aki az ínségben senyvedők sóhajaira fülelsz és elárvult gyermekek könnyeit
iszod; eljött végre az idő, hogy nem kellett gyötrődve kullognom a végtelen
házsorok mentén, nem kellett az éhség kínzókamráiban heverve álmodnom,
ébrednem. Biztosan vannak követőink, nyomorunk örökösei, akik ugyanitt a mi
nyomainkba léptek s lépnek; újabb és újabb Annek és más árva gyermekek
sóhajtoznak és ontják könnyüket, s te, Oxford Street, azóta is bizonyára
számtalan jajnak visszhangfala lehettél. Én magam úgy érzem, hogy ez a viharos
időszak, melyet átéltem, tartós szép időt ígér a jövőre; kora ifjúságom
szenvedéseit váltságdíjnak tekintettem sok későbbi boldog esztendőért, mintha
így váltottam volna meg magam a gondoktól és szenvedésektől; s később, ha mint
magányos nézelődő Londonban járkáltam (gyakori kedvtelésem volt ez),
legtöbbször derűsen és könnyű szívvel vettem arrafelé lépteimet. S bár igaz,
hogy londoni ifjoncidőm ínséges napjai nem múltak el nyomtalan fölöttem, sőt
igen mély gyökeret eresztettek testemben, s később újrasarjadtak, felnőttek és
fenyegető, rontó árnyat vető fává terebélyesedtek, ami aztán későbbi éveimet
mégiscsak elhomályosította és sötétbe borította, mégis a második rohamát
szilárdabb erővel, az érettebb elme biztonságával fogadhattam, és mély, gyöngéd
részvét adott enyhülést. Így azonban, minden enyhület ellenére, életem egymástól
messze távol eső esztendői kapcsolódtak egybe a közös tőről fakadó szenvedés
láncának finom szemeivel. S gyakran - a példa hadd álljon itt emberi vágyaink
gyarló rövidlátóságára! - azzal vigasztaltam magam első sivár londoni korszakom
napjaiban (ha ugyan ezt vigasznak lehet nevezni), hogy holdfényes éjeken az
Oxford Streetről gyakran végignéztem az onnan párhuzamosan nyíló fasorokon,
melyek Marylebene-t átszelve a szántóföldekig és erdőkig vezetnek, s míg szemem
a félig fénybe, félig árnyba burkolt utakon végigfutott, így sóhajtottam:
"Az az utca ott, az visz észak felé, s így Grasmere felé is, s ha most
galambszárnyom lenne, én is arra repülnék, hogy vigasztalást találjak."
Így szóltam magamban, s mily vak voltam, hogy ezt kívántam. Mert éppen arra
fönn, északon, ugyanabban a völgyben, sőt ugyanabban a házban, ahova tévelygő
vágyaim szálltak, ott következett életem egy újabb nehéz korszaka,
szenvedésekkel teli ostromállapot, életem és reményeim várának bevételére és
lerombolására. Éveken át követtek és kísértettek ott olyan undok látomások és
rémes fantomok, amelyeknél iszonyúbbak Oresztész ágyát sem lenghették körül, s
én még szerencsétlenebb voltam, mint ő, mert az álom, mely mindnyájunk vigasza
és enyhülete, balzsamként szállt az ő szívére is, betakargatva sebeit és
enyhíté égő agya kínját, rám csak a legszörnyűbb gyötrelmeket mérte. Ily vak
voltam hát kívánságaimban; mégis, ha jelenünk és jövőbeli balsorsunk közt egy
fátyol fedi el a kilátást, e fátyol eltakarja az enyhületet adó örömöket is,
így hát a fájdalomra, amelytől nem féltünk, enyhülés is jöhet, váratlanul,
melyben viszont nem tudtunk volna bízni. Ezért hát, mikor eljött az az idő,
hogy Oresztész valamennyi kínját végig kellett szenvednem, csak sebzett
lelkiismeretét kivéve, részem volt nekem is valamennyi vigasztalásban, amit ő
valaha érzett; Eumenidáim, akárcsak az övéi, ott ültek ágyam végében, és a
függönyökön keresztül mereven néztek; de virrasztva ült ágyamnál, magától vonva
meg az álmot, hogy éji órámon őrködni tudjon felettem, az én Élektrám; mert te,
kedves Margaret, későbbi éveim hű társa, te voltál az én Élektrám, és nem
hagytad, hogy egy görög nővér, akár lelkének nemes indulatában, akár türelmes gyengédségében
felülmúlhasson egy angol feleséget. Mert te nem találtad lealacsonyítónak, hogy
a jóság alázatos teendőit és a gyöngéd szeretet szolgai munkáit vállald, hogy
éveken át töröld homlokomról a betegség harmatát, s felfrissítsd ajkaimat, ha
cserepesek voltak a láztól; és akkor sem, mikor miattam érzett hosszas aggódás
már a te békés álmaidat is megfertőzte a szörnyű képpel, hogy én a fantomokkal
és ellenséges árnyakkal viaskodom, melyek minduntalan rám rivallnak: "Ne
aludj!" - még akkor sem jött ajkadra, drága jótevőm, semmi panasz,
egyetlen sóhajtást sem hallattál, angyali mosolyod nem tűnt el arcodról, s nem
rémített, nem rettentett jobban szerető szolgálatod, mint hajdan Élektrát. Mert
ő, aki görög nő volt, s a férfiak királyának lánya, még ő is sírt néha-néha,
ruhájának redőivel fedve el könnyes arcát. De ezek a kínok elmúltak immár, s úgy olvasod majd e
feljegyzéseket, mintha csak legendát vennél kezedbe, e fájdalmas idők szörnyű
álmairól, melyek nem térhetnek vissza soha többé. Mostanában újra Londonban
járok, s megannyiszor elsétálok esténként az Oxford Streeten. S gyakran, ha
összeszorítja szívem a félelem, mely ellen minden bölcsességemmel fel kell
vérteznem magamat, s a te vigasztaló jelenlétedre is szükségem volna, de
eszembe jut, hogy háromszáz mérföld és három szörnyű hónap választ el tőled -
igen, ezeken a holdas éjszakákon újra végigpillantok a hosszú, nyílegyenes
utcasorokon, s visszaemlékezem kora ifjúságom vágyódására, mely akkor feltört
szívemből, arra gondolok, hogy egyedül élsz most ott abban a völgyben, egyedül
vagy, úrnő a magányos házban, melyre szívem tizenkilenc éve oly vakon
vágyódott; ilyenkor azt hiszem, hogy szívemnek ezek az érzelmei, bármily dőrék
voltak is s bármennyire szétszóródtak már a szelekben, egy távolabbi időpontra
vonatkoztatva mégsem voltak alaptalanok, s így felfogva megvan az értelmük -; s
ha megengedhetném magamnak, hogy ismét komolyan kívánjak gyerekes
képtelenségeket, újra ezt mondanám, észak felé fordulva: "Ó, lennének csak
galambszárnyaim!" - s jóságos és gyengéd szívedbe vetett minden
bizalmammal tehetném hozzá a hajdani sóhaj folytatását: "...oda szállnék
vigasztalásért!"
Sok idő telt el azóta, hogy először folyamodtam ópiumhoz,
oly hosszú idő, hogy ha ez a dolog csak valami jelentéktelen kis esemény lett
volna életemben, az idejét is rég elfelejtettem volna; de életünk meghatározó
eseményeit nem felejtjük el, s néhány emlékeztető körülmény segítségével én is
vissza tudom idézni azt az időt: 1804 ősze volt akkor. Londonban töltöttem ezt
az évszakot; egyetemre kerülésem óta akkor jártam itt újra először.
Megismerkedésem az ópiummal pedig a következőképpen történt. Régebben rászoktam
arra, hogy naponta legalább egyszer jó hideg vízzel megmossam a fejemet. Amikor
egy napon heves fogfájás kezdett gyötörni, azt gondoltam, azért, mert
elfeledkeztem erről a szokásomról aznap, így hát gyorsan kiugrottam az ágyból,
fejemet hideg vízzel teli tálba dugtam, s amúgy csuromvizes hajjal újból
lefeküdtem aludni. Mondanom sem kell, hogy másnap reggel, ahogy felébredtem,
iszonyú reumás fájdalmak szaggatták a fejem, az arcom, s körülbelül húsz napig
nem volt nyugtom tőlük. S így, azt hiszem, talán a huszonegyedik napon, mely
vasárnapra esett, nem valami határozott céllal, inkább ösztönösen és szabadulni
akarva kínjaimtól, lementem az utcára. Ott összetalálkoztam véletlenül egy
valamikori iskolatársammal, aki mindjárt az ópiumot ajánlotta kínjaimra; igen,
a még csak elgondolni is elgondolhatatlan gyönyörök és kínok ópiumát! Úgy
beszélt róla, ahogy a mannáról és ambróziáról beszélnek, egyebet azonban nem
tudtam meg tőle; milyen üresen csengett még fülemben akkortájt ez a szó! S
milyen fenséges hangzatokat üt meg ma szívemben! a bús és boldog emlékezés mely
szívbe markoló rezdüléseit! Ha csak egy pillanatra is visszaérek ezekhez az
emlékekhez, úgy érzem, titokzatos jelentőséget kap a legkisebb mozzanat is,
amely a hellyel, az időponttal és azzal az emberrel kapcsolatos (ha ugyan ember
volt), aki előttem az ópiumevők paradicsomát megnyitotta. Vasárnap délután volt,
nyirkos, vigasztalan, s nincs a földnek szomorúbb, vigasztalanabb látványa,
mint egy ilyen esős londoni vasárnap. Utam az Oxford Streeten vezetett
hazafelé, elhaladtam a "hatalmas Pantheon" mellett (ahogy Wordsworth
oly kitüntetőleg elnevezte), s ott megpillantottam egy gyógyszertárat. A
gyógyszerész, aki maga sem tudta, milyen mennyei gyönyörűség akaratlan
közvetítője, mintha csak ehhez az elázott vasárnaphoz hasonulna, nyomott és
kedélytelen arccal ült az üzletben, mint valószínűleg minden más patikus is ül
vasárnap, s amikor ópiumtinktúrát kértem, úgy adta oda, mint akárki más, és a
shillingemből vissza is adott, láthatólag igazi réz félpennyseket, egy igazi
fafiókból. Mégis, számos emberi tulajdonsága ellenére, úgy él ma
emlékezetemben, mint valami üdvözítő látomás egy nem evilági patikusról, aki
különleges megbízással, az én kedvemért szállt le a földre. S meg is erősített
ebben a hitemben legközelebbi londoni látogatásom, amikor újból meg akartam
keresni a "hatalmas Pantheon" közelében, de nem találtam. Így hát
meggyőződésem, hogy ez az ember, akinek a nevét sem ismertem (ha volt
egyáltalán neve!), úgy tűnt el onnan az Oxford Streetről, mintha az ég vagy a
föld nyelte volna el, de semmiképp nem valamiféle hétköznapi és megszokott
módon távozott. Az olvasó persze meg van győződve róla, hogy ez az ember nem
volt más, mint egy igazi, közönséges patikus; ám legyen. De az én hitem
erősebb: úgy vélem, földöntúli erők ragadták el, s elillant valahova, a
szellemek birodalmába. Nagyon nehezemre esne bármilyen evilági emlékkel
összefüggésbe hozni az órát, helyet és a lényt, aki velem ezt a mennyei szert
megismertette. Mint gondolható, hazaérve pillanatnyi késlekedés nélkül
bevettem az előírt adagot. Természetesen fogalmam se volt az ópiumevés
titkairól és művészetéről, így hát csak úgy találomra, a legelőnytelenebb módon
tettem. De megtettem, s egy óra múlva, ó, egek, micsoda átalakulás ment végbe
bennem, hogy felemelkedett szellemem a mélyből, a világ mily apokalipszisét
éltem át! Az, hogy fájdalmaim egy csapásra eltűntek, már jelentéktelen
apróságnak látszott; ez a negatív hatás elenyészett abban a mérhetetlen
gyönyörben, melyet akkor éltem át, amikor hirtelen feltárult előttem az isteni
élvezet mélye. Itt volt hát egy panacea minden emberi fájdalomra, itt az
emberi boldogság titka, melyen a filozófusok oly sok évszázadon át vitatkoztak;
a boldogság egy pennyért megvásárolható, és mellényzsebbe tehető; a gyönyört
pintes üvegben magánál hordhatja az ember, s a lelki nyugalmat gallonszám
viheti a postakocsi. De ha így beszélek, az olvasó még azt gondolhatja, hogy
tréfálkozom, pedig biztosíthatok mindenkit, hogy senkinek nem lesz nevetni való
kedve, ha egyszer az ópiummal közelebbi kapcsolatba kerül; az ópiumnak még
örömei is magasztosak, s az ópiumevő ebben a legboldogabb állapotában L'Allegro
hangulatát érzi; még akkor is úgy beszél és gondolkozik, ahogy az Il
Penserosó-hoz illik. Nekem viszont megvan az a rossz szokásom, hogy a
legkomolyabb dolgok közepette, a legnagyobb szerencsétlenségek ellenére is
tréfálok, s így joggal félek, hogy feljegyzéseim során, ha örömeimet és
kínjaimat leírva nem ragad magával valami hatalmasabb érzés, ebbe a hibába
esem. Az olvasó tekintse azt, hogy természetem e tekintetben nem eléggé kemény,
de ígérem egyébként, hogy olyan komoly leszek, már-már szinte álmosító, ahogy
ilyen témához, mint az ópium, illik; bár meg kell jegyeznem, hogy az ópium, ha
bágyasztja is a mozgékonyságot, nem hat semmi esetre sem olyannyira
álmosítólag, mint tévesen hiszik róla. Először is hát néhány szót az ópium hatásáról az emberi
szervezetre, mert szemben mindazzal, amit eddig az ópiumról leírtak -
származzanak bár e leírások olyanoktól, akik beutazták Törökországot, s akik
ősi jussuknak tekintik a hazugság kiváltságát, éppen az orvostudomány
professzoraitól, akik ex cathedra írnak a kérdésről -, nos
mindezzel szemben én azt az egyszerű, és rövid kritikai megjegyzést állíthatom
csupán: "Hazugság! Hazugság! Hazugság!" Emlékszem, hogy egy ízben egy
könyvárusnál belelapoztam egy szatirikus szerző könyvébe, s ott e mondására
bukkantam: "Ma már meg vagyok róla győződve, hogy a londoni újságok
legalább hetenként kétszer igazat mondanak, mégpedig minden kedden és
szombaton, és az ember hitelesnek tekintheti a csődbe jutottak listáját."
Így hát én sem akarom elvitatni, hogy már néhány igaz dolgot is közöltek e
szerzők az ópiumról a világgal. Így például a tudósok többször leírták, hogy az
ópium sötétesbarna színű, s ezt én magam is csak megerősíthetem; másodszor,
hogy elég drága, ami ugyancsak áll, hiszen annak idején egy font kelet-indiai
ópiumért három guineát kellett fizetni, s a török ópium fontjáért pedig még
nyolcat is elkértek; harmadszor pedig, hogy ha az ember túl sokat eszik belőle,
olyasvalamit kell tennie, ami minden rendezett életmódot folytató embernek
fölöttébb kellemetlen, vagyis meg kell halnia. (Ezt egyébként újabban kétségbe
vonják a tudósok, mivel a Buchan-féle Domestic Medicine egy
kalózkiadásában, melyet egyszer egy parasztasszony kezében láttam, aki
egészsége érdekében tanulmányozta, nos, ebben a munkában egy orvos a
következőket jelentette ki: "Gondosan ügyeljen, hogy huszonöt uncia
laudánumnál többet soha ne vegyen be"; ezt talán huszonöt cseppnek
kellene érteni - ezt talán egyenlő egy szemer nyers ópiummal.) Ezek a rendkívül
fontos megállapítások egyenként is összességükben is csak a legtisztább
igazságot tartalmazzák, nem tudom megcáfolni őket, és az igazság mindig
dicséretes dolog volt és az is marad. De ebben a három igazságban ki is merül
aztán mindaz, amit tudomásom szerint az emberiség az ópiumról eddig tudásként
felhalmozott. Így hát, kedves doktorok, mivel újabb ismeretekre van szükség,
kérlek, álljatok félre, adjatok helyet, hadd beszélhessek én a dologról.
Először is: mindenki, aki csak akár mellékesen is írt valahol valamit az
ópiumról, tényként kezeli, s nem is bizonyítja, hogy az ópiumnak mámorító
hatása van, illetve lehet. Nos hát, olvasóm, biztosíthatlak meo periculo,[3]
hogy bármily nagy mennyiséget veszel is magadhoz, az ópium soha nem okoz és nem
is okozhat részegséget. Ami az ópiumtinktúrát illeti (általában laudánumnak
nevezik), ez bárkit, aki eleget tud fogyasztani belőle, kábulatszerű állapotba
juttatna, de miért? mert nagy százalékban tartalmaz tiszta alkoholt, s nem az
ópium hatása miatt. A nyers ópium azonban, ezt hangsúlyozom, soha nem okoz vagy
okozhat az alkohol hatásához hasonló közérzetet vagy állapotot, méghozzá
nemcsak hogy olyan mérvűt nem, de egyáltalán, olyan jellegűt sem;
nemcsak hatásának fokában, hanem minőségében is teljesen más. A bor okozta
kellemes érzés egyre fokozódik, eléri csúcspontját és csökkenni kezd, az ópium
okozta gyönyör azonban nyolc-tíz óra hosszat is megmarad a tetőfokon, orvosi
műszóval élve, heveny, a másik idült gyönyör, az egyik hirtelen
fellángolás, a másik egyenletes parázslás. A leglényegesebb különbség azonban
abban áll, hogy a bor szétzilálja, ellenben az ópium kellő mértékben élvezve
soha nem sejtett rendbe hozza szellemi képességeinket, tökéletes rendet,
harmóniát hoz létre köztük. A bor hatására elveszítjük uralmunkat önmagunk
felett, az ópium fokozott önuralomra serkent. A bor megzavarja a fejünket,
elhomályosítja ítélőképességünket, és az ittas ember érzelmi kitöréseinek,
legyen az megvetés vagy csodálat, szeretet vagy gyűlölet, természetfeletti
csillogást és szertelen élénkséget kölcsönöz; az ópium hatására ezzel szemben
mind szemlélő, mind cselekvő erőink nyugalomba és egyensúlyba kerülnek,
hangulatainknak és erkölcsi érzékünknek azt a természetes melegséget kölcsönzi,
melyet értelmünkkel csak helyeselhetünk, s nyilván valamikor az emberiség
őskorában mindnyájan rendelkeztünk is ezekkel a tiszta tulajdonságokkal. Így
például az ópium, akár a bor, szívünk és jóakaratunk túláradásához vezet, de
azzal a lényeges különbséggel, hogy ittassággal együtt fellépő hirtelen
ellágyulásban mindig van több-kevesebb érzelgősség, ami a kívülállókra
visszataszítóan hat. Sűrű kézszorongatások és könnyek közepette ilyen
állapotban örök barátságot esküszünk, s senki halandó nem is sejti tulajdonképpen:
miért; ilyenkor érzékeink veszik át rajtunk korlátlanul az uralmat. Az
ópiumélvezettel együtt járó izgalom szívélyes érzületei ezzel szemben nem
valami lázkitörések, hanem inkább egészséges visszatérést jelentenek ahhoz az
állapothoz, melyet szellemünk a kín mélyreható gyötrelmeinek kiküszöbölése
után, melyek a természettől fogva jóravaló szív indulatait gátolhatták és
veszélyeztethették, végre újra magáénak mondhat, jogos tulajdonaként. Igaz,
hogy bizonyos mértékig, és főleg egyeseknél, a bor is emeli és erősíti a
lelket; én magam, aki soha nem voltam nagy borivó, gyakran éreztem, hogy fél
tucat bor képességeimet előnyösen befolyásolta, tudatom homályos mezőit
megvilágította, és lelkembe oly érzést táplált, mintha ponderibus librata
suis[4]
lennék; és való igaz, hogy értelmetlenség a közkeletű kifejezéssel élve azt
mondani valakiről, hogy elködösítette a bor az agyát; mert valójában legtöbb
embernek a túlságos józanság ködösíti el az agyát, és csak ha iszik, akkor
következik be, hogy igazi lénye maga valójában áll ott, minden torzítás,
rejtőzés nélkül. De viszont az is igaz, hogy a bor végül is esztelen és
képtelen lépésekre sarkallja az embert, s egy bizonyos ponton túl óhatatlanul
bomlasztja és szétzilálja a szellemi energiákat, az ópium viszont megnyugtatja
a zaklatott kedélyt, és összegyűjti, ami a lélekben zilált. Hogy ezt egy szóval
összefoglaljam: az ittas ember, vagy valaki, aki az ittasság határán áll, olyan
állapotban van, ami lényének csak emberi, néha, mondhatni, csak állati részét
juttatja érvényre, és az ember maga is tudja ezt. Az ópiumevő azonban (arról az
ópiumevőről beszélek itt, aki nem szenved valamiféle betegségben vagy az ópium
által közvetve okozott egyéb nyomorúságban) az ember lényének isteni részét
érzi érvényesülni; vagyis erkölcsisége a felhőtlen boldogság állapotába kerül,
s elborítja a szellemi emelkedettség fénye. Ez hát az igaz egyház tanítása az ópiumról, az alfa és az
ómega, s ennek az egyháznak vagyok én, hitem szerint, egyetlen híve: nem szabad
ugyanis elfelejteni, hogy mindaz, amit itt elmondok, tömérdek személyes
tapasztalaton nyugszik, míg a legtöbb tudománytalan szerző, aki eddig
egyáltalán írt az ópiumról, s azok is, akik a dolgot kimondottan materia
medica-ként kezelik, irtózásukkal, melyet tárgyuk iránt kifejezésre
juttatnak, elárulják, hogy az ópium hatására vonatkozó tapasztalati ismereteik
a nullával egyenlők. Ugyanakkor őszintén megvallom, hogy találkoztam valakivel,
aki az ópium részegítő hatását tanúsította, még hozzá olyannyira, hogy szinte
megingatott ellenkező meggyőződésemben. Ez az ember egy londoni orvos volt, aki
maga is nagy adagokban élvezte az ópiumot. Említettem neki egy alkalommal, hogy
ellenségei, mint fülembe jutott, azt híresztelik róla, hogy politikai
kérdésekben ostobaságokat beszél összevissza, barátai pedig azzal mentegetik,
hogy állandóan mámoros az ópiumtól. Nos hát, mondtam én, a vád nem prima
facie[5]
és szükségképpen abszurd, a védelem azonban véleményem szerint, nagyon is az.
Meglepetésemre azt a kijelentést tette, hogy mind az ellenségeinek, mind pedig
barátainak igaza van. - "Beismerem - mondta, - hogy csakugyan
zagyvaságokat beszélek összevissza; és meg kell mondanom azt is, hogy nem
valami előre elhatározott szándékkal teszem, s nem azért, hogy ebből valami
előnyöm származzék, hanem egyes-egyedül azért, egyes-egyedül azért,
egyes-egyedül azért - ismételte meg háromszor is -, mert csakugyan ópiummámorban
vagyok, méghozzá naponta." Azt válaszoltam, hogy ami az ellenségei
részéről hangoztatott vádakat illeti, jogosnak látszanak, és eszembe se jut,
hogy kétségbe vonjam őket; hiszen látom, hogy ebben mindhárom érdekelt fél
egyetért, a védekezés ellen azonban már kifogást kell emelnem. Az orvos azonban
nem hagyta abba, tovább magyarázta és vitatta a dolgot. Nekem azonban olybá
tűnt, udvariatlanság olyasmit erősítgetni, amiből annak kellett volna
kiderülnie, hogy neki nincs igaza egy szakmájába vágó kérdésben, ezért nem is
szorítottam őt sarokba érveimmel, még akkor sem, ha érvelése néhol
kifogásolható volt; eltekintve attól, hogy valaki, aki "zagyvaságokat
beszél összevissza", még akkor is, ha nem saját javára teszi, nem valami
épületes vitapartner. Beismerem, hogy egy orvos tekintélye, s méghozzá egy
kiváló orvosé, mint ő volt, súlyosan esik megállapításaimmal szemben a latba.
Én azonban csak a saját tapasztalatomra támaszkodhatom, amely pedig napi
hétezer cseppel többől származott, mint az övé, s habár képtelenségnek látszott
szememben még csak feltételezni is, hogy egy orvos ne legyen tisztában az
alkoholmámor legjellemzőbb tüneteivel, ezért az a gyanúm támadt, hogy netán
alapvető logikai hibát követ el: a "mámor" szót túlságosan tág
értelemben használja, ahelyett hogy egy bizonyos, sajátos tünetekkel járó
izgalmat jelölne meg vele. Magam is hallottam, hogy egyesek közönséges teától
rúgtak be; sőt egy orvostanhallgató, akinek szakmai ismereteiről a legjobb
véleménnyel vagyok, minap azt állította, hogy tud egy lábadozó beteg esetéről,
aki meg éppenséggel egy szelet marhasülttől rúgott be. Miután ily sokat időztem az ópiummal kapcsolatos első és
igen lényeges tévedésnél, röviden hadd említsek egy másodikat és egy harmadikat
is, mégpedig azt a hiedelmet, hogy minden ópiumtól származó elragadtatást
szükségszerűen ugyanakkora depresszió követ, és annak a végső következménye,
természetesen és közvetlenül, testi és szellemi eltompulás és renyheség lesz.
Ami a két tévedés közül az elsőt illeti, beérem egyszerű tagadással, és
biztosíthatom az olvasót, hogy az alatt a tíz év alatt, míg gyakran éltem
ópiummal, az ópiumélvezetet követő napon mindig rendkívül jó kedélyállapotban
voltam. Azt is csak vitathatom, hogy az ópiumélvezetet eltompulás
követi, vagy, ha a török ópiumevőket ábrázoló rengeteg rajznak hitelt adunk,
hogy ez a tompaság már az ópiumélvezés folyamán bekövetkezik. Tény, hogy az
ópiumot a kábítószerekhez sorolják, melyek végül egy ilyen eltompulást
okozhatnak, de az ópium elsődleges hatása mindig a szervezet működésének igen
erős felajzása és serkentése. Hatásának első szakasza nálam "újonc
koromban" nyolc óráig tartott legalább, tehát maga az ópiumevő a hibás,
ha, orvosilag szólva, nem idejében veszi be az adagot, úgy, hogy a kábító hatás
java része természetes álmának idejére essék. Úgy látszik, a török ópiumevők
olyan ostobák, hogy, mint megannyi lovas szobor, ülve maradnak fatuskóikon,
maguk is élettelen, buta fatuskók. De hogy az olvasó képet alkothasson róla,
hogyan is tompítja el az ópium egy angol ópiumevő szellemi képességeit, nem
taglalom tovább, inkább illusztrálom a kérdést, s elmondom, hogyan is zajlott
1804-1812 közt egy szokásos londoni ópiumestém. Látni fogják, hogy az ópium
engem egyáltalán nem arra sarkallt, hogy a magányt keressem, még kevésbé a
tétlenséget, sem azt a tunya befelé fordulást, melyet a törököknek
tulajdonítanak hasonló esetben. Mindezt annak tudatában mondom el, hogy ezek
után majd túlzásokba eső képzelgőnek és gátlástalan rajongónak fognak tartani;
ezzel azonban nem sokat törődöm. Éppen csak emlékeztetni szeretném az olvasót
arra, hogy én annak idején szorgalmasan tanuló diák voltam, és egész idő alatt
komoly tanulmányokat folytattam, úgyhogy nekem is, mint akárki másnak, jogomban
állt néha egy kis szórakozást keresni. Mindazonáltal ritkán engedtem meg
magamnak ilyesmit. Norfolt hajdani hercege azt szokta volt mondani: "Jövő
pénteken, ha az ég is úgy akarja, berúgok"; hasonlóképpen határoztam el én
magam is jó előre abban az időben, hogy egy meghatározott időn belül mikor is
engedélyezek magamnak ópiumorgiát. Ez aligha történt gyakrabban, mint
háromhetente egyszer; mert az idő tájt nem mertem még - későbbi szokásomhoz
híven - naponta "egy pohár laudánumos forralt bort, melegen, cukor
nélkül" készíttetni. Mondom, ritkán fordult elő az idő tájt, hogy három
hétnél gyakrabban folyamodtam volna laudánumhoz, s azt általában kedd vagy
szombat estéken tettem; ennek oka pedig a következő volt: azokban a napokban
lépett fel Grassini kisasszony az Operában, és hangja engem még jobban magával
ragadott, mint bárki másé, akit valaha is hallottam addig. Hogy ma milyen az
Opera, nem tudom, hiszen hét-nyolc éve nem fordultam meg falai közt, de azt
tudom, hogy annak idején ez volt a legkellemesebb hely, ahol valaki az estét
társaságban eltölthette. Öt shillingbe került az erkélyjegy, és megérte, mert
ott sokkal nagyobb volt a nyugalom, mint a színház földszintjén. Az Operaház
zenekara kellemes és dallamos, telt hangzással elütött minden angol zenekartól,
összeállítását, bevallom, nem szerettem, főként a harsány hangszerek túlsúlya
miatt, valamint a hegedű korlátlan zsarnoksága okán. Isteni szépen szóltak a
kórusok, s valahányszor Grassini kisasszony megjelent egy-egy betétjelentben -
és gyakran jelent meg -, Andromakhé képében öntötte ki szenvedélyes lelkének
indulatait Hektór sírján és a többi - kétlem, hogy egyetlen török is, aki az
ópium paradicsomának kapuján belépett, érzett valaha is annyi gyönyörűséget,
mint akkor én. De azt hiszem, csakugyan túlbecsülöm a barbárokat, ha
feltételezem róluk, hogy ők is képesek olyan gyönyöröket fenékig üríteni,
melyek akár csak hasonlíthatnának is a mi magasrendű élvezeteinkhez. Mert a
zene egyszerre érzéki és szellemi élvezet is, aszerint, milyen füllel
hallgatjuk, milyen lelki alkattal fogadjuk magunkba. Egyébként a Vízkereszt-ben
található szép, lelkes sorokon kívül az egész világirodalomban mindössze
egyetlen igazán számottevő megnyilatkozást ismerek a zenéről, méghozzá Sir
Thomas Browne Religio Medici-jében, amely nemcsak tökéletessége miatt
említésre méltó, de filozófiai értéket is képvisel, mivel tartalmazza a zenei
hatások elemeiről szóló egész tanítást is. A legtöbben tévednek, mikor azt
hiszik, hogy csak fülükön át kerülnek kapcsolatba a zenével, s egyébként
teljesen passzívak a zene hatásával szemben. Ez egyáltalán nem így van; a
hallás érzékeléseire reagáló szellem indukálja a gyönyörűséget - tartalmat az
érzékszervek, a formát a szellem szolgáltatja -, s ebből válik érthetővé az is,
hogy azonosképpen jó hallású emberek e tekintetben, felfogásukban olyannyira
eltérhetnek egymástól. Mivel pedig az ópium általában serkenti szellemi
erőinket, természetesen azt a speciális tevékenységünket is kedvezően
befolyásolja, mely abban áll, hogy képesek vagyunk a szervezett hangok
nyersanyagából tökéletes szellemi élvezetet alakítani magunknak. "De -
mondta nekem egyszer egy barátom - zenei hangok sora számomra csak annyit
jelent, mintha arab írásjegyeket tennének elém; nem tudok belőlük semmiféle
eszmét kihámozni." - "Gondolatoknak, kedves barátom, itt nincs helye,
egyáltalán nincs. Minden gondolat, mely ezen összefüggésben egyáltalán csak
felmerülhet, érzelmekben fejeződik ki." De hát ez a téma túlságosan messze
esne jelen írásom céljától, legyen elég, ha csak annyit mondok itt, hogy egy
tökéletes harmóniában megszólaló kórus stb. egész eddigi elmúlt életemet képes,
mint egy szőnyeget, lábaim elé teríteni, éspedig nem valamiféle emlékezés
formájában idézve vissza azt, hanem eleven jelenként, mely megvalósul, testet
ölt a zenében. Nem fáj már ilyenkor még egyszer felidézni érzelmeinket, s az
egyes események részletei elmosódnak, vagy valami testetlen ködképpé állnak
össze, melyben a szenvedélyek magasztos, légies, fennkölt formában jelennek
meg. S mindezt öt shillingért megszerezhette magának az ember. S a színpadról
és a zenekarból áradó zenén kívül körülhullámzott még szünetekben is az olasz
beszéd zenéje, olasz nők szájából, mert az erkélyen olaszok ültek, és én úgy
figyeltem őket, olyan élvezettel, mint ahogy Isaac Weld, az utazó figyelhette
Kanadában az indián nők nevetését. Mert minél kevesebbet ért meg az ember egy
nyelvből, annál érzékenyebben fogja fel dallamát vagy érzi keménységét, ezért
hát előnyömre volt, hogy oly kevéssé tudtam olaszul, alig olvastam egy kicsit,
beszélni egyáltalán nem beszéltem, és csak egy tizedét értettem meg annak, amit
hallottam. Ezek voltak hát örömeim az Operában. De még egy másik
gyönyörűség oltárán is áldoztam, mely azonban, minthogy csak szombat esténként
kerülhetett rá sor, olykor összeütközött az opera iránti rajongásommal, mert
akkoriban kedden és szombaton játszottak operát. Attól félek, hogy írásom itt
valamelyest homályban hagyja az olvasót, de azt ígérhetem, hogy nem leszek
érthetetlenebb, mint Marinus a Proclus életé-ben, vagy sok más híres
életrajz- vagy önéletrajzíró. Mint mondtam tehát, ezt a gyönyörűséget csak
szombatonként élvezhettem. Mi különböztette meg tulajdonképpen ezt az estét a
hét többi estéjétől? Nem volt semmi olyan rendszeres foglalatosságom, mely után
pihenésre szorultam volna; nem kaptam bért sem; valóban mi másért is örültem a
szombatnak, mint Grassini művésznő hangját hallottam? Igen, figyelmes olvasóm,
ellenvetésed cáfolhatatlannak látszik. És mégis, mindig így volt és így is
lesz, hogy az emberek érzelmeiket más- és másképpen próbálják kifejezni. A
legtöbben azzal mutatják ki a szegények és nyomorultak iránti rokonszenvüket,
hogy ilyen vagy olyan formában kinyilvánítják részvétüket gondjaik, bajaik
iránt. Én azonban akkoriban inkább hajlottam arra, hogy rokonszenvemet örömeik
iránt fejezzem ki, azokban vegyek részt inkább. Túl közel volt még az idő,
amikor én is untig eléggé kitapasztaltam a szegénység kínjait; de azt, hogy a
szegények örömeit nézzem, nehéz munkájuk, robotuk után testi-lelki
kikapcsolódásukon örömteli szívvel eltöprengjek, sose lehet megunni. Nos hát, a
szombat este mindig a szokásos, meg-megújuló pihenőideje a szegényeknek. Ebben
a legélesebben szemben álló szekták is megegyeznek, elismerik e mindnyájukat
egybefonó köteléket, és ilyenkor, mondhatni, az egész keresztény világ pihen.
Olyan a szombat esték nyugalma, ami még további nyugalmat ígér: két éj és egy
teljes nap választ el még mindenkit a robot újrakezdésétől. Ezért érzem én is
szombat esténként mindig azt, mintha letettem volna a munkát, megkaptam volna a
bérem, és egyéb dolgom se lenne, mint hogy élvezzem a nyugalmat, a pihenést.
Ezért hát, hogy a szívemnek oly kedves látványt minél inkább élvezhessem,
szombat esténként, mikor már ópiumadagomat magamhoz vettem, nem kímélve a
fáradságot, nem válogatva, hova-merre, nekiindultam, és végigbolyongtam
Londonnak azon piacain és egyéb helyein, ahol a szegények költik el heti
bérüket. Megfigyeltem sok családot - egy férfi, egy asszony és egy vagy két
gyerek -, sorra járták az üzleteket, latolgatták, mennyi pénzük van és
háztartásukba mi kellene; hümmögtek az árakon. Egymás után megismertem így
kívánságaikat, nehézségeiket és nézeteiket egyaránt. Néha-néha elégedetlen
mormogást hallottam, de többnyire a türelem, a remény és a nyugalom volt az,
ami az arcukra kiült, vagy szavaikat jellemezte. És mindent összevetve, meg
kell mondanom, hogy a szegények nagyobb filozofikus bölcsességről tesznek
tanúságot, mint a gazdagok: sokkal fegyelmezettebben és örömtelibb szívvel
hajtanak fejet valami elkerülhetetlen rossz előtt, alázatosabban viselik el a
pótolhatatlan veszteségeket. Ha alkalmam nyílt és feltűnés nélkül tehettem,
elvegyültem köztük, belekapcsolódtam beszélgetésükbe, és hozzáfűztem valamit,
ami, ha nem is volt éppen valami nagy bölcsesség, mindig figyelmes
meghallgatásra talált. Ha a bérek emelkedtek egy kicsit, vagy kilátás volt
arra, hogy emelkednek; ha a kenyér olcsóbb lett; vagy ha úgy hírlett, hogy a
hagyma vagy a vaj olcsóbbodik: boldog voltam. Ha azonban fordítva állt a dolog,
ott volt még mindig az ópium, ami vigasztalt. Mert miként a méh a rózsából és a
kémény kormából egyaránt mézet kever, úgy hangolja az ópium is eggyé
érzelmeinket, ugyanazon kulcs szerint. Egy-egy ilyen kiruccanásom során néha
nagyon messzire vetődtem, s ez érhető is, mert az ópiumevő olyan boldog, hogy
észre sem veszi az idő múlását. Olykor, ha a hajózás szabályai szerint
próbáltam hazatérni, szememet a sarkcsillagra szegezve, s így kerestem
északnyugati átjárót ahelyett, hogy körülhajóztam volna újra azokat a fokokat
és földnyelveket, melyek mellett odafelé elhaladtam, néha olyannyira
belekeveredtem az utcák útvesztőjébe, olyan talányos sikátorok nyíltak előttem,
oly szfinxtitokzatosságú közök, zsákutcák, melyek még, azt hiszem, egy hordár
bátorságával is dacoltak volna, s egy bérkocsist is zavarba ejtenének. Néha
szinte azt hittem, én vagyok ezeknek a terra incognitáknak a
felfedezője, s kételkedtem benne, hogy mindez London legújabb térképen
egyáltalán megtalálható. Mindezért persze később, évekkel később keservesen és
drágán kellett megfizetnem, amikor emberi arcok kísértettek álmaimban, és újra
ott visszhangoztak londoni bolyongásaim léptei, s álmomra erkölcsi és szellemi
zűrzavar tört rá, ami érzéseimben megrázkódtatást, lelkiismeretemben pedig
szorongást és megbánást keltett. Ezzel megmutattam, hogy az ópiummal nem szükségszerűen jár
együtt tétlenség és tompaság, s hogy engem éppen ellenkezőleg, gyakran vezérelt
piacokra és színházakba. De őszintén be kell ismernem, hogy a piacok és
színházak nem a legalkalmasabb helyek az ópiumevő számára, amikor a
szenvedélyével járó legistenibb állapotba jut. Ebben az állapotban tehernek
érzi a tömeget, s maga a zene is durvának és túlságosan érzékinek tűnik fel
előtte. Magányt, és csöndet óhajt, ez mintegy feltétele annak az
elragadtatásnak, azoknak az álmoknak, melyek megkoronázzák és betetőzik
mindazt, amit az ópium az embernek adhat. Én, aki mindig abban a hibában
szenvedtem, hogy különb álmodozó voltam, mint megfigyelő, én, aki kollégiumi
pályám legelején majdhogynem súlyos melankóliába estem, olyan sokat tépelődtem
a Londonban megismert szenvedéseken, ismertem jól lelkem e hajlandóságát, s
mindent megtettem, hogy valahogyan szembefordulhassak vele. Valójában az
történt velem, mint ama mítoszbeli férfival, aki belépett Trophoniusz
barlangjába, s mintha gyógyszer lenne ez ellen, úgy kezdtem társaságba járni,
szellememet pedig tudományos munkával igyekeztem tartósan elfoglalni. E
gyógyszerek nélkül nyilvánvalóan súlyosan mélakóros ember lett volna belőlem. A
rákövetkező években, amikor lelkem derűjét jobban visszanyertem, újra visszatértem
a magányossághoz, melyre természettől fogva hajlottam. Akkoriban gyakran
merültem ópiumélvezet közben álmodozásaimba, és nemegyszer megtörtént, főleg
nyári estéken, mikor szobám nyitott ablakánál ültem - alattam, mintegy
mérföldnyire, a tenger, és Liverpool, ez a nagyváros, pompás körképet nyújtva
-, hogy napnyugtától napkeltéig így ültem mozdulatlan ott, s egyáltalán semmi
vágyat nem éreztem arra, hogy megmoccanjak. Ezek után persze miszticizmussal, Boehme követésével,
kvietizmussal s más egyebekkel vádolnak, jól tudom, de ez nekem igazán mindegy.
Az ifjabb Sir Henry Vane Anglia egyik legbölcsebb embere volt, és kérem
olvasómat, döntse el maga, hogy filozófiai írásaiban vajon kevesebb misztika
található-e, mint az enyéimben. Kimondom hát, gyakran volt az az érzésem, hogy
maga a látvány, mely ablakom alatt elterült, némileg kifejezte azt, ami egy
ilyen révületben végbemegy. Így Liverpool városa a földet jelentette számomra,
melyet gondjaival és temetőivel együtt magam mögött hagytam, de nem vesztettem el
ugyanakkor szemem elől, és nem feledkeztem meg róla korántsem. Az óceán, mely
szünet nélkül, de lágyan hullámzott, s mely fölött galambként lebegett a béke,
tulajdonképpen híven tükrözte vissza lelkem nyugalmát, mely e pillanatban
eláradt bennem. Mert úgy éreztem, mintha először állnék messze az élet
zsibvásárjától és forgatagától, mintha megszabadulnék minden zajtól, láztól és
a harc kényszerűségétől. Mintha felmentettek volna szívem minden szorongása
alól, a nyugalom ünnepe köszöntött rám, minden emberi fáradság messze illant.
Itt voltak velem a reménységek, melyek életünk ösvénye mentén virulnak, s
csodás összhangot alkottak a sír nyugalmával; a szellem folytonosan vibrált,
mint a levegőég, s a feszítő nyugtalanságból mégis édes béke áradt: nem a tespedés
békéje, inkább hatalmas, ellentétes erők egyensúlya: a határtalan cselekvésé és
a határtalan megnyugvásé. Ó, igazságos, hatalmas, mégis végtelenül gyengéd ópium,
mily enyhítő balzsamot hozol mindnyájunk szívére, legyünk szegények bár, vagy
gazdagok, miképp feledteted "soha nem gyógyuló" sebeinket! Ó,
ékesszóló ópium, hogy hatalmas szavaddal meghiúsítod a dühös szándékot, a
bűnösnek egy éjszakára visszaadod ifjúkora reményeit, tisztára mosod kezeit a
kiontott vértől; ó, hogy te a büszke szívnek egy kis felejtést hozol, ne
kínozza Sértett jog és békülhetetlen
átok. Az ártatlanul szenvedő erény védelmére az álmok bírói széke
elé idézed a hamisan esküvőket és hamis tanúkat, és diadalt ülsz felettük, s az
igazságtalan bírák ítéletét visszájára fordítod. A sötétség ölén, az agy kusza
képeiből városokat és templomokat építesz, szebbeket, mint Pheidiasz és
Praxitelész remekei, ékesebbeket, mint Babilon és Kekatompylos, és az
"álomlátás anarchiájából" rég eltemetett szépségek arcát varázsolod
vissza újra, és tisztes rokoni arcokat, a "sír szennyétől" tisztán;
igen, visszaidézed őket a napfénye. Egyedül tőled kapja ezen ajándékokat az
emberiség, s te őrzöd a paradicsom kulcsát, ó, igazságos, végtelenül gyengéd,
hatalmas ópium!
Szíves és - remélhetőleg - elnéző olvasóm (az én
olvasóimnak ugyanis mind igen elnézőknek kell lenniök, különben félek, annyira
megbotránkoztatnám őket, hogy a szívességükre sem számíthatnék!), miután már
ily messzire követél, kérlek, ugorj át velem nyolc évet, vagyis 1804-től, mikor
először vettem magamhoz ópiumot, egészen az 1812-ig terjedő éveket. Egyetemi
éveim elmúltak, messze vannak - szinte nem is emlékszem rájuk; nem nyomja már
diáksapka a fejemet; ha megvan még egyáltalán, most bizonyára egy másik diák
fejét nyomja, aki valószínűleg ugyanolyan boldog, és a tudományoknak ugyanolyan
odaadó híve, mint én magam voltam annak idején. S talárom is kétségkívül
ugyanolyan állapotban lehet, mint sok jeles könyv a kollégium könyvtárának
polcain, vagyis némely tudásra szomjazó moly vagy szú rágcsálja
keresztül-kasul, vagy éppenséggel (sohasem tudom meg) oda került abba a nagy
szeméttárolóba, Valahova, ahova a teáscsészék, teásdobozok, teáskannák,
teafőzők mind-mind szépen elvándoroltak hasonlóképpen (nem is szólva a kényesebb
holmikról, mint a poharak és a butéliák), amelyeknek egykori birtoklásáról csak
a ma is használt teáscsészék stb. elevenítenek fel bennem valami halvány
emléket, s melyeknek tartózkodási helyéről, egyáltalán sorsáról azonban nekem
éppúgy, mint többi hajdani diáktársamnak, a leghalványabb fogalmam sincs, s így
nem sok felvilágosítással tudok szolgálni. Nem ver fel álmomból többé hajnali
hat órakor a kápolna karnagyának reggeli ájtatosságra hívó, kellemetlen
kongatása, s a pedellus, aki a harangot húzta, s akinek gyönyörű (rezesből
bronzosba játszó) vörös orrára öltözködés közben csípős görög epigrammákat
faragtam bosszúból, régóta halott és senkit nem zaklat már; s én és többi
társaim, kik annyit szenvedtünk bim-bamozó szenvedélyétől, most már nem gondolunk
többé vétkeire, és hajlamosak vagyunk megbocsátani neki. Még a harang emlékével
is békét kötöttem, ma is, gondolom, naponta háromszor megszólal, és más
tiszteletre méltó urakat zavar szavával, kibillentve őket lelkük békés
egyensúlyából. Engem mindenesetre már az 1812-es évben nem ér el álnok szava -
igen, így mondom, álnok szava, mert valami gonosz ármány folytán oly édes és
csengő hangon csilingelt, mintha mulatságba hívna, csalogatna; hangjai azonban
nem hatolnak el többé fülembe, még ha úgy fúj is a szél, ahogy az a gonosz
harangnak a legkedvezőbb; mert én most már kétszázötven mérföldnyire élek
onnan, hegyek közé elásva mélyen. Hogy mit csinálok itt, a hegyek közt? Ópiumot
eszem. Jó, de hát mit csinálok azonkívül? Nos, kedves olvasóm, ebben az 1812-es
évben, melyhez most elérkeztünk, javarészt azzal töltettem az időmet, hogy akár
pár éve már, német metafizikusokat tanulmányoztam, vagyis Kant, Fichte,
Schelling és mások műveit. Továbbá: hogyan és miként zajlik életem, hogy telnek
napjaim, röviden: milyen embercsoportba lehet besorolni? Ez évben, 1812-ben egy
vidéki villában élek, egyetlen társaságom egy nőcseléd (hony soit qui mal y
pense), akit szomszédaim úgy hívnak, hogy "a házvezetőnő". S
engem, mivelhogy egyetemet végeztem, a tudományokban nevelkedtem, s így
úriember hírében állok, a szó legtágabb értelmében, szomszédaim teljes joggal
azok közé az emberek közé sorolnak, akik, úgymond, magánvagyonukból élnek;
tehetik ezt a már említett okok miatt, másrészt, mert látni való, hogy
semmiféle foglalatosságot nem űzök, semmiféle üzletet nem folytatok, és csak
korabeli Angliánk udvarias szokásainak köszönhetem, hogy levelek címzésében
többnyire mint "nagyságos" szerepelek, habár szigorúan véve igencsak
soványka jogom van e cím használatára, tény, hogy közmegítélés szerint nagys.
X. Y. Z. vagyok, de hát se békebíró, se archivárius nem vagyok közben. Hogy
megnősültem-e már? Nem, még nem. Szedem-e még mindig az ópiumot? Minden szombat
este. S hogy netalán attól az esős vasárnap délutántól kezdve, amikor a hatalmas
Pantheon közelében rábukkantam az üdvözítő patikusra, azóta szedem
egyfolytában, emelt fővel, igen, szedem. És hogy állok egészségileg e buzgó
ópiumélvezet közepette? Röviden, hogy szolgál a kedves egészségem? Nos,
köszönöm a kérdést, egészen jól, nyájas olvasóm; ahogy a gyermekágyban fekvő
asszonyok mondják: "A körülményekhez képest - jól." Sőt, ha a teljes
és tiszta igazságot akarom mondani, kijelenthetem, hogy soha életemben nem
éreztem még magam oly kitűnően, mint épp ennek az 1812-es évnek a tavaszán,
habár az orvosi elméletek szerint már réges-rég betegnek kellett volna lennem.
S azt is őszintén remélem, hogy neked is, kedves olvasóm, hasonlóképpen árt meg
az oportó, a madeira és más vörös borok nyolc év alatt elfogyasztott
mennyisége, ahogy nekem nyolcévi ópiumevés megártott. Ebből látszik mindjárt az
is, hogy könnyelmű dolog az Anastasius orvosi tanácsait megfogadni;
teológiai és jogi kérdésekben, amennyire én értek a dologhoz, megbízható
tanácsadó lehet, de nem az orvostudományokban. Nem, sokkal jobb már akkor, ha
az ember dr. Buchan tanácsaira hallgat, ahogyan én is tettem, s e derék ember
bölcs intelmei szerint soha nem is vettem be "huszonöt uncia
laudánumnál" többet egyszerre. Ennek az önuralomnak és mértékletességnek
köszönhetem alkalmasint, hogy eddig (1812-ig) legalábbis semmit sem éreztem
azokból a szörnyű kínokból, melyeket bosszúból azoknak tartogat az ópium, akik
jóságával visszaélnek. Másrészt azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy én
eddig csak műkedvelő ópiumevő voltam, a nyolcéves periódus, amíg az ópiumot
magamhoz vettem, korántsem tett ugyanis megrögzött ópiumélvezővé, a szer nem
vált elengedhetetlen részévé napi táplálékomnak, hiszen az egyes alkalmak közt
tetemes szüneteket tartottam. Itt azonban új korszak kezdődött. 1813-ban vagyunk,
kedves olvasóm. Az elmúlt év nyarán egészségemet erősen megrendítette egy
kedélybetegség, mely valami rendkívül szomorú eseménnyel függött össze; ez
utóbbi azonban olyannyira távol esik könyvemnek tárgykörétől, azonkívül, hogy
testi szenvedéseim előidézője volt, hogy nem akarok most részletes tárgyalásába
belemenni. Hogy az 1812-es betegség az 1813-assal valami szorosabb kapcsolatban
állt-e, nem tudhatom; de tény, hogy ez utóbbi évben hevesen kiújultak
gyomorbántalmaim, s ezek minden tekintetben hasonlítottak a hajdaniakhoz,
melyektől ifjúkoromban olyannyira szenvedtem, s ezekkel együtt ama hajdani kor
rémalakjai is feltűntek újra kínzó éjszakáimon. S ezzel elérkeztem könyvemnek
egy olyan pontjához, melytől nagyon sok minden függ a továbbiakra nézve: vagyis
hogy nem kevesebb, mint az önigazolásom az olvasó előtt. Eléggé megdöbbentő
dilemma előtt állok, nehéz a választás. Vagy a legnagyobb mértékben próbára
kell tennem olvasóm szíves türelmét betegségem részletezésével, valamint ellene
vívott harcom tüzetes leírásával, hogy így bizonyítsam be, képtelenség volt
tovább e makacs és nem szűnő fájdalmakat egyszerűen elviselni; vagy ha e
kritikus ponton könnyedén átsiklom, azzal a veszéllyel kell számolnom, hogy az
együttérzésről esetleg le kell mondanom, és ki kell tennem magam annak a
félreértésnek, hogy ama könnyelmű emberek közé tartozom, akik vajmi kevéssé
tudnak e kísértéseknek ellenállni, és szíves örömest hatolnak egyre mélyebbre
az ópiumevés birodalmába - olyan félreértés ez, melyre olvasóim az eddig olvasottak
alapján talán nagyon is könnyen hajlandóak. Ez hát a dilemma kétszarvú
ökörfeje; az egyik szarv azokat az olvasókat öklelné fel sorra, akik türelmesek
irántam, még ha tizenhatos sorban sorakoznak is fel, s ha mindjárt új meg új
tömegek töltik fel a sorokat; ezt a lehetőséget tehát el kell ejtenem. Így hát
nem marad más a számomra, mint hogy eleve szükségem van. Ezért hát, kedves
olvasóm, hidd el fenntartás nélkül, amit most hallani fogsz, úgy, mintha
mindkettőnk türelmét próbára téve be is bizonyítottam volna. Ne légy szívedben
szigorú irántam, és ne szűnjön meg rólam alkotott jó véleményed, csak azért,
mert tekintettel voltam kényelmedre. Nem, higgy nekem; hidd el, hogy nem tudtam
többé ellenállni az ópiumnak; hidd el nagylelkűen és kegyesen, vagy ha másért
nem, óvatosságból, különben könnyen megtörténhet: könyvem következő, bővített
kiadásában ópiumvallomásaimat olyannyira részletezem majd, hitelesség céljából,
hogy reszketni fogsz, és à force d'ennuyer[6]
oly heves ásítozásba kezdesz, hogy azontúl már nem mersz kételkedni semmiben,
amit csak úgy "becsületszóra" akarok veled elhitetni. Hadd ismételjem meg tehát - állítom, hogy amikor elkezdtem
naponta ópiumot enni, nem tehettem másképp. Hogy aztán később még sikerülhetett
volna-e ettől a szokásomtól megszabadulnom, akkor is, ha minden ez irányú
kísérlet sikertelennek tetszett számomra, és hogy a számtalan, csakugyan
megtett erőfeszítés nem lehetett volna-e határozottabb, és én magam is nem
törekedhettem volna-e következetesebben, hogy a lábam alól kicsúszott talajon
újra megálljak - olyan kérdések ezek, melyeket el kell utasítanom magamtól. Nem
sok fáradságba kerülne ugyanis, hogy a számomra leghízelgőbb színben tüntessem
fel a dolgot, de miért a fondorlatos beszéd? Bevallom, velem született gyengém,
hogy túlságosan is hajlok az eudemonizmusra; túlságosan is hevesen sóvárgok a
boldogság után, méghozzá nemcsak a saját, hanem a mások boldogsága után is. Sem
a saját, sem a mások nyomorúsága iránt nem elég kemény a szívem, nem elég erős
a szemem, hogy könnybe ne szökjön, s soha nem voltam képes arra, hogy majdani
jókért vállaljam a jelenbeli szenvedést. Más dolgokban, a sztoikus bölcselet
kérdésében egyetértek a manchesteri pamutkereskedő urakkal, ebben a kérdésben
azonban nem. Ebben a kérdésben, eklektikus bölcselőként, kényelmesebb
álláspontot foglalok el, s igyekszem találni egy olyan nyájas és megértő
szektát, mely hajlandó leereszkedni egy esendő ópiumevőhöz; amely - Chaucer
szavaival - "kedves emberekből" áll, akik "megadják a
feloldozást", s akik érző szívvel szabják majd ki a penitenciát és írják
elő az önmegtartóztatás parancsát a magamfajta szegény bűnösnek. Jelenlegi
idegállapotomban aligha tudnék egy embertelen moralistát elviselni; éppoly
kevéssé tudnám elviselni, mint nyers állapotban az ópiumot. Aki engem arra
akarnak kényszeríteni, hogy magamra vegyem az önmegtagadás és az önsanyargatás
sivár terhét, s vele megrakodva induljak az erkölcsi javulás útjára, annak
először arról kell meggyőznie engem, hogy az egész dolognak van egyáltalán
értelme. Az én koromban (harminchat éves vagyok) már senki nem várhatja el
tőlem, hogy bármire is túl sok felesleges energiám legyen, hiszen úgy érzem,
bizony még az elkerülhetetlen szellemi erőfeszítésekhez is kevés van, tehát
senki ne gondolja, hogy majd egypár kemény szóval annyira megijeszthet, hogy
kevés kis energiámnak még csak egy töredékét is ilyen kilátástalan erkölcsi
kalandokra fordítsam. Már akár kilátástalan volt a küzdelem, akár nem, a vége
1813-ban az lett, amit már említettem, s az olvasó ettől kezdve úgy nézhet rám,
mint megrögzött és rendszeres ópiumevőre, akitől azt kérdezni, evett-e egy
bizonyos napon ópiumot, körülbelül annyit jelentene, mintha azt kérdeznék tőle:
szívott-e aznap levegőt a tüdeje, vert-e a szíve. Nos, így hát tudod, kivel is
állsz szemben, olvasóm, s ezért hát elhiszed majd nekem nyilván, hogy engem
holmi "fehér szakállas öregúr" ugyancsak nehezen, sőt egyáltalán nem
tudna rávenni arra, hogy "kis aranyszelencémet a veszélyes szerrel"
átadjam neki. Nos, szó sincs erről, mert én minden moralistának és orvosnak
elmondhatom, hogy ők nálam bármilyen igénnyel lépjenek is fel, s bármily
kiválóan gyakorolják is a mesterségüket, semmiféle eredményben nem reménykedhetnek,
ha arra gondolok, hogy lebeszélhetnek az ópiumról. Miután ezt is sikerült
tisztáznunk, a továbbiakban most már zökkenőmentesen haladhatunk tovább. Így
hát jöjj, kedves olvasóm, s hagyd el velem együtt az 1813-as évet, melynél oly
sokáig időztünk; indulj, utazz velem három évvel előre az időben, ha kedved
tartja. Akkor aztán húzd el a függönyt, s ott látsz majd engem magad előtt,
meglehetősen megváltozva. Ha valaki, legyen gazdag vagy szegény, azt ígérné, hogy
megmondja, melyik volt élete legboldogabb napja, és miért, mi okból, bizonyára
mind azt kiáltanánk: "Halljuk! Halljuk!" Még az igazán bölcs ember is
aligha tudná pontosan a legboldogabb napot megjelölni; mert ha egy esemény
valakinek az emlékezetében ily kitüntető, ily magas helyen áll, hogy egész
rendkívüli boldogságot sugároz szét egy bizonyos napra, úgy ez a boldogság,
lényegtelen részletektől eltekintve, nemcsak egy napra, hanem az egész környező
időre is fényt kell hogy hintsen, akár évek hosszú során át is. A legboldogabb időszakot
vagy akár a legboldogabb esztendőt azonban bárki könnyen megjelölheti;
anélkül, hogy a bölcsességgel összeütközésbe kerülne. Az én esetemben, kedves
olvasóm, ez az év volt az, melybe most beléptem, habár őszintén szólva, erősen
elütött a megelőző és rákövetkező sivár esztendőktől. Oly kristálytiszta év
volt, mint egy gyémánt, s hogy az ékszerészek nyelvén szóljak, az ópium
komorságának és sivárságában foglalatába volt belehelyezve. Bármily furcsán
hangzik is, röviddel ezelőtt (s méghozzá minden különösebb átmenet nélkül) tértem
át háromszázhúsz szemeres ópiumadagjaimról (ez nyolcezer csepp laudánumnak
felel meg) a napi negyven szemeres adagra, vagyis az addiginak egynyolcadára.
(Itt huszonöt csepp laudánumot veszek egy szemernek [0,06 gramm], egy szemer
ópiumnak, ami, gondolom, megfelel a leggyakrabban számított értéknek. Mivel
azonban mindkét érték variábilis (a nyers ópium jelentősen különbözik
erősségében, és a tinktúra még inkább), így hát feltételezem, hogy egy ilyen
számítás végső pontossága alighanem lehetetlen. Az ópium erőssége olyan
változékony, akár mondjuk a kávéskanalak nagysága. A kisebbfajtákba körülbelül
száz csepp fér, úgyhogy nyolcezer cseppel mintegy nyolcvan teáskanál telik meg.
Az olvasó ebből is láthatja, mennyire belül maradtam Buchan doktor oly nagylelkűen
megszabott határain.) Egészen hirtelen, mintegy varázsütésre eltűnt a mélakór
sötét fellege, mely addig árnyat vetett elmémre, úgy eltűnt, egyetlen nap
alatt, mint ahogy a hegycsúcsokat elborító ködfátyol foszlik szét. Elvonult a
szürkeség sötétlő gyászlobogóival, akár egy zátonyra futott hajó, melyet a
szökőár elragad, mely sodor mindent magával, ha
megindul. Így hát újra boldog voltam; csak napi ezer csepp laudánumot
vettem magamhoz, és mi ez a mennyiség már? Új tavaszom jött, mintha ifjúságom
folytatódna. Agyam oly frissen működött, mint még soha, és újra Kantot
olvastam, s újra értettem őt, vagy legalábbis azt hittem, hogy megértem.
Boldogságom szinte túláradt rajtam, elárasztotta környezetemet is, s ha valaki
felkeresett volna cambridge-i vagy oxfordi, vagy bárhonnan is jövő egykori
ismerőseim közül, egyszerű vidéki házamban olyan fogadtatásban részesítettem
volna, amilyenben egy szegény ember egyáltalán részesíthet valakit. S ami még a
bölcsek boldogságához hiányzott volna nekik, azt is megkapták volna tőlem -
vagyis laudánumot, olyan bőkezűen adtam volna nekik, mint soha, méghozzá akár
aranyserlegben. Erről, hogy laudánumot adnék vendégeimnek, jut eszembe egy kis
esemény, melyet el kell mesélnem, mert hát jelentéktelen önmagában véve,
olvasóm találkozni fog a motívummal álmaim leírása során, melyekre, mármint
álmaimra, e kis esemény hatása borzasztóbb volt, mint azt akár sejthettem volna
is. Egy nap ugyanis egy maláj kopogtatott az ajtómon. Hogy mit keresett egy
maláj Anglia hegyvidékének kellős közepén, rejtély marad számomra mindörökké,
valószínűleg egy tengeri kikötőbe igyekezett, mely mintegy negyven mérföldnyire
feküdt innen. A szobalány, aki ajtót nyitott neki, fiatal teremtés volt,
itt született és itt nőtt fel a hegyek közt, és soha az életben nem látott még
ázsiai öltözéket, így már a maláj turbánja is meglehetős zavarba hozta, és
amikor egészen világos lett, hogy a maláj angoltudása éppoly gazdag, mint az ő
maláj nyelvismeretei, gondolataik kicserélését áthidalhatatlan szakadék tette
lehetetlenné, ha ugyan ebben a pillanatban voltak valamiféle néven nevezhető
gondolataik. Ebben a dilemmában a lánynak eszébe juthatott, hogy ura mindenféle
tudományról híres, és mivel feltételezte rólam, hogy minden földi nyelven
értek, sőt néhány holdbélin is, szaladt hát hozzám, és értésemre adta, hogy
lent valamiféle gonosz lélek áll, s feltételezte azt is, hogy tudományom
elegendő lesz ahhoz, hogy elűzzem a háztól. Nem mentem le mindjárt, de amikor
lementem, a szemem elé táruló jelenet, melyet a véletlen rendezett így, minden
műgond nélkül úgy lenyűgözte képzeletemet és tekintetemet, ahogy a keresetten
összeállított operai balettben látott szoborszép jelenetek soha. A vidéki ház
konyhájában, melynek faborítású falait feketére pácolta az idő, úgyhogy az
egész színhely konyhánál inkább hasonlított egy vidéki kúria tornácára, ott
állt a maláj. Turbánja és bő bugyogója sárgásfehér színű volt, ami csak még
jobban kiemelte alakját a sötét háttérből. Közelebb állt a szolgálólányhoz,
mint az láthatólag szerette volna, bár a hegylakókra jellemző, vele született
bátorsága erőt vett ösztönös félelmén, ahogy az előtte álló párducra nézett.
Megkapóbb ellentétet képzelni sem lehetett volna, mint amit ez a látvány
nyújtott: egyfelől a lány szép angol arca, finom fehér bőre, egyenes, délceg
tartása, s vele szemben a sápadt, sárgás arcbőrű maláj, akinek arcát a tengeri
levegő mahagóniszínnel vonta be, ott állt nyugtalan, forró, állandóan ide-oda
villogó szemével, keskeny ajkaival, meghunyászkodó tartásban. Félig az ijesztő
maláj mögött állt egy kisgyerek, valamelyik szomszéd házból, aki mögötte
lopódzott be, s most felfelé pislogott, nézte a turbánt s az alatta villogó vad
szemeket, míg egyik kezével a lány ruhájába kapaszkodott, biztonságot keresve.
Keleti nyelvismereteim nem különösen nagyok, mivel lényegében két szóra
korlátozódnak, az egyik az árpa arab neve, a másik pedig "mandzsun",
azaz az ópium törökül, mindkét szót az Anastasius-ból tanultam. S mivel
sem maláj szótár, sem Adelung Mithridates-e nem volt kezem ügyében,
melyek bizonyára hozzásegítettek volna ahhoz, hogy legalább egypár szót
kinyögjek, így hát az Illiász néhány sorával fordultam a malájhoz, mivel
az általam ismert nyelvek közül még a görög volt a legkeletibb, vagyis hogy
földrajzilag ez az ország feküdt legkeletebben. Rendkívüli tisztelettel
viszonozta üdvözlésemet, feltehetőleg maláji nyelven. Így legalább a szomszédok
előtt megőriztem tekintélyemet, mivel a maláj a dolgok természeténél fogva nem
volt képes arra, hogy leleplezzen. Úgy egy órára végigheveredett a földön,
aztán folytatta útját. Búcsúzásul átnyújtottam neki egy darab ópiumot.
Feltételeztem, hogy neki, a keleti embernek, nyilván nem lesz ismeretlen az
ópium, és arckifejezése, mellyel ajándékomat átvette, megerősített ebben a
hitemben. Mégis megdöbbentem egy kicsit, mikor láttam, hogy szájához emeli az
egészet, és három részre törve, egy falásra lenyeli, vagy ahogy iskolás
korunkban mondtuk, bevágja. Ez a mennyiség elegendő lett volna három dragonyost
lovastul leterítsen örökre, s így hát nagyon nyugtalanított a szegény maláj
fickó sorsa. De hát mit tehettem? Azért adtam neki az ópiumot, mivel
feltételeztem, hogy ha gyalogszerrel jött Londonból, lehet már három hete is,
hogy bárki emberfiával egyetlen értelmes szót váltott. Most azért mégse
tehettem azt, hogy felrúgjam a vendégbarátság íratlan szabályait, és erőnek
erejével hánytatót gyömöszöljek belé. Ijedtében nyilván azt gondolta volna, fel
akarom áldozni valamely angol istenségnek. Nem, nem tudtam neki semmiképp
segíteni, és hagytam, hadd menjen, egypár napig azonban nagy nyugtalanságban
voltam; de mivel senkitől sem hallottam, hogy a környéken halott malájt
találtak, fel kellett tételeznem, hogy barátom az ópiumhoz kellőképpen hozzá
volt szokva, és ajándékom azt a célt szolgálhatta nála, hogy így legalább egy
éjszakára megszabaduljon vándorlásának fárasztó kínjaitól, s a paradicsomban
érezhesse magát. Elkanyarodtam tulajdonképpeni témámtól, de mégis elmeséltem
a maláj történetét, mert egyrészt igencsak festői képet nyújtott, és ezt nem
felejtettem el, másrészt a félelem és szorongás is sokáig gyötört egypár napig,
beleivódott álmaimba, és más malájok képét hozta magával, melyek rémesebbek
voltak, mint ez, ámokfutóként törtek rám, és a kínok birodalmába cipeltek
magukkal. (Lásd a bármelyik keleti utazó könyvében megtalálható történeteket a
képtelenül vad dolgokat művelő malájokról, akik ópiumot ettek, vagy a játékban
vesztettek, ami végső kétségbeesésbe hajszolta őket.) De tegyünk pontot erre az
epizódra, és térjünk vissza boldogságom szökőévéhez. Mondtam már, hogy ha
olyasvalamiről van szó, ami mindnyájunkat közösen érint, mint például a
boldogság, bárkit szívesen meghallgatunk erről a témáról, még ha egyszerű
szántóvető legyen is az, aki pedig aligha szántott túl mélyre emberi örömeink
és fájdalmaink rögös talaján, s vizsgálódásaiban aligha vezették pontosan
tisztázott elvek. Én azonban, aki a boldogságot szilárd és folyékony
halmazállapotban, főzve és nyersen, keleti-indiai és török módra élvezhettem;
aki kísérleteimet ezen az izgalmas területen szinte galvánelemmel is
ellenőriztem; én, aki a világ javára a napi nyolcezer csepp laudánummal
mérgeztem magamat (hasonlóképpen, ahogy egy francia nemrégiben rákkal, egy
angol húsz évvel ezelőtt pestissel, egy harmadik meg, nem tudnám megmondani,
milyen nemzetiségű, veszettséggel) - én, ezt akárki elismeri, igazán tudhatom,
mi a boldogság, ha valaki emberfia egyáltalán tudhatja. S ezért itt a boldogság
elemzését fogom röviden közreadni, méghozzá, hogy minél élénkebb és
érdekfeszítőbb legyen az elbeszélés, nem holmi pedagógiai célzattal, hanem egy
este leírásában, formájában, mely ugyanolyan, mint a többi esték, melyeket
boldogságom szökőévében eltölthettem, mikor a laudánum, bár naponta
fogyasztottam, nem volt egyéb, csak a boldogság varázsitala. Ha ezzel a leírással
kész vagyok, hagyom is az egész témát - a boldogságot -, és áttérek egy másik
témára: az ópium okozta fájdalmakra és kínokra. Képzeljünk el egy kis házat, mély völgyben, tizennyolc
mérföldnyire minden városi településtől. A völgy nem túlságosan tágas, de
legalább két mérföld hosszú és átlag háromnegyed mérföld széles, aminek az az
előnye, hogy az itt lakó összes családok a völgyben mintegy egyetlen
háztartásban élő közösséget alkotnak, mindannyian ismerőseid; közöd van
hozzájuk, érzelmileg is összefűz velük egy s más. A hegyeket, melyek a völgyet
körülölelik, igazi hegyeknek képzeld, olvasóm, úgy körülbelül három-négyezer
láb magasnak, s a házat igazi szerény kis tanyaháznak, nem pedig (ahogy egy
szellemes szerzőnk mondja) "egyszerű, két kocsiszínes kis viskónak";
úgy képzeld magad elé (hogy hívek legyünk a valósághoz), hogy ez egy kis, fehér
falú épület, virágzó bokrokkal lugasszerűen körülvéve, melyeket úgy válogattak
össze, hogy mindig virítson valami, s így a tavasz, nyár és az ősz hónapjaiban mindig
beborítsák a falat, átcsapjanak rajta, mint a tajték, s a ház ablakait övezzék;
úgy, hogy a májusi rózsa virít elsőnek, s a jázmin zárja a sort. De én most nem
gondolok sem a tavaszra, sem a nyárra, sem az őszre, hanem a télre, méghozzá
akkor, amikor a legfagyosabb, amikor a legdermesztőbb. Ez a tény a boldogság
tudományának sarkalatos pontja. Meglepő, hogy ezt sokan nem veszik észre, s
örvendetesnek tartják, ha nem ígérkezik túlságosan szigorúnak. Én ezzel szemben
évente annyi hóért, jégért, fagyért és szélviharért imádkozom az egekhez,
amennyit ők csak egyáltalán adni tudnak. Hiszen biztos vagyok benne, hogy
mindenki ismeri azokat a csendes örömöket, melyek télen a jól befűtött kandalló
mellett várnak ránk: a gyertyák délutáni fénye-lobogása, a tűztér előtti
süppedező szőnyeg, a tea s szép elkészítője, a csukott zsaluk, a függönyök,
melyek súlyos ráncokban terülnek szét alul a padlón, míg kint tombol-dúl a szél
s az eső, egy vad kiáltás zörget ajtót s
ablakot, Ezek mind olyan velejárói a téli estének, melyeket mindenki
ismer, aki magasabb szélességi fok alatt született. És az is biztos, hogy
ezeknek a gyönyörűségeknek, akár a fagylaltnak, alacsony hőmérséklet a
feltétele - olyan gyümölcsök ezek, melyek nem érnének be viharos vagy
valamilyen módon zord időjárás nélkül. Én a magam részéről egyáltalán nem
vagyok válogatós, nálam egyre megy a hó, a fagy vagy a viharos szél, aminek
"nekivetheted a hátad, mint egy oszlopnak", hogy Mr. Clarkson
szavaival éljek. Még esővel is beérem, ha igazán esik, mintha dézsából öntenék;
valami effélére azonban okvetlenül szükségem van, mert ha nincs, becsapottnak
érzem magam, mert miért fizessek én oly drágán a télért, gyertya, tüzelő és
olyan sanyarúságok formájában, melyektől a gazdagok sem menekszenek, ha amit
ezért kapok, nem jó a maga nemében? Nem, kapjak csak a pénzemért amolyan igazi
orosz vagy kanadai telet, amikor az ember fél fülének az északi szél a társtulajdonosa.
Szent igaz, ezen a téren olyan ínyenc vagyok, hogy már azokat a téli estéket
sem élvezem igazán, melyek jóval Szent Tamás napja után esnek, s már kezdenek
undorító ódon tavasszá korcsulni. Nem, az én téli estémet sötét éjszakák egész
fala választja el még a nap és a fény feltámadásától. Ezért hát az október
utolsó hetei és karácsony közé eső idő számomra a boldogság igazi évadja, és a
boldogság az én szememben teástálcával lép be szobám ajtaján, mert bár a teát
sokan, akik a természettől fogva tompábbak, vagy a bor gyakori élvezete
eldurvította érzékenységüket, s nem érzik finom, izgató erejét, kigúnyolják - a
tea mégis a szellemi ember legkellemesebb itala marad. S örömest csatlakoztam
volna én is dr. Johnsonhoz egy bellum internecinum-ra az ilyen Jonas
Hanway-féle, istentől elrugaszkodott személyek ellen, akik a teát becsmérelni
merik. De hogy itt megkíméljem magam a részletező leírás hálátlan feladatától,
segítségül hívok inkább egy festőt, s neki adom meg utasításomat a kép további
részleteinek megrajzolására. A festők, tudjuk, főleg csak akkor szeretik az
ilyen fehér vidéki házikókat, ha falaik eléggé ütött-kopottak. Az olvasó
azonban már tudja, hogy téli este van, tehát a festőnek csak belülről kell
bemutatnia a házat. Így hát fessen nekem a festő egy szobát, körülbelül
tizenhétszer tizenkét láb alapterületűt, mely legfeljebb hét láb magas. Ezt a
helyiséget némi túlzással szalonnak nevezzük a családban, de mivel kétféle célt
is kell szolgálnia, egyben a "könyvtár" nevet is viseli, ami indokoltabb
is, mert a sok könyv az egyetlen, ami gazdagabbá tesz engem szomszédaimnál.
Ötezer kötetem van, s tizennyolc éves korom óta apránként gyűjtöttem össze
őket. Azért hát, kedves festő, fess a szobába oly sok könyvet, amennyi csak
lehetséges. Zsúfold a falakat könyvekkel, de ne feledkezz meg egy jó
kandallóról sem, a bútorod pedig fesd dísztelennek és egyszerűnek, olyannak,
ami egy szerény kis ház tudós gazdájához illik. A tűz közelébe fess egy
teázóasztalt, s mivel egy ilyen viharos éjszakán aligha várhatunk látogatót,
mindössze két csésze legyen az asztalon, s ha tudod, hogyan kell, akár
szimbolikusan is, fess egy örök teáskannát - örök, a parte ante és a
parte post;[7]
mivel én általában este nyolctól reggel négyig teázom, de mivel oly unalmas
magamnak főzni a teát, s magamnak tölteni, kérlek, fess oda egy fiatal hölgyet
is, aki asztalomnál ül, fesd karjait olyannak, mint Aurora karjai, s mosolyát
pedig Hébééhez hasonlatosnak. De nem, kedves Margaret, még véletlenül, tréfából
sem akarom azt állítani, hogy a fény, mellyel házamat elárasztod, valami oly
mulandó fényforrásból sugárzik, mint amilyen a személyes szépség; sem azt, hogy
egy angyali mosoly boszorkányos varázsát bármely festő ecsetje meg tudja
méltóképpen örökíteni. Így hát csak arra szorítkozz, kedves festőm, ami
hatalmadban áll, hagyd a többit. S a következő megörökítenivaló, természetesen,
én magam legyek: az ópiumevő, aki mellett az asztalon ott hever a "kis
aranyszelence, benne a pusztító szerrel". Ami az ópiumot illeti, semmi
kifogásom ellene, ha lefested, habár nekem a valóságban kedves csak igazán; de
hát fesd csak, ha tetszik, hadd mondjam meg azonban mindjárt, hogy
"kis" szelence már az én 1816-béli igényeimnek sem felelt volna meg,
hiszen messze éltem már a "tekintélyes Pantheontól", minden
patikustól, legyen bár halhatatlan vagy halandó. Nem, akkor már inkább fesd le
a valóságos edényt, mely nem aranyból, hanem egyszerű üvegből készült, és
nagyon hasonlít alakjára nézve egy boroskancsóhoz. Ebbe önthetsz egy pint
bíborvörös laudánumot; ez s az üveg mellett egy német metafizikus könyve
elegendő bizonyíték már arra, hogy magam is a közelben vagyok, ami azonban
saját személyem ábrázolását illeti, nincs határozott elképzelésem. Elismerem,
hogy úgy lenne a helyes, ha én ülnék a kép előterében, a dráma hőse lévén, vagy
(ha úgy tetszik) a bíró előtt álló bűnös. Ez így szép és jó, de miért
szolgáltatnám ki magamat éppen egy festőnek, s egyáltalán miért szolgáltatnám
ki magamat? Ha a közönség (akinek fülébe igen bizalmas jelleggel suttogtam a
vallomásokat, nem pedig a festőébe) kialakított már az ópiumevőről egy kedvező
képet, külsejét igazi romantikus jegyekkel ruházta fel, elegáns alakkal, vonzó
arccal - miért rombolnám le én egy csapásra ezt a közönségem számára oly kedves
és számomra oly hízelgő elképzelést? Nem, fess engem, festő, ha már egyáltalán
festeni kívánsz, olyannak, amilyennek elképzelsz! És mivel egy festő fantáziája
nyilván tele van szépséggel, én csak jól járhatok, s így hát, kedves olvasóm,
végigmentünk állapotom mind a tíz kategóriáján, legalábbis 1816-17-et illetően.
Ez utóbbi év derekáig boldog embernek nevezhetett bárki, s boldogságom
alkotóelemeit az imént felvázolt rajzban próbáltam felidézni, egy tudós
könyvtárát, egy kis vidéki ház belsejét festve a vászonra, hegyek közt, egy
viharos téli estén. De most búcsúzzunk el, hosszú időre búcsúzzunk el a
boldogságtól, jöhet tél, jöhet nyár, búcsúzzunk el a mosolytól és a nevetéstől,
a lélek nyugalmától, a reménytől, a csendes álmok és az édes alvás
boldogságától és békéjétől! Több mint három és fél évig mindettől messzire
szakadtam. Elérkeztem kínjaim Iliászához, mert most következnek
mint mikor egy festő
belemártja (Shelley: Az Iszlám lázadása) Olvasóm, ki ily hosszú úton elkísértél, kérlek, figyelj
ide, három dolgot kell most elmagyaráznom neked. Először is: különböző okokból képtelen voltam arra, hogy
elbeszélem itt következő részében jegyzeteimet valamiféle megszokott és összefüggő
formába rendezzem. Úgy adom hát közre őket, összefüggéstelenül, ahogy
eredetileg papírra kerültek, vagy ahogy utólag emlékezetből vázoltam fel.
Egyeseket nem is kell külön dátummal ellátni, időrendjük kiderül belőlük
magukból, másokat elláttam időpont-megjelöléssel, a többi keltezetlen. Ahol ez
a szándékaim megvalósítását jobban elősegítette, ott nem átallottam megforgatni
az időrendi sorrendet. Gyakran jelen időben beszélek majd, máskor megint múlt
időben. Csak néhány feljegyzést írtam az itt következőkből ugyanabban az
időben, mikor a benne regisztrált események valóban megtörténtek, ez azonban
korántsem befolyásolja feljegyzéseim hitelét, mivel azok a benyomások,
melyekről beszámolok bennük, olyan természetűek voltak, hogy nehezen, sőt
aligha tudnám kitörölni őket emlékezeteimből. Sok mindent ki is hagytam. Nem
voltam képes rákényszeríteni magam arra, hogy a borzalmak teljességét, mely
elmémre nehezedett, újra felidézzem és egy többé-kevésbé szabályos elbeszélés
keretei közé szorítsam. Ezért kérem, legyen mentségem az itt következőkért ez
az érzelmi szempont, valamint egy másik sokkal gyakorlatibb: vagyis az a
körülmény, hogy most Londonban élek, mint afféle gyámoltalan ember, segítség
nélkül, s még csak papírjaimat se tudom igazán rendbe szedni, az a kéz pedig,
mely nekem az írnoki munkát szokta elvégezni, messze van. Másodszor: talán azt hiszi majd az olvasó, hogy a
kelleténél bizalmasabban és közlékenyebben számolok be magánügyeimről.
Meglehet. De hát ezek az én feljegyzéseim nem is jelentek egyebet hangos
gondolkodásnál, amit inkább a saját pillanatnyi hangulatom szab meg, nem pedig
az, hogy ki figyel rám; mert ha először meggondolnám, mit is való elmondani
ennek vagy annak az illetőnek, úgy bizony nagyon hamar kétségeim támadnának az
iránt, vajon való-e bármit elmondanom. Tény az, hogy ezeket írva, a jövőbe
képzelem magamat, tizenöt-húsz évvel előre, és felteszem, hogy olyanoknak írok,
akik már a húsz év elteltével is némi érdeklődést tanúsítanak irántam, s hogy
meg legyen örökítve az az idő, melynek eseményeit teljesen csak én ismerem
minden részletében, senki más, feljegyzéseimet oly részletességgel készítem,
amennyire csak erőmből telik, mert nem tudom, lesz-e rá még egyszer időm. Harmadszor: az olvasóban joggal merül fel majd a kérdés,
miért nem szabadultam meg az ópium gyötrelmeitől azáltal, hogy abbahagyom
élvezetét, vagy legalábbis csökkentem az adagokat? Erre a kérdésre nagyon rövid
a válaszom: azt csakugyan feltételezni lehet rólam, hogy túlságosan könnyen
engedtem az ópium csábításának, de aligha lehet bárkiről is feltételezni, hogy
gyönyörűséget leljen azokban a borzalmakban, melyek ugyancsak az ópium
élvezetével járnak. Ezért hát biztosíthatom az olvasót, hogy számtalan
erőfeszítést tettem, csak hogy valamiképp csökkenthessem az adagokat; hozzá
kell tennem azonban mindjárt, hogy maguk azok, akik a szörnyű küzdelemnek
közeli szemtanúi voltak, kértek arra, hagyjak fel a reménytelen viaskodással.
De hát, kérdezheti bárki, nem tehettem volna meg, hogy legalább naponta egy-egy
cseppel kevesebbet veszek be, vagy hogy vizezem az adagot, s így felére vagy
harmadára csökkentem az erősségét? Majdnem hat évbe telt volna, amíg így ezer
cseppel csökkenthettem volna az adagot; ez az eljárás tehát semmire se lett
volna jó. Ebbe a tévedésbe mindenki beleseik, aki nem saját gyakorlatából
ismeri az ópiumot, én tehát azokhoz fordulok, akik tapasztalatból ismerik a
szert, és őket kérdezem meg, nem így találták-e ők is mindig, hogy az adagokat
egy bizonyos határig könnyen, sőt örömmel le lehet csökkenteni, de ezen a
ponton túl minden csökkentés iszonyatos szenvedéssel jár. De hát, mondják
megint olyanok, akik nem eléggé meggondoltan szoktak mindenféléről
nyilatkozgatni, s azt nem tudják, miről beszélnek, mindössze pár napos
levertség, rossz hangulat az egész. Az én válaszom erre: nem, levertségről szó
sincs, sőt ellenkezőleg, életműködésünk ugyanis élénk lesz, az érverés
szaporább, egészségi állapotunk javul. Nem ebben állnak tehát a kínok. Nem is
azonosak azokkal a kínokkal, amelyeket a borivás abbahagyása okoz. Sokkal
inkább abban állnak, hogy a gyomor kimondhatatlanul fáj, ami a levertséghez
ugyancsak kevéssé hasonlatos, azonkívül rettentő izzadások következnek, és más
kellemetlen érzések, melyek részletes leírásával e rövid kis írásban nem is
kívánok foglalkozni. Most azonban gyerünk, in medias res, elmondom hát,
ami elmondható arról az időről, mikor az ópium okozta gyötrelmeim tetőfokát
éltem át, beszámolok szellemi képességeimre gyakorolt bénító hatásáról.
Azt hiszem, két éve immár, hogy nem olvastam egyetlenegy
könyv kivételével semmi egyebet, és e könyv szerzőjének tartozom annyival
(mintegy hálám adóját lerovandó), hogy megemlítsem nevét, s azt, hogy melyik
könyv volt ez. A magasröptű, szenvedélyes költőket, mint már mondottam, csak
egészen kis adagolásban olvastam, és azt is ritkán. Csakhogy az én
tulajdonképpeni feladatom, mint ezt én is nagyon jól tudtam, elmém
elemzőképességének fejlesztése volt. Nos, elemző tanulmányokat csak
folyamatosan lehet végezni, nem pedig ötletszerűen, erőinknek csak töredékét
használva fel. A matematika például, vagy az ismeretelmélet stb. kibírhatatlan
lett számomra; a tehetetlen és gyermeki erőtlenség érzésével riadtam vissza
tőlük, ami annál sajgatóbb fájdalmat okozott a lelkemben, mert jól emlékeztem
arra az időre, amikor még éppen a velük való folytonos küzdelemben leltem igaz
örömömet; s még azért is, mert valamikor életem egész művét, szellemem minden
virágját és gyümölcsét annak akartam szentelni, hogy lassú, nehéz munkával
egyetlen művet alkossak, amely Spinoza egy befejezetlen munkájának címét
viselte volna: De emendatione humani intellectus.[8]
Ez a munkám most ott hevert fiókomba zárva, mintha csak befagyott volna, akár
egy spanyol híd vagy egy vízvezeték, melyet túl hatalmasra terveztek, később
azonban meghaladta az építész erejét, s ahelyett, hogy legalább vágyaim,
törekvéseim, jó szándékom emlékműveként élne túl engem, annak bizonyosságául,
hogy életemmel, munkámmal úgy próbáltam áldozatot hozni, ahogy Isten
rendeléséből egy ilyen magasztos célt tőlem telhetőleg szolgálhattam volna;
ehelyett bizonnyal csak megtört reményeimről, meghiúsult erőfeszítéseimről
tanúskodik majd, a haszontalanul, hiába összehordott anyagról, a lerakott
alapról, melyre az épület már nem került fel; s az építésznek csak fájdalom és
bukás jutott. Szellemi gyengeségemnek ezen állapotában fordultam némi vigaszul
a közgazdaságtanhoz. Szellemem, mely régebben oly nyughatatlan és mozgékony
volt, mint a párduc, úgy látszik, míg csak élet volt bennem, nem volt képes teljes
letargiába esni; és a közgazdaságtan, bármily szerves egészet képző tudomány is
(amelyben a részek és az egész kölcsönösen meghatározzák egymást), mégis
különálló részekre tagozódik, részleteiben is tanulmányozható: ez igen nagy
előnye. De akármily siralmas állapotban volt is a szellemem akkoriban-tudásom
nem halványult el annyira, értelmem, melyet évek hosszú során át a legszigorúbb
gondolkodók művén csiszoltam, nem tompult el annyira, hogy ne lássam: mily
végtelenül jelentéktelen társaság volt az újabb nemzetgazdászok serege
akkoriban. 1811-ben számos irat és vitairat került kezembe e tudomány
valamennyi ágából, néha Margaret olvasott fel nekem fejezeteket az újabb
munkákból, ha megkértem őt rá, vagy a parlamenti vitákból. Akkor láttam én,
hogy ez mennyire a legalja az emberi gondolkozásnak, láttam, hogy egy világos
fejű ember, aki legalább némi logikai készséggel rendelkezik, miként tudná
nyakon csípni a mai közgazdászok egész tudós társaságát, és ég és föld közt,
egyetlen szorítással kifacsarni belőlük a lelket; vagy akár egy kis női
legyezővel szétverni pudvás fejüket. Akkor aztán egy edinburgh-i barátom
megküldte nekem Ricardo könyvét; és ezt olvasva, én, aki e tudomány nagy
törvényhozójának eljövetelét már régen megjövendöltem, még mielőtt az első fejezetet
is végigolvastam volna, felkiáltottam: "Te vagy az az ember!" A
bámulat és a kíváncsiság tulajdonsága rég kihalt belőlem, most azonban
csodálkoztam önmagamon, hogy ismét úgy bele tudok melegedni az olvasásba, és
még sokkal jobban csodálatba ejtett maga a könyv. Csakugyan Angliában,
csakugyan a tizenkilencedik században írták volna ezt a mélységesen okos
könyvet? Lehetséges volt egyáltalán ilyesmi? Azt hittem, hogy a gondolkodás
Angliában már teljesen kihalt. Lehetséges volt egyáltalán, hogy egy angol, aki
még csak nem is a tudomány berkeiben élt, hanem üzleti és törvényhozói
gondokkal küzdött, véghezvitte azt, amit egész Európa összes egyeteme
hajszálnyival sem tudott sehogy előrevinni? Mind az összes többi szerzőt
halálra nyomta a tények és dokumentumok súlya. Ricardo azonban a
törvényszerűségeket magából az értelemből, apriorisztikusan vezette le, s ezek
a gondolatok fénysugárként hatoltak át a sötétség és zűrzavar birodalmán,
mindazon, ami ezelőtt csak bizonytalan nézetek halmaza volt, semmi más; s most
itt állt az egész, tudománnyá szervezve és alakítva, végérvényesen alapokra
helyezve. Így segített hát engem egyetlen, valóban
"mélyenszántó" mű ahhoz, hogy újra szellemi tevékenységet űzzek és
benne élvezetet találjak, ami már évek óta nem történt meg velem. Ráadásul még
arra is rábírt, hogy írjak vagy legalábbis diktáljak, s Margaret írja
gondolataimat. Mert úgy láttam azért, hogy néhány gondolat, néhány szempont még
a tévedhetetlen Ricardo figyelmét is elkerülte, és mert ezek legtöbbje olyan
jellegű volt, hogy én rövidebben és elegánsabban tudtam volna kifejezni
algebraképletekben, mint a közgazdaságtan korabeli nehézkes és körülményes
nyelvén, az egész belefért volna egy jegyzetfüzetbe. S mert ily kevés volt az
egész, s mert Margaret készséggel vállalkozott az írnoki szerepre, még akkori
szinte teljesen munkaképtelen állapotomban is megírtam Prolegomena című
művemet, minden jövendőbeli közgazdaságtan alapjait illetően. Remélem, hogy e
művemen végül is nem érez majd senki ópiumszagot, habár már maga a téma hat a
legtöbb emberre, mint egy erőteljes altatószer. Mint a következő idők megmutatták, mindez múló fellángolás
volt csupán. Szerettem volna, ha művemet kinyomtatják. Egy vidéki nyomdával,
tizennyolc mérföldnyire lakhelyemtől, meg is állapodtunk. Új szedőt vettek fel,
külön ezért, a művet kétszer is meghirdették, és így engem tulajdonképpen
köteleztek, hogy szándékomat valóra váltsam. Annyi lett volna már csak hátra,
hogy megírjam az előszót, melyet javarészt Ricardónak szóló lelkes ajánlássá
alakítottam volna, de végül is: képtelen voltam a megírására. Így hát az
előkészületeket leállították, a szedőt elbocsátották, és az én Prolegomená-m
szépen pihenni ment híres és méltóbb testvérének oldalára. Amivel itt szellemi bénultságomat valamelyest jellemezni
próbáltam, nagyjából illik arra az egész négyéves időszakra, melyet az ópium
Kirké-varázslatában éltem le. Ha nem szenvedtem volna annyi kínt, gyötrelmet,
azt mondhatnám, hogy álomszerű állapotban éltem. Nagyon ritkán tudtam annyira
erőt venni magamon, hogy egy-egy levelet megírjak; rövid pár szavas válasz egy
levélre, mely hozzám érkezett, ez volt a legtöbb, amire rá tudtam venni magam,
és gyakran ez is csak akkor történt meg, amikor már a levél hetek vagy hónapok
hosszú során át hevert asztalomon. Margaret segítsége nélkül az összes számla,
nyugta mind a kutyáé lett volna, s az én egész háztartásom gazdasági egyensúlya
- függetlenül attól, hogy a nemzetgazdaságé hogyan alakul - menthetetlenül
felborult volna. A dolgoknak erre a vonatkozására többet nem térek ki, noha az
ópiumevő ezt is ugyanolyan nyomasztónak érzi, mint a többit, mert az ember
kénytelen tudomásul venni a maga tehetetlenségét és gyengeségét, mert napi
teendőink elmulasztása vagy elődázása azonnal bonyodalmakat okoz, és mert a
töprengő és lelkiismeretes lélek az önvád súlya alatt csak még jobban érzi
ezeknek a bajoknak a terhét. Az ópiumevő erkölcsi érzéke cseppet sem tompul el;
ugyanúgy vágyik, ugyanolyan komolyan tör mindannak az elérésére, amit
elérhetőnek vél, s amit kötelességének tart; csakhogy amit ő elvben lehetőnek
vél, annak megvalósításához, de még megkísérléséhez is végtelenül kevés az
ereje. Rémálmok és lidércnyomások nehezednek elméjére. Csak fekszik, fekszik,
bámul maga elé, mit kellene tennie, mint olyasvalaki, akit halálos gyengeség
kötöz emésztő betegség után az ágyhoz, és tehetetlenül kell néznie, hogy
szennyezik be mások azt, ami az ő szeretetének és rajongásának a tárgya -
átkozva közben azt a varázst, mely őt mozdulatlanságra kárhoztatja -, s életét
is szívesen odaadná, ha fel tudna állni és járni tudna; de erőtlen, mint egy
gyerek, és még arra is képtelen, hogy megpróbáljon fektéből felemelkedni.
A szervezetem működésében beállott változásoknak első
szembetűnő jele volt szemem egy bizonyos képességének visszatérése, mely
egyébként csak gyermekkoromban vagy különlegesen izgatott lelkiállapotban fordul
elő. Nem tudom, mennyire ismeretes az olvasó előtt az a tény, hogy nagyon sok
gyerek, talán a legtöbbjük, kész arra, hogy a sötétségbe mindenféle képzelt
alakot belelásson. Sokuknál ez a jelenség csupán a szem mechanikus művelete,
mások azonban ezeket a képzeletbeli alakokat képesek elűzni vagy felidézni -
teljességgel vagy legalább részben a saját akaratunk szerint, vagy ahogy egy
gyerek mondta, akit erről kikérdeztem: - "Ha azt mondom nekik, tűnjetek
el, hát eltűnnek; és néha akkor is jönnek, ha nem hívom őket." - Erre azt
válaszoltam neki, hogy csaknem olyan korlátlan hatalma van a
szellemjelenéseken, mint egy római centuriónak a katonáin. Azt hiszem, az
1817-es év közepe táján lehetett, hogy ez a jelenség igencsak aggasztani
kezdett. Éjjelente, amikor ébren feküdtem ágyamban, végtelen menetben és komor
pompába öltözve vonultak el előttem ezek az árnyalakok; végeérhetetlen
történetek képei követték egymást szakadatlanul, melyeket én olyan szomorúnak
és fenségesnek éreztem, mintha Oidipusznál vagy Priamosznál - Türosznál -,
Memphisznél régebbi időkből érkeztek volna. S ebben az időben álmaimban is
ennek megfelelő változás ment végbe. Agyamban színpad emelkedett hirtelen, ott
állt megvilágítva, s rajta játszódtak sorra a földöntúlian tüneményes éjszakai
színjátékok. A következő négy dolgot itt azért említem meg, mert ezekre az
időkre különösen jellemzőek voltak. Először azt, hogy mialatt szemem alkotó tevékenysége egyre
fokozódott, agyam éber és alvó állapota közt valamiféle összhang jött létre;
azt, hogy amit csak felidéztem és a sötétség fekete táblájára kirajzoltam,
álmaimban is megjelent, úgyhogy attól féltem, nem vezet jóra, ha ezt a
képességemet túlzott mértékben használom; mert mint ahogy Midász kezében minden
arannyá változott, de reményei végül mégis zátonyra futottak, és emberi
vágyaiban csalódnia kellett, úgy lassanként minden, amit a sötétben gondoltam,
nyitott szemeim előtt látható alakot öltött, és nyilván nem kevésbé
törvényszerűen, ezek a halvány, sejtelmes színekkel festett látomások, mint a vegytintával
írott szöveg, álmaim kegyetlen erejű vegyszerétől olyan elviselhetetlen fénnyel
ragyogtak ki, hogy a szívem is belefájdult. Másodszor: álmaimnak ezen és más változásait mélységes
szorongás és sötét mélabú kísérte, amit szóval leírni szinte lehetetlen. Éjről
éjre úgy éreztem, mintha - nem jelképesen, szó szerint - szakadékokba,
napfénytől elzárt feneketlen mélységekbe zuhannék, mélyes-mélyre, hogy nem volt
reményem arra, hogy még egyszer feljutok a felszínre. S még ha felébredtem is,
nem éreztem, hogy felemelkedtem. De nem is akarok ezen elidőzni, mert arról a
kétségbeesett sivárságról, mely ezeket a pompás színjátékokat követte, s végül
egy már-már öngyilkosságba sodró sötétséggé sűrűsödött körülöttem, úgyis minden
szó kevés lenne, hogy méltó képet adjon. Harmadszor: az idő és a tér érzékelése rendkívül erősen
megváltozott. Épületek és tájak iszonyatos nagyságban jelentek meg szemem
előtt, úgy, ahogy normális emberi szem soha nem is láthatta volna őket. A tér
kitágult, s kimondhatatlanul végtelenül megnövekedett. Ez azonban még nem is
nyugtalanított annyira, mint az idő hallatlan arányú kitágulása. Olykor úgy
éreztem, mintha egyetlen éjszakán hetven vagy talán száz évet is éltem volna.
Igen, néha az volt az érzésem, mintha ezer év is eltelt volna, vagy legalábbis
annyi idő, amennyi az emberi tapasztalás határait messze meghaladja. Negyedszer: gyermekkorom legjelentéktelenebb eseményei vagy
a későbbi évek elfeledett jelenetei gyakran új életre keltek. Nem mondhatom,
hogy emlékeztem rájuk, mert ha éber állapotomban mesélt volna ezekről valaki,
aligha tudtam volna őket elmúlt életem bármely részletével azonosítani. De mert
így, álmaimban, hirtelen megvilágosodva tűntek elém, összes tünékeny
mozzanataikkal és a hozzájuk kapcsolódó érzésekkel együtt, megismertem őket
azonnal. Egy közeli rokonom mesélte egyszer, hogy gyerekkorában egy folyóba
esett, s már-már a halál torkában volt, amikor az életét megmentő segítség
megérkezett; s ott a halálos veszedelemben lepergett előtte egész élete, a
legapróbb részletekig, mintha egy tükörben látta volna, s egyszerre képes lett
arra, hogy részleteiben is és egyetlen egészben is lássa. Ezt én, saját
ópiumélményeim alapján, el is hiszem, sőt a kortárs irodalomban kétszer is
találkoztam ugyanezzel a témával, és most csak egy megjegyzésre szeretnék
emlékeztetni, mely meggyőződésem szerint igaz, tudniillik arra, hogy a
Szentírásban említett félelmetes könyv, melyben minden feljegyeztetik és
mindenért számadás következik, maga az emberi elme. Abban legalábbis biztos
vagyok, hogy a felejtés az emberi emlékezetben egyáltalán nem létezik;
ezer véletlenszerű apró kis esemény vonhat és von is fátylat pillanatnyi
tudatállapotunk és az elménkbe vésett titkos jegyek közé, s ugyanolyan
véletlenek fel is lebbenthetik a fátylat. De akár elfátyolozza, akár nem, ezek
a jelek, melyek tudatunkba vésődtek, mindörökre megmaradnak, valahogy úgy, mint
ahogy a csillagok is elhalványodnak a nappal fényétől, csak láthatatlanokká
lesznek, holott mindnyájan nagyon jó tudjuk, hogy a fényesség csak mint egy
fátyol lebbent elébük, s ők maguk csak arra várnak, hogy újra előtűnjenek, ha
az őket rejtő nappali fény kihuny. Miután ezt a négy dolgot itt felsoroltam, melyek álmaimat a
hajdani idők egészséges álmaitól most megkülönböztették, hadd mondjak el egy esetet,
mely a jegyek közül az elsőt igen jól szemlélteti, utána pedig továbbiakat is
felsorolok majd emlékezetem tárházából, vagy időrendi sorrendben, vagy más
sorrendben, mely a képek hatását az olvasó szemében talán még csak fokozni
fogja. Fiatalkoromban és később is gyakran olvastam kedvtelésből
Liviust, akit mind stílusa, mind mondanivalója miatt messze a többi római
történetíró fölé helyezek; gyakran éreztem, milyen magasztosan és lenyűgözően
cseng s milyen erővel fejezi ki a római nép méltóságát ez a Liviusnál oly
gyakran előforduló szó: Consul Romanus, különösen, ha katonai
vonatkozásban szerepel. Ezzel azt akarom mondani, hogy ezek a szavak: király,
szultán, régens vagy bármely más cím, melyet azok viselnek, akiknek a
személyében egy nagy nép egészének méltósága ölt testet, korántsem ébresztettek
bennem ekkor tiszteletet. Jóllehet nem túl gyakran olvastam történelmi műveket,
az angol történelem egy bizonyos szakaszával töviről hegyire megismerkedtem:
mégpedig a parlamenti háború korszakával; mert vonzott e kor néhány
vezéralakjának erkölcsi nagysága, vonzottak azok a ragyogó emlékiratok, melyek
ezekből a nyugtalan időkből fennmaradtak. E két tárgykörbe vágó szórakoztató
olvasmányaim, amelyek annak idején gyakran késztettek elgondolkodásra, most
álmaimnak szolgáltak forrásul. Gyakran megesett, hogy míg ébredezve holmi
jeleneteket festettem az egyhangú sötét háttár elé, hölgysereget láttam,
esetleg valami ünnepséget vagy bált. És hallottam is, mintha valaki mondaná,
vagy én mondtam magamban: "Ezek a hölgyek itt I. Károly boldogtalan
korából valók. Azoknak a feleségei és leányai ők, akik békességben laktak és
éltek egymás szomszédságában, vígan lakomáztak ugyanegy asztalnál, és házasság
vagy vérrokonság fűzte össze őket, mégis egy bizonyos naptól, 1642 augusztusának
egy napjától kezdve soha többé nem mosolyogtak egymásra, és már csak a
harcmezőn találkoztak ismét; és Marston Moornál, Newburynél és Nasebynél a
szeretet minden kötelékét karddal vágták ketté, s a régi barátság emlékét
vérrel mosták el." A hölgyek pedig csak lejtették táncukat, és szépségük
sugárzott, mint IV. György udvarában. De én tudtam, még álmomban is, hogy
mindnyájan már csaknem két évszázada a sírban vannak. Ez a tarka forgatag aztán
hirtelen szétoszlott; taps csattant, s felhangzott a szívbe markoló szózat:
"Consul Romanus", és máris ott termett pompás vezéri köpenyben
Aemilius Paulus vagy Gaius Marius, egy csapat centuriótól körülvéve, akik közül
az egyik dárdájára húzva vitte a vörös tunikát, s őket győzelmi üvöltéssel
követték a római légiók. Amikor sok-sok évvel ezelőtt egyszer Piranesi Római
régiségek című könyvében lapozgattam, Coleridge, aki ott volt akkor velem,
elmondta nekem, hogy e művész számos karcát "álmoknak" nevezte, s e
képek hagymázos állapotában felrémlett látomásait rögzítik. Némelyikük - emlékezetből írom le őket, ahogy Coleridge
elmagyarázta - gótikus csarnokokat ábrázol, melyek padlóján különféle
szerszámok és gépezetek, kerekek, kötelek, csigák, emelők és hajítószerkezetek
hevertek, csupa olyan dolog, ami hallatlan erők kifejtéséről és minden
ellenerők legyőzéséről tanúskodott. Oldalt, a falakon lépcső kúszik a magasba,
s ott látható maga Piranesi, ahogy felfelé botorkál rajta. Ha most még egy
kicsit követed e lépcsőt felfelé, azt látod, hogy hirtelen, korlát nélkül véget
ér, és aki odáig feljut, nem tud már egyetlen lépést sem tenni előre, anélkül
hogy a mélységbe ne zuhanna. Bármi történjék is szegény Piranesivel, az ember
azt hihetné, hogy legalább küzdelmeinek így vagy úgy vége szakad itt. De nézz
csak még magasabbra, ott megpillantod egy még meredekebb lépcsőn újra
Piranesit, aki most már egészen közvetlenül a tátongó mélység peremén áll. S ha
netán újra felemeled a szemedet, fenn, éteri magasságban újabb lépcsőt
pillantasz meg, s azon megint a szegény Piranesit, aki elszántan megy egyre
feljebb, és ez így megy tovább, míg végül legfelül a lépcsők Piranesistül
elvesznek a csarnok félhomályában. Ennek a végtelen növekedésnek és
újrakezdésnek ereje emelte az én álmaim épületét is. A betegség legkorábbi
szakaszában álmaim főként építészetileg voltak nagyszerűek, és olyan városok és
paloták körvonalai bontakoztak ki előttem, amilyeneket az ébrenlét állapotában
még szem nem látott, legfeljebb a felhők magasában. Itt hadd idézzek egy
részletet egy nagy jelenkori költő művéből, ahol egy olyan képet ír le nekünk,
melyet a felhők közt pillantott meg, s mely ugyancsak hasonlatok ahhoz, melyet
én is gyakran láttam álmaimban: S mit láttam, ami kibontakozva Mindenekelőtt az a részlet, hogy a tornyok nyugtalan
homlokán csillagok kristályos fénye villogott, valójában az én architektonikus
álmaimból is származhatott volna, hol ilyen és ehhez hasonló képek szinte
egymást érték. Drydenről és újabban Füssliről beszélik, hogy nyers hús
fogyasztásával igyekeztek pompás álomképeket felidézni, holott mennyivel
célszerűbb lett volna, ha ópiumot esznek, amit tudtommal egyetlen költőről sem
jegyeztek fel, kivéve a drámaíró Shadwellt; az ókorban pedig Homéroszról
mondják, azt hiszem, nem is alaptalanul, hogy ismerte az ópium erejét. Később épületek helyett tavakról álmodtam: ezüstös
víztükrökről, s ezek a képe oly gyakran tértek vissza, hogy már-már attól
féltem (bármily nevetségesnek is tetszik ez egy orvos szemében), hogy ily módon
mutatkozik meg valami vízkóros állapot vagy agyam elvizenyősödése (ily módon objektivizálódik,
hogy metafizikusan fejezzem ki magam), s így a beteg szerv mintegy kivetíti
önmagát. Két hónapig szörnyű fájdalmakat éreztem a fejemben, pedig
szervezetemnek éppen ez volt az a pontja, amelyet eddig olyannyira nem támadott
meg, sőt még csak ki sem kezdett semmi kór (mármint a szó fizikai értelmében),
hogy mint az utolsó Lord Oxford a gyomrára, én a fejemre mondogattam azt, hogy
alighanem túléli testem többi részét. Eddig soha nem szenvedtem főfájásban, a
legcsekélyebb mértékben sem, eltekintve attól a csúzos fájdalomtól, melyet
saját ostobaságomnak köszönthettem. De ez az egy eset is elmúlt, pedig
alighanem könnyen lehetett volna belőle valami nagy baj. A vizek később megváltoztak. Az áttetszően csillogó
tavakból, melyek felülete olyan volt, mint a tükör, tengerek és óceánok lettek.
Majd pedig szörnyű változás ment végbe, s ahogy a lassan legöngyölődő
pergamentekercsen is csak sokára válik láthatóvá a teljes szöveg, úgy ez is
hosszú hónapokra húzódott el, s tartós gyötrelmet okozott, mindaddig, amíg
egész nyavalyám véget nem ért. Eddig is gyakran jelentek meg álmaimban emberi
arcok, de minden zsarnoki, kínzó hatalom nélkül. Most azonban olyasmi kezdett
kiderülni, amit az emberi arc rémuralmának tudtam csak nevezni. Ezért talán
londoni életemnek azt a szakaszát okolhatom, amikor Ann nyomát kutattam a
nyüzsgő tömegben. De hát akárhogy is, egyszerre csak az óceán hullámzó vizén
most kezdtek megjelenni egymás után az emberi arcok. Úgy látszott, mintha
számtalan égre meredő arccal lenne kirakva a víz felszíne, könyörgő, haragos,
csüggedt arcok hánykódtak, zavarogtak a hullámokon; arcok ezrei, miriádjai
merültek fel, több emberöltő, több évszázad távolából; nyugalmam végképp
odalett: lelkem úgy háborgott; úgy kavargott, mint az óceán.
Hónapokon át a maláj úgy jelent meg álmaimban, mint egy
iszonyatos ellenfél. Az ő révén minden éjjel ázsiai tájakon jártam. Nem tudom,
mások is osztoznak-e érzéseimben, de én gyakran gondoltam arra, hogy ha el
kellene hagynom Angliát és Kínában kellene élnem, kínai szokások és életmód
szerint, kínai környezetben, megőrülnék. A félelem gyökerei oly mélyre nyúlnak,
hogy néhánya bizonyára másokban is megvan. Egyébként pedig éppen Dél-Ázsia
általában a szörnyűséges fantáziaképek és asszociációk serkentője
képzeletünkben. Az emberiség bölcsője lévén, már csak ezért is sejtelmesnek és
tiszteletet parancsolónak érezzük. De vannak egyéb okok is. Senki nem
állíthatja, azt hiszem, hogy bármely afrikai vagy más földrészről való vad
törzs bármily kegyetlen és kiszámíthatatlan babonái még csak hasonlóképpen is
hatottak volna rá, mint a réges-régi, szörnyű, hatalmas és emelkedett
hindusztáni és egyéb vallások. Ezeknek az ázsiai dolgoknak és intézményeknek,
az ázsiai történelemnek és hitformáknak már a kora is oly mély benyomást tesz
az emberre, hogy a hatalmas múltra visszatekintő népek egyes fiait sem tudjuk
fiatalnak elképzelni. Ezért hát egy fiatal kínai mindig úgy tűnik fel a
szememben, mint egy újraéledt, özönvíz előtti ember. Még egy angol is, akinek
neveltetésénél fogva semmilyen ismerete nincs efféle intézményekről, még az is
csak borzongással tekinthet a kasztokra, melyek elgondolhatatlanul hosszú időn
keresztül éltek egymás mellett, és mégis megőrizték tisztaságukat, elzárkóztak
minden keveredéstől; micsoda misztikus fenséget áraszt már maga ez a tény!
Ugyancsak meggyőződésem, hogy ha bárki is hallja a Gangesz vagy az Eufrátesz
nevét, belső felindulást érez. Ezt az érzetet még csak fokozza, hogy Dél-Ázsia
évezredeken át, egyetlen más földrészhez sem hasonlóan, szinte ontotta az
embereket; földünkön ez a rész volt a nagy officina gentium.[9]
Ilyen vidéken az ember csak annyi, mint a mezőn a gyom. És a hatalmas
birodalmak, melyekre Ázsia lakossága kezdettől tagozódott, még csak fokozzák
azt a méltóságérzetet, melyet minden keleti név, minden keleti kép magával
hordoz. Kínában például megrémít engem, eltekintve mindattól, ami Dél-Ázsiával
rokon benne, az életmód, a szokások és a végtelen megvetés és irtózás, ahogy
bennünket kezelnek, az emberi rokonszenv e teljes hiánya, mely köztünk és a
kínaiak közt fennáll, s amely olyan érzésekre és a kínaiak közt fennáll, s
amely olyan érzésekre nyúlik le a mélybe, ameddig az én elemzésem már nem képes
lehatolni. Hamarább tudnék őrültekkel vagy oktalan barmokkal együtt élni. Az
olvasónak ezekbe és hasonlókba kell beleélnie magát, ha meg akarja érteni,
milyen gyötrelmet jelentettek nekem álmaimban a keleti fantáziaképek és
mitológiai kínzások. A trópusi hőség és a merőlegesen tűző napsugarak képzete
egyszerre idézte tudatomba az összes élőlényeket, madarakat, vadállatokat,
csúszómászókat, az összes házakat, növényeket és jelenségeket, amelyek bármely
trópusi vidéken otthonosak, s képzeletem ezeket mind együvé gyűjtötte: Kínába
vagy Hindusztánba. Hasonló érzésektől vezettetve nemsokára Egyiptomot is
idesoroltam, összes istenségeivel együtt. Majmok, papagájok és kakaduk bámultak
rám makogva, vigyorogva és kurrogva. Egy pagodába menekültem, és kupolákban
vagy föld alatti kamrákban tartottak foglyul évszázadokon át. Én voltam magam a
bálvány és az áldozatot végző pap, engem imádtak és engem vetettek ide
áldozatul is. Bráhma haragja elől futottam Ázsia valamennyi erdején keresztül.
Vishnu gyűlölt engem, és Siva lesben állt. Aztán hirtelen Ízisz és Ozirisz elé
kellett állnom. Olyan bűnnel vádoltak meg, amitől, mint mondták, elrémül még az
íbisz meg a krokodil is. Ezer évig feküdtem eltemetve múmiák, szfinxek közt
kőkoporsóban, szűk sírkamrában, örök piramisok legbelsejében, mélyen. Tűrnöm
kellett a krokodil dögvészes csókját, hevertem a Nílus ősiszapjának
kimondhatatlanul süppedős, folyós, nádzöld mélyén, elmondani is undorító,
nyálkás lényekkel körülvéve. De mikor ezt itt elmondom, olvasóimnak csak halvány
fogalmat nyújtok keleti álmaimról, melyek olyan megdöbbenést váltottak ki
belőlem szörnyű tájaikkal, hogy borzalmamat szinte bámulattá oldották. Előbb
vagy utóbb aztán egy ellenáramlat indult meg szívemben, mely e bámulatot nem is
annyira rémületté, mint inkább gyűlöletté és iszonyattá változtatta; így néztem
mindenre, ami csak szemem előtt elvonult. És minden látomás, fenyegetés,
büntetés, komor és vak börtön körül az örök állandó, a végtelenség érzése
lengett, mely végül már-már a tébollyal határos szorongásba hajszolt. Egy-két
jelentéktelen kivételtől eltekintve, ezek voltak csak azok az álmok, melyekkel
testi kínok is együtt jártak. Addig csak az erkölcsi és lelki rémület volt
ismerősöm. De most már e jelenetek főszereplőiként undok madarakat, kígyókat,
krokodilokat láttam megjelenni, főleg az utóbbiakat. Ettől az átkozott
krokodiltól jobban irtóztam, mint a többitől együttvéve. Arra voltam
kényszerítve, hogy krokodilok közt éljek, és ennek is, mint álmaimban
mindennek, évszázadokig kellett tartania. Néha-néha sikerült a szökés, akkor
kínai házakban ébredtem, bambuszasztalok közt stb. E székek és asztalok lábai
mind egymás után megelevenedtek, és a krokodil iszonyatos feje, mohó szeme
bámult rám ezer meg ezer alakban, miközben engem az undor fojtogatott, úgy
álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. És a szörnyű állat oly gyakran csúszott
be álmaimba, hogy nemegyszer ugyanabból az álomból ugyanolyan módon ébredtem.
Éles hangokat hallottam, hozzám szóltak - álmomban mindent hallok, a legkisebb
neszt is -, és abban a pillanatban felébredtem. Késő délre járt, gyermekeim
pedig kéz a kézben álltak ágyamnál, hogy megmutassák nekem színes cipőiket, új
ruháikat, vagy hogy lássam őket ünneplőjükben. S be kell vallanom, a szörnyű
krokodil álomképeiből és más elmondhatatlan borzalmakból oly szörnyű volt
egyben oly felemelő hirtelen ezekre az ártatlan kis emberi lényekre ébredni,
hogy megrázkódtatásomban néha nem tudtam elfojtani könnyeimet, miközben arcukat
csókjaimmal borítottam el.
Életem különböző időszakaiban megállapítottam, hogy
szeretteink halála, s egyáltalán: maga halál (ceteris paribus[10])
nyáron gyászosabb, mint más évszakban. Én azt gondolom, ennek három oka lehet;
először is, hogy a szemünkkel látható ég nyáron sokkal magasabbnak, távolibbnak
és - és ha szabad ezzel a képtelen fordulattal élnem - végtelenebbnek tetszik.
A felhők, melyeken a szem a kék sátor magasságát méri, nyáron hatalmasabbak,
tömegük nagyobb, s mintha óriásibb építményekké tornyozódnának, mint egyébként;
másodszor, a fény és a lemenő, pihenni térő nap ilyenkor sokkal kifejezőbb
jelképe a végtelenségnek; harmadszor, s ez lehet nyilván a valódi ok, az élet buján
tenyésző bősége ilyenkor sokkal élesebben emeli ki a halál gondolatát, a sír
télies kopárságában rejlő ellentétet. Mert általában megfigyelhetjük, hogy két
gondolat, melyeket az ellentétek törvénye köt össze, és így mondhatni, a
kölcsönös taszítás által léteznek, ez a két fogalom fel is idézi egymást. Ezért
van az, hogy mindig, ha magányosan sétálgatok végtelen nyári napokon, képtelen
vagyok elhessenteni magamtól a halál gondolatát, és ha ilyenkor valamiféle
halálesetről hallok, ha nem is mondhatom azt, hogy jobban hat rám, mint máskor,
az azonban igaz, hogy tartósabban megmarad bennem az emléke, nem hagy sokáig
nyugodni. Ez a körülmény egy másik dologgal együtt, amit itt nem akarok s nem
is szükséges megemlíteni, talán ez volt az oka, kiváltója egy álomnak, melyet
most elmesélek; tény, hogy ilyenfajta álmokra bizonyos hajlandóságomnak kellett
lennie eleve. Miután ez az álom egyszer megelevenedett bennem, nem is hagyott
el soha többé, gyakran feltűnt, ezer meg ezer új variánsban, ezek gyakran újra
egymásba olvadtak, s így néha újraformázták az egykori, tulajdonképpen eredeti
álmot. Úgy tetszett nekem ilyenkor, mintha vasárnap reggel lenne,
május. Sőt: mintha húsvét vasárnapja lett volna, méghozzá nagyon kora hajnal. S
úgy tetszett, mintha ott állnék kis házam ajtaja előtt. Közvetlenül előttem az
a táj terült el, melyet valóban láttam házam kapujából, de az álom jóvoltából,
ahogy ilyesmi gyakran megesik, szokatlanul élénk és ünnepélyes volt az egész
vidék. A háttérben ugyanazok a hegyek szöktek a magasba, mint a valóságban, s
lábuknál ott húzódott ugyanaz a kedves kis völgy, de a hegyek magasabbra
emelkedtek, mint az Alpok, és szavannáknál tágasabb rétek, dúsabb erdők
terültek el köztük; a sövényeket ellepte a fehér rózsa, élőlénynek azonban
nyoma se volt sehol; csak a zöldellő temetőben hevertek békésen a virágzó sírok
közt a tehenek, s különösen egy gyermek sírja körül, akit valaha igen-igen
szerettem; úgy feküdtek ott az állatok, mint egykor, a valóságban is, röviddel
napkelte előtt láttam feküdni őket, mikor a gyermek meghalt. Néztem ezt a
számomra oly jól ismert képes, s hangosan így szóltam magamhoz: "Messze
még a virradat, húsvét vasárnapja van, tehát az a nap, mikor leszakítják a
feltámadás első virágait. Sétálok egyet, hadd feledjek ma minden régi bánatot,
mert hűs és csendes lett a levegő, magasak a dombok, s a távolban az égig
nyúlnak el, s az erdei tisztások oly némák, mint a temető, én pedig a hajnal
harmatával lemoshatom a lázas homlokom verítékét, és nem leszek többé
boldogtalan." S így, mintha csak azért, hogy kinyissam a kertkaput,
megfordultam, s akkor balra hirtelen egészen másféle tájat pillantottam meg, de
az álom hatalma valamiféle összhangba hozta az előbb látottal. Keleti táj volt
ez az utóbbi, s ott is húsvét vasárnap reggele volt, méghozzá szintén egészen
kora reggel. S ott, mérhetetlen messzeségben, mintha csak éppen foltok lennének
az ég peremén, egy hatalmas város tornyai és kupolái látszottak, s ez a kép
mintha Jeruzsálem ködképe lett volna, halványan, ahogy egyszer képen láthattam gyerekkoromban.
És alig egy nyíllövésnyire tőlem egy nő ült a júdeai pálmafák árnyékában, és én
ránéztem, s láttam, hogy ez a nő: Ann! Komoly volt a tekintete, felnézett rám ő
is, és végül én szólaltam meg: "Így hát végre mégis megtaláltalak." Vártam,
mit szól majd, de válasz nem hagyta el ajkát. Arca ugyanolyan volt, mint amikor
ott utoljára láttuk egymást, de mégis, mily különös változás! Tizenhét évvel
ezelőtt, mikor az utcai lámpa fénye arcára esett, és ajkait utolsó csókommal
illettem (ajkaidat, Ann, melyek nekem szűziek voltak), szemeiből könnyek törtek
elő. A könnyeket most letörölte, és a lány mintha szebb lett volna, mint
valaha; egyébként, mondom, teljesen ugyanaz maradt, aki volt, és egyáltalán nem
látszott rajta az öregedésnek semmi nyoma. Nyugodt volt az arca, de vonásain
valami ünnepélyesség uralkodott, úgyhogy szinte félelemmel tekintettem rá.
Akkor egyszerre elmosódottabban kezdtem látni az arcát, és ahogy a hegyek felé
fordítottam szemem, láttam, hogy sűrű ködfátyol ereszkedik közénk, és egy pillanat
alatt eltűnt a kép; vaksötét borult rám, s gyorsabban, mint egy szempillantás,
elkerültem onnan, messze a hegyektől, és ott voltam, ott mentem, mint egykor,
újra az Oxford Street lámpafényében, ott járkáltam fel-le Ann-nel, mint
tizenhét évvel ezelőtt, amikor még mindketten gyermekek voltunk. Befejezésül még egy álmomról szeretnék itt beszámolni, mely
szintén az 1820-as évből való, jellegére nézve azonban teljességgel más. Ez az álom zenével kezdődött, és ezt a zenét akkoriban
gyakran hallottam álmaimban; valami várakozásteljes zene volt ez mindig,
feszültség vibrált bennem, készülődésé, mintha a koronázási himnuszok bevezető
akkordjaira hasonlítana, s ahhoz hasonlóan, hatalmas felvonulás hangulatát
teremtette meg; végtelen sorban elvonuló menetet idézett, megszámlálhatatlan
hadak lépteit. Hatalmas fontosságú nap reggele köszöntött be tehát, nagy
döntéseké, utolsó emberi reményeké, melyek éji sötétségben vártak valamire,
kínlódva, szörnyűségek közt, iszonyú ínségben senyvedve. Valahol - de nem tudtam,
hol -, valamiképp - de nem tudtam, miképp -, valakik - de nem tudtam, kik -
harcot vívtak, halálos küzdelmet, mely egyre jobban kibontakozott, mint valami
hatalmas színmű vagy zenedarab; s az én részvétem mindez iránt csak annál
elviselhetetlenebb volt a számomra, mivelhogy nem tudtam, hol folyik ez a tusa,
nem ismertem kiváltó okát, lényegét, se kimeneteléről nem lehetett a
leghalványabb sejtelmem sem. Ahogy ez már az álmokban lenni szokott, vagyis
hogy mi magunk vagyunk az erő játékának középpontja, ebben az esetben is én
voltam az, aki rendelkezett, s egyidejűleg nem rendelkezett azzal az erővel,
hogy a küzdelem kimenetelét eldöntse. Bírtam volna csak felállni, lett volna
erőm; így nem volt, mert húsz Atlanti-óceán súlya nehezedett rám, vagy valami
jóvátehetetlen bűn terhe. - "Mélyebben, mintsem mérőón valaha hatolt"
- feküdtem béna tehetetlenségben. Aztán, mintha egy kórus szólalna meg, magasra
csaptak a szenvedélyek. Nagyobb volt a játékban a tét, hatalmasabb, úgy forgott
kockán, mint amit valaha eddig fanfár hangja hirdetett, vagy amiért valaha is
kardot fogtak. Hirtelen riadó harsant, kusza hangok tömkelegében menekülők
tűntek fel, nyugtalanul cikázva, és közben nem lehetett tudni róluk, az igaz
vagy a gonosz ügyhöz tartoznak-e; sötétség váltakozott fényességgel, emberi
arcok kavarogtak hatalmas tömegben, s végül, együtt azzal a tudattal, hogy
minden elveszett, nőalakok is, köztük azok a vonások, melyek számomra mindennél
drágábbak voltak a világon, de csak egy pillanatra, s aztán újra az összefonódó
kezek, s egy olyan sóhajjal, amilyen csak a pokol bugyraiból szállt fel, mikor
a vérfertőző anya a halál iszonyatos nevét kinyögte, kondulva visszhangzott a
szó: - Isten veled örökre! - s hangzott újra meg újra: Isten veled, örökké! És akkor felébredtem, borzongva tértem magamhoz, és így
kiáltottam: "Nem akarok többé aludni!" De most már be kell fejeznem vallomásaimat, úgyis
túlságosan hosszúra nyúltak. Ha nagyobb terem nyílik rá, anyagomat
részletesebben tárgyalhattam volna, s még sok mindent hozzáfűzhettem volna, ami
növeli a hatást. De talán így is eleget nyújtottam olvasómnak. Most már csak
arról kell beszámolnom, hogyan is végződött az a borzalmakkal teli küzdelem. Az
olvasó már a bevezető rész egy mondatából tudja, hogy az ópiumevő csaknem az
utolsó láncszemig "széttörte az átkozott láncot, mely fogva
tartotta". De hát hogyan? Ezt elmondani, ami eredetileg terveim közt
szerepelt, messze meghaladná a számomra lehetséges kereteket. Jó is, hogy egy
ilyen kényszerítő körülmény fennforog. Mert ma érettebben ítélve meg a
dolgokat, nem is sok kedvem volna ahhoz, hogy a felesleges, érdektelen
részletekkel csökkentsem a történet hatásosságát, vagyis hogy elbeszélésem
veszítsen erejéből, kisebb hatást gyakoroljon a még nem egészen megrögzött
ópiumevő lelkiismeretére - vagy (ami persze egészen másodlagos dolog, de mégis)
csökkentsem azáltal értékét mint műalkotásét. A megértő olvasó érdeklődése
amúgy is sokkal kevésbé a varázsszer áldozatára, mint inkább a varázslatos
szerre összpontosul majd. Nem az ópiumevő maga, sokkal inkább az ópium
elbeszélésem főszereplője: az a középpont, mely köré az érdeklődés csoportosul.
Célom az volt, hogy az ópium csodálatos hatalmáról beszéljek, vázoljam örömeit
és kínjait. Ha ez sikerült, művem végére értem. De ha valaki mindennek ellenére megkérdi, mi lett hát
magából az ópiumevőből, s hogy vajon hogy érzi magát ma, úgy a következő
feleletet adhatom. Az olvasó tudja, hogy az ópium hatalma régóta nem az örömök
varázshatalmán nyugodott, hanem sokkal inkább a kínokon, melyeket ki kellett állnom,
miközben igyekeztem leszokni róla. De mivel, ha a zsarnoknak nem
engedelmeskedtem, más kínok álltak be, így hát csak két rossz közt
választhattam. Ezért nyugodtan választhattam volna azt, mely rövid távon
bármily nehéznek és szörnyűségesnek tűnt is, mégis az egyetlen lehetőséget
nyújtotta a teljes felépülésre, a gyógyulásra. Ez lett volna valóban a helyes
út, de hiába volt kifogástalan a szerző logikája, ha nem volt ereje, hogy
aszerint cselekedjék. De a szerző életében válságos helyzet állott be, méghozzá
nem csak őt magát érintő válság, hanem azokat, akik számára a legdrágábbak
voltak, drágábbak, mint maga az élet. Rájöttem ugyanis, hogy meg kell halnom
hamarosan, ha hű maradok az ópiumhoz, így hát elhatároztam, hogy inkább abba
halok bele, ha kell, hogy lemondok élvezetéről. Nem tudom már, mennyit szedtem
az időben, mert az ópiumot, melyre akkoriban szükségem volt, egy barátom
szerezte be a számomra, és ez a jó barát később nem engedte, hogy tartozásomat
kiegyenlítsem. Így hát utólag nem tudtam már megállapítani, mekkorák voltak a
tényleges adagok, melyeket egy éven át magamhoz vettem. Eközben igen
rendszertelenül éltem ópiummal, úgyhogy a napi adag ötven-hatvantól százötven
szemer között ingadozhatott. Első dolgom volt negyvenről harmincra, illetőleg
később, amilyen gyorsan csak lehetett, tizenkét szemerre csökkenteni. Győztem! De ne gondold, olvasóm, hogy szenvedéseim véget
értek, s azt se gondold, hogy ugyanakkor valamiféle levertség lett úrrá rajtam.
Úgy képzelj el, mint olyasvalakit, aki még négy hónap múltán is felindulás és
kínok közt hánytorgott, heves szívverés közepette, összetörten, mint akit
kínpadra vontak, mely állapotot I. Jakab idejéből, az akkoriban
legártatlanabbul megkínzott mártír sorsának leírásából ismerek. S eközben
semmiféle orvosság nem enyhítette szenvedéseimet, kivéve egyet, melyet egy
híres edinburgh-i orvos írt fel nekem, mégpedig egy valériánaoldat. Orvosi
beszámolót tehát nem tudok adni arról, hogyan is szabadultam meg rabságomból, s
még az a csekélyke ismertetés is, melyet magamfajta, az orvosi tudományokban
járatlan ember ilyesféle témáról adhatna, inkább csak félrevezetve, mintsem
tájékoztatna bárkit. Mindenképpen helytelen lenne tehát a jelen esetben.
Történetem erkölcsi tanulsága az ópiumevőnek szól, így hatása természettől
fogva meglehetősen korlátozott. Ha benne sikerült félelmet keltenem, már épp
eleget értem el. De az ópiumevő épp azt vetheti ellenem, hogy ez az eset, íme,
jó példa arra, hogy az ópium tizenhét évi mértékletes, majd nyolcévi
mértéktelen élvezete után is lehetséges, hogy valaki lemondjon róla, s hogy ő
maga ehhez az erőfeszítéshez talán még sokkal több energiával is rendelkezik,
vagy erősebb természet lévén, ugyanazt kevesebb erőbefektetéssel ugyanígy
véghez tudja vinni. Mindez igaz lehet, és nem is szándékom, hogy más emberek
tényleges vagy lehetséges erőfeszítéseit a magaméihoz mérjem. Szívből kívánom
ennek az ópiumevőnek, hogy több energiával rendelkezzék, és hasonló sikert
érjen el. Tény azonban az, hogy az én esetemben különféle külső mozgatóerők is
szerepet játszottak, amelyek nála netalán szóba se jönnek, s ezek a külső
körülmények nálam a lelkiismeret szavát is felkeltették, s ebből több erőt
meríthettem, mint amennyit a puszta önérdek nyújthat az ópiumtól legyengült
akaratú embernek. Lord Bacon egy helyütt hangot ad annak a feltételezésnek,
hogy megszületni éppoly fájdalmas, mint meghalni. Ezt igencsak valószínűnek
tartom. S az idő alatt, míg az ópiumról apránként leszoktam, annak az embernek
a kínjait éreztem, aki a létezés egyik a formájából a másikba vált át. És a vég
nem a halál volt, hanem sokkal inkább valamiféle fizikai megújulás, s bátran
hozzátehetem, hogy ettől az időtől fogva, bizonyos szakaszokban, szinte
fiatalos szellemet kezdtem érezni magamban, s mindezt, hozzáteszem még, olyan időszakban,
melyben tömérdek gond nehezedett rám nyomasztóan, s ezeket létem kevésbé boldog
szakaszában sorscsapásoknak érezhettem volna. Még egy dologról meg kell emlékeznem, ami korábbi
állapotomra utal ma is: álmaim ugyanis nem csitultak el teljesen; nyugtalanságuk
és kavargásuk ha nem is viharos már, de még nem is csendesült; a légiók, melyek
felbukkantak bennünk, elvonulóban vannak, de nem tűntek el még a láthatárról;
álmom még mindig gyakran zaklatott, s mint a paradicsom kapuit, melyekre
ősszüleink visszanéztek, úgy az én álmaimat is, hogy Milton hatalmas szavaival
éljek: rémület és láng-karok ölelik. Suspiria
de profundis Álmok Az Egy angol ópiumevő vallomásai című munkám
1821-ben látott először napvilágot egy folyóiratban, majd 1822-ben önálló kötetben.
A könyv célja az volt, hogy elmondjon legalább valamit álmaink nagyszerű
lehetőségeiről. Mert hiába lennének képesek sokan csodálatos álmokra, végül is,
úgy hiszem, kevesekben fejlődött ki csak igazán ez a képesség. Aki egész nap
barmokkal foglalkozik, barmokról álmodik is; életkörülményeink az élet
leghétköznapibb eseménysorainak örök igazságait kényszerítik tudatunkra,
megkötik gondolataink szárnyalását, kioltják az álmok roppant teremtő erejét
még azokban is, akik szellemükkel különben a legnagyszerűbb víziók világában
lehetnének otthonosak. Az, hogy ezek a magasabb rendű álmok életünk természetes
közegévé válhatnak-e, velünk született adottságok kérdése. De mindez még csak
előfeltétele valaminek, s bármily erős legyen is e képességünk, modern angol
életünk növekvő zaklatottsága nagyon is könnyen megbéníthatja. Földünk nagy
birodalmain ötven éve söpörnek végig egymás után újra meg újra a forradalmak; a
technikai haladás egyre hatalmasabb elemi erőket szabadít fel: számtalan
formában hasznosítja a gőzt, rabszolgánkká teszi a fényt; égi erőket, amelyek -
mint például a könyvnyomtatás - az emberi nem pallérozását szolgálják, s
pokolbelieket (bár csak látszólag azok, valójában az ég küldöttei akkor is),
amelyek a tüzérség ágyúcsöveiből szórnak halált és pusztulást; mindez azonban
megzavarja a legnyugodtabb szemlélőt is, elménk zaklatott, mintha rémalakok
űznék; és semmi kétség: ha a fejlődésnek ezt a képtelen ütemét meg nem fékezzük
(amire kevés a remény), vagy (amire, hála! több) ha nem lépnek fel megfelelő
ellenerők: a vallás és az elmélyült filozófiai gondolkodás irányába mutató
centrifugális erők, annak az egész életet felkavaró viharnak ellenében, mely
pusztító centripetális örvényléssel sodor bennünket a pusztán emberi érdekek
felé, akkor e szabadjára hagyott kaotikus felfordulás természetszerűleg csak a
romlás felé sodorhat, kit az őrületbe, kit a testi elszunnyadás védelmébe. Az
örökös hajsza és rohanás egy emberi önzéssel teli aréna porondján eltompítja
végül a nagyság és méltóság mindnyájunkban élő érzetét - jól látszik ez az
egyre újabb és újabb kapcsolatokat, érintkezéseket hajhászó, mohó
felszínességből, mely napjainkban dívik. Benne van ez bizonyos értelemben a szórakozás
szóban, ami az értelem és érzelem szándékos szétszórását, eltékozlását
jelenti. Ahhoz, hogy újra elmélyedhessünk bennük, vissza kellene húzódnunk a
tömegtől; minden valamelyest fogékonyabb lélek ismeri ezt a vágyat. Senki sem
képes szellemi értékeinek kibontakoztatására, ha mindennapi életének
zaklatottságát nem egyensúlyozhatja ki legalább valamelyest a magánnyal. Több
magány - több erő. Ha túlzásnak hat is egy kicsit: mégis, vezérelvként csak ezt
követheti, aki bölcsen akar élni. Emberi adottságaink közt nincs egy sem, mely jobban
szenvedne a társas ösztönök e túlhajtott életétől, mint épp az álmodozás
képessége. Senki ne higgye, hogy ez csekélység. Az álmok egész bonyolult
mechanizmusa nem valami véletlen folytán került az emberi lélekbe, az emberi
agyakba. Ez a képességünk föld alatti folyosóként, a sötétség rejtelmeivel szövetkezve
köt össze bennünket a homályos titok világával. Szívünk, szemünk, fülünk
együttesében képez az álomlátás mechanizmusa bámulatos eszközt, hogy a
végtelenség benyomulhasson elménk szűk cellájába, s a titokzatos sötétkamra,
vagyis az alvó lélek tükreire vetíti homályos képekben azt, ami az élet mélyén
örök. De míg ez a képességünk megsínyli azt, hogy egyre kevesebb
a magány, mely Angliában hovatovább elérhetetlen vágy lesz, léteznek másfelől
olyan, anyagi természetű eszközök, melyek az álmodás képességét
természetfölöttivé fokozzák. Ide tartozik az erőteljes testmozgás, legalábbis
bizonyos keretek közt és nem mindenki számára; mindenekfelett azonban az ópium,
ami - úgy látszik - különleges erővel hat ilyen irányban; nemcsak, mert
hihetetlenül színessé teszi álomszínpadunkat, de mélyíti is annak árnyait;
főként pedig azért, mert ijesztő mértékűvé fokozza az álmok valóságillúzióját. Az Ópiumevő vallomásai-nak megírásakor bizonyos
mértékig az a szándék is vezetett, hogy az ópiumnak az álmokra tett hatásáról beszámoljak;
de még sokkal inkább az, hogy magát az álomlátás képességét boncolgathassam; és
vázlatos formájában a mű - olyan olvasótól, aki ismeri a Vallomások
igazi célját, vagyis az itt mondottak szerint azt, hogy az álmodás folyamatát
vizsgálja - ezt a kérdést tehette volna indokolttá: - De hát hogyan is történt, hogy ön csodálatosabb álmokat
látott, mint a többi ember? Mire a válasz: - Mert (praemissis preamittendis[11])
nagy adagokban élveztem az ópiumot. A második kérdés így hangzott volna: - De mi vezette önt arra, hogy nagy adagokban élvezze az
ópiumot? Erre pedig az lenne a válaszom: - Kora gyermekkorom
élményei olyan szervi gyengeséget idéztek elő, melynek eredményes ellenszere épp
az ópium volt (vagy legalábbis úgy látszott, az). Így hát be kellett hogy számoljak kora gyermekkorom
élményeiről, enélkül az ópiumálmok nem lettek volna mindig érthetőek. A két
kérdés, illetve két válasz feltárja a mű szerkezetének törvényszerűségeit;
vagyis azt az elvet, mely a mű formáját meghatározta, csak éppen a sorrend
alakul másképp, vagyis fordítva. Maga a könyv első ifjúkori élményeim
történetével kezdődött. Ezek az élmények természetszerűleg vezettek el az
ópiumhoz: s az ópium vezetett el engem az álmokhoz. Az elbeszélés menetében
azonban mindennek a végén következhetett csak, ami szándékaim rangsorában
eredetileg messze az első helyen állt. Kis művem végére érve az olvasó azt hihette: úrrá lettem
végül is az ópium zsarnokságán, s ez is úrrá lettem rajta, másodjára még
bámulatosabb erőfeszítéssel, mint először. De mindkét alkalommal hibát követtem
el: megfeledkeztem valamiről. Arról ugyanis, hogy az ópiumról való lemondást,
ami minden esetben próbára teszi az akaraterőt, rendkívül erős testgyakorlással
kell összekötni, lévén ez az egyetlen módja, hogy a folyamatot elviselhetővé
tegyük. Nem számoltam a tartós győzelemnek ezzel a sine qua non-jával.
Kétszer buktam el, kétszer álltam talpra újra. Elbuktam harmadszor is; részben
a már említett okból (amit most már tudok), részben más okokból, melyek
felsorolásával nem akarom untatni az olvasót. Moralizálhatnék itt, ha éppen
akarnék, és talán az olvasó meg is teszi majd ezt helyettem, ha akarom, ha nem.
De - végül is - egyikünk sem látja tisztán az ügy körülményeit: én,
természetszerűleg elfogult lévén, nem látom eléggé jól, ő pedig egyáltalán nem
látja. Mikor harmadjára hulltam térdre a sötét bálvány előtt s még
évekkel utána is, új, szörnyű tüneteket kezdtem észlelni. Eleinte véletlennek
tartottam, és próbáltam keresztülnézni, illetve jól bevált módszerekkel
segíteni a dolgon. Később azonban, amikor már nem tudtam magam becsapni többé,
és nyilvánvaló lett e tünetek kérlelhetetlen, szertartásosan kimért ütemű
rosszabbodása, pánikszerű rémületben harmadszor is megpróbáltam a szabadulás
útjára lépni. De alig pár hétbe telt, hogy rájöjjek: nem megy. Vagy álmaim
nyelvén szólva (mert álmaim mindent egy sajátos képi nyelvre fordítottak le),
sötét, homályos utak végében hatalmas kapukat láttam: azelőtt mindig nyitva
álltak, de most zárva és gyászlepellel borítva láttam őket. Így küzdöttem (mint aki a távolban zúgó, fenyegető
örvénytől próbál menekülni, de rá kell jönnie, hogy amit ő a part felé vivő
ellenáramnak hitt, az maga az örvény, mely körbe-körbe forgatja csupán); s e
borzalmas küzdelemhez valami egészen hasonlót olvastam a minap egy regényben.
Egy apácakolostor főnökasszonya (maga protestáns eretnekség gyanújában, s így
minden tényleges hatalomtól megfosztva) megtudja, hogy egyik apácáját, akiről
tudja, hogy teljesen ártatlan, olyasmivel vádolják, amire a legszörnyűbb
büntetés következik: ha a bíróság bűnösnek ítéli, elevenen befalazzák. És nincs
rá semmi remény, hogy felmentsék; a terhelő bizonyítékok súlyosak, hacsak, ki
nem derül valami, aminek viszont nem szabad kiderülnie; a bírák pedig
ellenségesek. Minden pontosan úgy történik, ahogy az olvasó félve sejtette:
elhangzanak a tanúvallomások, a bizonyítékokra nincs hatékony cáfolat;
kimondják a vádlott bűnösségét, meghozzák az ítéletet: már csak végre kell
hajtania. Az apácafőnök-asszony elkésett már bármiféle hathatós beavatkozással,
de tudja, hogy ha minden a megszokott formák szerint történik, egy éjszaka
hátra van még, egy éjszakára a fogoly még a zárda törvényei alá tartozik; és a
főnökasszony, magára vállalva minden veszélyt, ezt a sorsdöntő utolsó éjszakát
akarja felhasználni barátnője megszabadítására. Éjfélkor, mikor a zárdában
minden elcsendesül, mindenki alszik, elindul a fogoly cellájához vezető
folyosón. Apácaköntöse alatt álkulcsot rejteget. Mivel ez a kulcs a folyosóra
nyíló összes ajtót nyitja és zárja, már-már előre örül: gondolatban karjába
szorítja már kiszabadított barátnőjét. Eléri a cella ajtaját, bent sötét, sivár
valaminek a körvonalait látja; felemeli a lámpást, és a cella előterében
megpillantja az inkvizíció gyászlobogóját s a kegyetlen inkvizítorok fekete
ruháját. Azt hiszem, ha ez így valóban megtörténik, az
apácafőnök-asszony egyetlen jellel nem árulja el döbbenetét vagy rémületét. Ez
kevés volna ebben az esetben. Az az érzés, mellyel megérti: minden elveszett,
némán árad el a szívben; túlságosan mélyen ahhoz, hogy szavakat vagy
mozdulatokat öltsön; kifelé nem árulkodik róla semmi. Ha függne még valamitől a
végzet, ha csak a legkevésbé kétséges lenne még, volna értelme felkiáltania,
megértésért esedezni: volna még remény. De mikor megérezzük, hogy minden visszavonhatatlanul
elveszett, s az együttérzés nem jelent vigaszt, se jó tanács nem ad
reményt, ott minden más. Elcsuklik a hang, megdermed a mozdulat, az emberi
lélek visszahanyatlik önmagába. Én legalábbis, ahogy zárva találtam a rettentő
kapukat, rajtuk a halál félreérhetetlen jeleként a gyászlepellel, nem voltam
képes szólni, moccanni, nyögni. Mély sóhaj szakadt fel a szívemből, és napokra
elnémultam. A Vallomások-ban szóltam már az ópium rendkívüli
erejéről, mely (hosszabb fogyasztása során az idő határait hatalmasan
kitágítja. Ugyanígy kitágítja néha a teret is, méghozzá ijesztő mértékben.
Mégis főleg az időre érvényes az ópium felfokozó hatása. Az idő végtelenül
rugalmas lesz, kiterjed, oly mérhetetlen és tünékeny határokig, hogy már-már
nevetségesnek hatna, ha felébredvén, emberi mértékkel próbálnánk lényegét
kifejezni. A csillagvilág dimenzióiban olyan egységes szerepelnek, mint a Föld
vagy a Jupiter pályájának átmérője; az álmok dimenziójában átélt virtuális időt
nevetséges lenne emberöltőkkel vagy akár évezredekkel mérni, még eonokkal is,
ha az eonok meghatározhatók volnának, ugyancsak nevetséges lenne. És itt állj meg, olvasóm! Képzeld magad egy felhőkig lengő
hintára, melyet egy eszelős kéz taszításai hajtanak; mert az emberi álmokat a
téboly minden energiája, a téboly iszonyú szeszélyessége, a téboly gonoszsága
lendíti, viszont az álmok áldozatai annál biztosabban menekedhetnek meg
a tébolytól; ahogy a híd szilárdsága, ereje is egyre nagyobb lesz, ahogy a
növekvő terheléssel növekszik ellenállása is. Ha már ilyen hintában ülsz,
nyugodtan rábízhatod magad, hogy a depresszió mélypontját elérve ugyanazzal a
lendülettel repít fel a csillagokig. Tied lesz a Fent és a Lent, látni fogod a
mélyes-mélyet és a szédítő magasságot, s vad váltakozásuk néha úgy felizgat
majd, hogy félve és bizalmatlanul nézel rám, vezetődre s a lengéseidet
kormányzó kézre. Itt, ahol Megállj!-t kiáltottam, itt érkezett el az olvasó
gyermekkori szenvedéseim mélypontjához. Innen akartam őt, a Művészet törvényei
szerint, melyek a Vallomások menetét irányították, gyönyörűséges
látomások ívén újra visszaröpíteni, az iménti zuhanás kiegyenlítéseként
fellendíteni őt a magasba. De bizonyos nyomdai okokból végül is nem tudtam
megvalósítani célomat. S milyen kár, hogy ily módon az egyes részek helyzeti
energiája, amely pedig annyira kellett volna a mű igazi harmóniájához és
egyensúlyához, végül is veszendőbe ment. Ezért kényszerültem én is, mint a hajós, aki derékba tört
árboc pótlására szükségárbocot eszkábál, vallomásaimat hevenyészett pótlásokkal
megtoldani, melyek, ha arányaikban nem is képesek megteremteni az
általam áhított egyensúlyt, legalább jelzik némiképp, miféle egyensúlyra
törekedtem. Akik igazán jól ismerik a Vallomások korábbi fejezeteit,
tudhatják, hogy a múlt szigorúbb vizsgálata, ami az álomlátás minden eddigi
ismert példát felülmúló végletes elszabadulását természetszerűen követte, arról
győzött meg, hogy nem egyetlen tényező, hanem kettőnek az együttes hatása hozta
létre a szörnyű eredményt. Gyermekkori élményeim, az ópiummal szövetkezve,
természetesen fokozták annak hatását. Ezért is szóltam róluk oly részletesen.
Álomvilágomnak, megrázkódtatásaimnak éppúgy forrásai, mint az ópium. Már
gyermekkorom álomvilágában megvolt az eszményítő hajlam, de színeit és erejét
mindkét tényező együtthatása fokozta természetfelettivé. Képzelj most engem
Oxfordba, kedves olvasóm! - tizenkét és fél év telt el, ott állok ifjúságom
boldog delelőjén; de megtettem már első botladozó lépéseimet az ópium felé; és
akkor újra rám törnek gyermekkorom gyötrő emlékei, elárasztják szívemet, mely
ópiumtól ajzottan egy újra megtalált élet diadalmas érzésével telik meg! A
palimpsest Férfi olvasóim esetleg még jobban is tudják nálam, mi egy palimpsest.
Némelyikük talán könyvtárában is őriz egyet. Hadd magyarázzam el mégis azoknak,
akik nem tudják, vagy elfelejtették, mi is ez; nehogy később egyetlen olvasónőm
is, aki figyelmével kitüntet, szemrehányást tegyen, miszerint kevéssé
világítottam meg valamit; mert ez sokkal fájóbb lenne számomra, mint akár egy
tucatnyi rátarti férfi fanyalgása, hogy túlságosan fecsegő vagyok. Lásd, kedves
olvasónőm, csak a te kedvedért magyarázom meg e szó jelentését. Görög eredetű e
szó: s nekünk, férfiaknak jogunk és kötelességünk, hogy minden kérdésben, ami a
görög nyelvekkel kapcsolatos, segítségetekre siessünk. Szíves engedelmetekkel,
mi vagyunk állandó és örökös tolmácsaitok. Így hát, ha történetesen értitek is
egy görög szó jelentését, udvariasságból csak azért, hogy avatott tanácsadóitok
lehessünk, úgy tesztek, mintha a szó ismeretlen lenne számotokra. Palimpsestnek nevezzük hát azokat a pergamen- vagy
papirusztekercseket, melyekre többször egymás után írtak már, az előző szöveget
mindig újra eltörölve. Vajon mi az oka, hogy a görögök meg a rómaiak nélkülözték a
nyomtatott könyv áldásait? Száz közül kilencvenkilencen azt felelik: Mert a
könyvnyomtatás titka akkor még ismeretlen volt. Ez azonban alapos tévedés. A
könyvnyomtatás titkát sok ezerszer is fel kellett fedezzék, mielőtt használták,
helyesebben: használhatták volna. Feltalálni valamit: isteni eredetű
képességünk; de ugyanígy ostobaságunk is isteni eredetű; Cowper elragadó
szellemességgel bizonyítja ezt a dívány lassú kialakulásával, amelyhez
több emberöltő hallatlan ostobasága kellett. A szűkagyúság évszázadaira volt szükség, hogy rájöjjünk:
egy zsámoly székké alakítható; s hogy egyáltalán felismerjük azt a lehetőséget,
hogy egy széket sezlonná, vagyis dívánnyá hosszabbíthatunk, az emberi szellem
bámulatos diadalának tekinthető; meg is csodálták kellőképpen az előttünk járó
nemzedékek. Igen, ezek olyan felfedezések voltak, melyek ugyancsak igénybe
vették az emberi szellem minden erejét. Mármost ami a könyvnyomtatást illeti,
itt az emberi butaság nem tudott kellőképpen felnőni feladatához: nem volt
képes keresztülnézni valamin, amibe majd hogy bele nem botlott. Nem kellett
hozzá különösebben éles attikai elme, hogy a nyomtatás alapelvét a gyakorlati
élet mindennapos eljárásaiban felismerjék. Minden nemzetnek, mely ismerte már a
pénzverést, minden lényegeset tudnia kellett a könyvnyomtatásról; a pénzverés
mellett pedig még egypár kézművesfortély sugallhatta az eljárást. Ha tehát
ebben az időben, mondjuk, Peiszisztratosz korában nem voltak még nyomtatott
könyvek, ennek oka semmiképp nem az volt, hogy a könyvnyomtatás mesterségét -
vagyis a nyomatok sokszorosításának módját - nem ismerték, hanem az, hogy nem
volt megfelelő olcsó anyaguk, amire nyomhattak volna. Az ókorban ezüst-
és aranynyomatoknál alkalmazták már a nyomdatechnikát, márvány és más,
az aranynál és ezüstnél olcsóbb anyagok esetében azonban nem
alkalmazták, hiszen minden egyes emlékmű feliratának elkészítése külön munkát
igényelt. Tehát pusztán azért fagyott meg csírájában a nyomdászat minden
kezdeményezése, mert nem volt a levonatok készítéséhez megfelelő, olcsó anyag. Húsz évvel ezelőtt dr. Whatley, gondolom, elsőként
világította meg a kérdést ebből a szemszögből, ragyogó értekezésében. Feltevése
azóta közvetve - bizonyítást is nyert. A tartós életű könyvek készítéséhez
alkalmas nyersanyag hiánya, melynek felfedezése, mondhatni, egészen az újkorig
váratott magára, az a szükség vezetett a palimpsest-eljáráshoz. Ha egy borjúbőr
hártya vagy pergamentekercs generációk egész során át őrizte és adta tovább
mindazt, ami egykor érdekes volt, azonban az ízlés és a közgondolkodás
változásai folytán megfakult vagy elavult, úgy maga a hártya vagy a bor,
az emberi ügyesség és a drága anyag kétszeresen is becses terméke, s rajta a
drága szellemi rakomány egyszerre elértéktelenedett - feltéve, hogy egyik a
másiktól elválaszthatatlan volt. Egykor az emberi szellem munkájának lenyomata
tette értékessé a hártyát, s a hártya, bár sokat ért, kétségtelenül, mégis csak
másodsorban jelentett értéket az egészhez viszonyítva. Ez a viszony az
idők múltán lassan a visszájára fordult az egyszerű hordozó közeg és becsesnek
tartott terhe közt. A pergamen, mely egykor a drágakő foglalata volt csupán,
maga vált drágakővé; s a gondolat, mely egykor a hártya értékét adta, most:
éppen fordítva, mondhatni, teljesen elértéktelenítette; hacsak meg nem találják
a módját, hogy szétválasszák a kettőt. Ha azonban sikerül ez a
szétválasztás: amilyen gyorsan avul ócska lommá a hártyán levő szöveg, úgy nő meg
ismét magának a hártyának a jelentősége, s végül nem alárendelt szerepben,
hanem önmagában lesz teljes értékűvé. Ezért volt tehát elődeinknek oly lényeges, hogy az írást el
lehessen tüntetni, hogy a hártya megmaradjon. Ezért tekintették a középkor
vegyészei oly fontos feladatuknak, hogy eltávolítsák az írást a tekercsről,
teret csináljanak újabb gondolatok számára. A föld, ha megtisztítják az egykor
melegházban nevelt, de ma már csak dudvának tartható növényzettől, új,
hasznosabb terményekkel újra bevethető. És ez sikerült is a kolostorok
vegyészeinek; méghozzá majdnem hihetetlen módon, nem azért, mert sikerük teljes
volt, hanem éppen mert részleges; s így nemcsak saját koruknak, de a miénknek
is egyképp sikerült kedvére tenniök. Kioltották az írást; de nem annyira, hogy
az utókornak módja ne lenne újjáéleszteni. Eltüntették a régi szöveget, hogy
helyet csináljanak az újnak, mégsem törölték el végérvényesen. Van-e varázsló,
van-e Hermész Triszmegisztosz, aki ennél többre lenne képes? Mit szólnál,
kedves olvasónőm, ha ilyesmit hallanál: könyv készül, nagybecsű könyv a mi
nemzedékünk számára, mely a következő nemzedéknek már semmit nem mond, de a
harmadik szemében ismét megtelik értelemmel, újra csak értelmetlen a
negyediknek, és ez így megy tovább, hol lemerülve az éj sötétjébe, hogy a
felszínen csillogva-futva, búvópatakként, akár az Arethusa Szicíliában meg a
Mole Angliában vagy mint a kő, mellyel a gyerekek kacsáznak a víz színén,
fel-le hullámzó vonalakat írva lebukik, súlya lehúzza a felszín alá, majd könnyedén
pattan fel újra a fénybe - mit szólnál egy ilyen vállalkozáshoz, az idők
végezetéig? Azt mondod, ez képtelenség. Pedig a valóságban nem nehezebb ez,
mint ha azt akarjuk, hogy egy nemzedék megöljön valamit, de úgy, hogy a
következő nemzedék újból életre hívhassa: hogy az előd temessen, az utód életre
keltsen. Mégis: a régmúlt korok primitív kémiája éppen ezt a csodát
hajtotta végre, lehetővé tette korunk modern kémiájának, hogy e csodát
beteljesítse. Ha ők, a régiek jobb vegyészek lettek volna, vagy mi lennénk ma
rosszabbak, akkor nem jöhetett volna létre ez a kettős siker, az ugyanis, hogy
a virág, melyet ők elhervasztottak, újjáéledt nekünk. Megtették, amit tenniük
kellett, méghozzá sikeresen, hiszen különben semmire nem mentek volna, de mégis
sikertelenül, mert amit ők elvégeztek, azt mi visszájára tudjuk fordítani;
kioltani mindazt, amit az ő koruk írt a letörölt lapokra, megeleveníteni, amit
ők szövegük alá temettek. Itt van például egy pergamen, melyre hajdan egy görög
tragédia szövegét írták: Aiszkhülosz Agamemnón-ja, vagy Euripidésztől a Föníciai
nők. Egy ilyen tekercs szinte felbecsülhetetlen értékű ritkaság a
tudósoknak, és értéke az idők során egyre nőtt. De a Nyugatrómai Birodalom
széthullása óta már négy évszázad telt el. A kereszténység egészen másfajta
eszményt ültetett a trónra, egészen új birodalmat alapított, s jön egy jámbor,
bigott, esetleg akár szent életű szerzetes, és letörli (legalábbis úgy hiszi!)
a pogány szerző tragédiáját, s helyébe ír egy szerzeteslegendát; a legenda,
melyet át- meg átszőnek a mese szálai, magasabb értelemben véve mégis igaz
história: a keresztény erkölcs és Krisztus kinyilatkoztatásainak hordozója.
Három, négy, öt évszázadon át olvassák a szöveget ugyanolyan odaadással, de
közben elavult a nyelve, s maga a kereszténység is új korszakába lép, keresztes
hadjáratok indulnak, lovagi eréllyel szolgálják az Üdvözítőt. A pergamen most
már egy lovagregény lejegyzésére kell - olyasfélére, mint az El Cid, az
Oroszlánszívű, a Trisztán vagy a Lybaeus Diaconus. Így, a középkori vegyészet
tökéletlen tökéletessége folytán ugyanaz a tekercs háromrendbeli virágot és
gyümölcsöt őrzött, merőben különbözőket, melyek azonban külön-külön mind
tökéletesen kielégítették a tekercs mindenkori birtokosának igényeit. A görög
tragédia, a kolostori legenda és a verses lovagregény mind egy-egy külön kort
jelent. Három egymástól távoli nyár aratását hordták így az emberiség egyetlen
nagy csűrjébe. Vagy éppen valami csodálatos szerkezet ugyanabból a
márványkútból fakasztott hol vizet, hol bort, hol meg tejet aszerint, hogy az
épp soron következő nemzedék mivel kívánta oltani szomját. Ezt érte hát el a kolostorok kezdetleges vegytani
tudománya. Korunk fejlettebb vegyészete azonban képes arra, hogy visszájára
fordítsa elődeink összes igyekezetét; ők ha látnák, döbbenten néznék, s minden
mágiák legtitokzatosabbikának tartanák az egészet. A modern vegyészet még
Paracelsus hivalkodásán is túltesz, aki pedig azt állította: porából és
hamujából újjáéleszti a rózsát és az ibolyát. Minden eltöröltnek hitt szöveg
itt van újra olvashatóan; miként egy vadászaton a farkas vagy szarvas nyomát,
úgy követték a modern kor vegyészei az eltűnt betűket; s meglelték mindet,
feltárták a fölébük került rétegek alól; s mint ahogy a görög tragédiák kórusa
az antistrófával szálaira bontja azt, amit a strófa titokzatosan egybeszőtt,
így hüvelyezték ki a mi korunk tudományos varázslói az évszázadok
összesűrűsödött homályából több, egymástól is távoli kor titkait. A vegyészet, mint Lucanus Erichtója (Pharsalia, VI. vagy
VII. könyv), varázslóként csikarja ki kínzásaival elfelejtett századok porából
és hamujából az élet titkát, melyet az ember kihunytnak vél, mégis ott izzik
még a hamu alatt, elfulladó parázsként. S a magányos létét évszázadokon át, a
temetkezési máglya füstjében megújító, magányos főnix is azt példázza, amit mi
teszünk a palimpsestekkel. Visszafelé vezető utunkon az időben megtalálhatunk
minden főnixet, s kényszeríthetjük, mutassa meg főnixősét, mely az ő hamvai
alatt nyugszik - a saját hamvában. Megboldogult elődeink bizonyára
boszorkánysággal vádoltak volna minket; s ha már Faust esetében gondoltak arra,
hogy meg kellene égetni, minket egyhangúlag ítéltek volna máglyára. Bírósági
ítélet nem is lett volna, s modern mágiánk arcátlan gazságán csak azzal
vehettek volna elégtételt, ha megégetnek, s mindnyájunk lakóhelyét, akinek
része van a dologban, a föld színével tették volna egyenlővé, sóval hintették
volna be tűnt helyét. Ne gondold, olvasóm, hogy jókedvemből, tréfaként halmozom
ezeket a képeket és hasonlatokat. Csak egy nyugtalan elme sziporkái ezek, s
nyugtalanságát gyakran tízszeresére növeli az idegizgalom, melyet (hogyan-ját
és miért-jét is) egy-két szakasszal előbbre jutva fogsz csak megérteni.
A kép, az emlék, a feljegyzés, amit egy palimsest, mint emlékek, adatok
megőrzője, sugall nekem emberi létünk egy bizonyos vonatkozásában, amint ezt
látni fogod, olvasóm, nem tűri a tréfálkozást; vagy ha netalán mégis, olyan
legyen ez a nevetés, mint amilyet nagy néha az óceán lök ki magából. Olyan
nevetés, amelyben gyülemlő vihar ereje sejlik; elbújó s megint feltűnő
tajtékkorona legyen, hirtelen megnyílt csillogó-örvénylő szakadék
foszforeszkáló habgirlandja, földi virágok rejtekarca, játékos szellemeket
villantva meg a szemnek, vagy épp tán elfúló nevetés visszhangja fülünkben
összekeveredve a haragos tengernek orgonabúgású kórusával. Mi más az emberi elme, mint egy természetes, óriási
palimpsest? Ilyen palimpsest az én elmém is, s a tiéd is, olvasóm! Képek,
gondolatok, érzések borították el örökké tartó rétegekben, oly gyengéden, oly
finoman, mint ha fény hull egy felületre. Úgy tetszett, minden újabb réteg
elfedi az alatta levőket örökre. S mégis: valójában egy sem tűnt el. A
könyvtárakban rejtőző pergamen-palimpsesteken olyan valószínűtlen sorrendben
következnek a rétegek, hogy néha szinte már nevetésre ingerel a puszta véletlen
által összehordott összefüggéstelen dolgok kusza egymásutánja; emlékezetünk
mélyének palimpsestje, ez az égi eredetű palimpsest azonban nem ismer
esetlegességet, itt minden szervesen kapcsolódik egybe. Mert bukdácsoljon bár
fönn a felszínen véletlenről véletlenre az életünk, de az a hatalmas rendező
elv, mely a mindennapok szétszórt, periferikus és elszigetelt elemeit
harmóniává ötvözi és szilárd központok köré csoportosítja, nem tűri, hogy az
Ember csodálatos belső egysége csorbát szenvedjen, elemi egyensúlya
felboruljon; jól látszik ez, ha halálunk óráján múltunkra visszatekintünk, vagy
ha más szorongató veszély számvetésre kényszerít. Ily végküzdelmet vívunk minden lassú fulladásos halállal,
így küzdenek a vízbefúlók; a Vallomások első fogalmazásában elmondtam
egy esetet, egy hölgy gyerekkori élményét, ő maga mesélte el nekem. A hölgy
akkor még élt, bár már rendkívül öreg volt; s bátran mondhatom, elbeszélésében
nyoma sem volt pontatlanságnak, pongyolaságnak, sőt: nagyon is ragaszkodott az
igazsághoz, mint az olyan ember általában, akinek gondolkodásbeli szigorúsága
sem önmagával, sem másokkal szemben nem ismer elnézést. Abban az időben, mikor
élményét elmesélte, már egészen aszketikusan vallásos életet élt. Azt hiszem,
kilencéves múlt, mikor beleesett egy patakba, éppen ott, ahol legmélyebb volt a
víz. Végül is egy arra lovagló földműves pillantotta meg őt messziről, amint
épp felbukott a felszínre, ő mentette ki a habokból; de senki még csak nem is
sejtheti, mennyi idő telt el közben; az viszont tény, hogy a kislány már a
halál torkában volt, és oly mélyen pillantott e tátongó, sötét szakadék
mélyére, ahogy emberi szem egyáltalán csak bepillanthat. S ahogy így zuhant, e
szakadék mélye felé, úgy érezte, ütés éri; szeméből villódzó fény sugárzott, s
agyában hatalmas színpad függönye csapódott szét. Egy szempillantás alatt
megelevenedett életének minden alakja, minden mozzanata, de nem sorra, egymás
után, hanem együtt és egyszerre. Olyan fényesség ömlött el egész élete útján,
vissza egészen az öntudatlan gyerekkorig, mint amilyen a leendő apostolra
sugározhatott a damaszkuszi úton. Az a damaszkuszi fény - vakított. Ez a fény
azonban maga volt a Megvilágosodás, mely a tudat végtelen perspektíváját nyitotta
meg, visszafelé; örök jelenbe foglalva a múlt minden pillanatát. Az időben némely kritikus elmék kétkedéssel fogadták ezt a
történetet. De eltekintve attól, hogy ezt az élményt egész sor hasonló és tőle
teljesen független eset tanúsága igazolta, a dologban mégsem az a csodálatos,
hogy a valóságban más-más időpontban lejátszódott események jelentkezhetnek. Ez
csak másodlagos jelenség; sokkal többet mond ennél az a tény, hogy a tudat
betemetett emlékei egyáltalán felbukkanhatnak! Az élet a feledés halotti
leplét borította az élmények egymást követő sorára; és hirtelen, néma
parancsra, mintegy elménk rakétajelére fellebbent a lepel, s az egész színpad
teljes mélységében feltárult szemünk előtt. Ez volt a nagyobb titok: méghozzá
minden kétségen felül álló, mert ugyanez a misztérium ismétlődik meg ezerszer
és ezerszer az ópium mártírjainál. Igen, olvasóm, az öröm és a bánat számtalan titokzatos
írásjegyet vésett elméd palimpsestjére; s ahogy az őserdőben az évről évre
egymásra hulló levelek, vagy a Himalája soha el nem olvadó hórétegei, vagy a
fényre vetülő fény - így rakódott egymásra a rétegek végtelen, elfeledett sora.
De halálunk óráján, a láz delíriumában, az ópium kínjai közt mind újra
megelevenednek. Nem haltak meg, csak aludtak. Azon a hasonlatként idézett
palimpsesten a jámbor szerzeteslegenda látszólag - de csak látszólag! -
elfeledte a görög tragédia szövegét, ugyanúgy, ahogy a szerzeteslegendát később
a lovagregény. S a szervezet nagy megrendüléseikor minden visszapereg az
emlékezet legősibb kezdeteihez. A zavaros-édes lovagregény, egymásba fonódó
fényeivel-árnyaival, a meseszerű legenda, égi igazság, és emberi gyarlóság
bámulatos keveréke, szinte magától elhalványul, ahogy átlép rajta az élet. A lovagregény,
mely úgy magával ragadta a fiatal szívet, szertefoszlik; a legenda, mely
szárnyakat adott egy gyermek álmainak, odavan; de ha egy kisgyermek kezét örök
időkre lefejtik anyja nyakáról, ha nem érezhet az ajkán soha többé testvéri
csókot - ezek a mély, roppant mély tragédiák elevenek maradnak a rájuk
rakódó rétegek alatt, és bármikor újra megelevenednek. Nincs olyan kór, nincs
olyan szenvedély, mely alkímiájával kimarathatná ezeket az örökre bevésett
képeket; így hát álmom, mellyel a Vallomások első részét befejeztem, az
itt következő álmokkal együtt - olyan felismeréseket példáznak csupán,
melyekhez bárki eljuthat, mihelyt az álom vagy a delírium hasonló testi-lelki
megrázkódtatásait éli át. Levana Oxfordban gyakran megjelent álmaimban Levana. Felismertem
öltözékének római kori szimbólumairól. De hát ki is Levana? Nem fogsz
neheztelni rám, olvasóm, ha elmondom neked, hisz joggal mondhatod: nem volt
időd elmélyedni régi korok történetében. Római istennő volt Levana, az ő
nevében celebrálták azt a szertartást, mellyel minden újszülöttet elindítottak
az életbe; olyan formák között, hogy látni való lett az emberben mindig
fellelhető lelki nagyság, s a láthatatlan hatalmak jósága is, amely néha, még a
pogány időben is a földre szállt néha, hogy azt a jóságot megóvja. Születése pillanatában,
mikor a gyermek először szívja magába hányatott bolygónk levegőjét, lefektetik
a földre. Ez sokféleképpen értelmezhető. De mindjárt utána, nehogy egy
ily nemes teremtmény egy pillanatnál hosszabb ideig feküdjön a porban, magasra
emelik: vagy az apa, vagy más közeli rokon, Levana istennő nevében, mintha
felszólítanák a gyermeket, tekintsen szét e világon: a csillagos ég felé
fordítják homlokát, s talán így szólnak szívükben: Íme, lássátok azt, ami
nagyobb nálatok. E jelképes szertartás istennője volt Levana. És e titokzatos
hölgy, aki soha nem fedte fel arcát (kivéve előttem, álmaimban), hanem mindig
csak mások által képviseltette magát, a latin levare, "magasba
emelni" szóból nyerte nevét. Elmondtam hát, kicsoda is Levana. Szerepéből érthető, hogy
a gyermekek nevelkedésének istennőjeként tisztelték számosan. Ő, aki e kis
lények megaláztatásának még jelképes megjelenítését sem tűrte, hogy tűrte volna
bármiféle tényleges megaláztatásukat: képességeik fejlesztésének
elhanyagolását. Így őrködött a nevelés fölött Levana. Az a nevelés tehát, mely
fölött Levana őrködött, több volt, mint ábécék és grammatikák lélektelen
rendszere: szívünk nevelése volt ez, a bennünk mélyen lakozó hatalmak által, a
szenvedélyek, küzdelmek és kísértések iskolája, s az ellenállás során
megsokszorozódó erőé, mely mind nyomot hagy a gyermeken; ez az a nevelés, mely
nem pihen sohasem, valamint az éjek és napok óriáskereke is, csillámló
küllőivel, a pillanatokkal, forog végeláthatatlan. Ha tehát éppen ebben áll Levana isteni tevékenysége, mily
fogékony kell legyen a fájdalom minden megnyilvánulására. De te, olvasóm, úgy
gondolod, a gyermeket általában nemigen érik oly szenvedések, mint engem értek.
E szónak: általában, két jelentése is van; először is az euklideszi,
vagyis az, hogy "egyetemes érvényűen", a másik a hétköznapi, eléggé
ostoba használat szerint annyi, mint "többnyire". Mármost távol
álljon tőlem, hogy azt állítsam: a gyermekek egyetemlegesen úgy tudnak
szenvedni, mint én. Mégis, bízvást mondhatom, hogy szigetországunkban jóval
több gyermek hal bele a bánatba, mint bárki gondolná. Hadd említsek egy egészen
hétköznapi példát. Etonban az a szabály, hogy az alapítványi ösztöndíjas
növendékek tizenkét évet kötelesek ott tölteni; tizennyolc éves korukban
végeznek, tehát hatéves korukban kell odakerülniök. És azok a gyermekek, akiket
ilyen módon szakítanak el anyjuktól, vagy nővéreiktől, nemegyszer belehalnak az
elválásba. Tapasztalatból beszélek. A halálozási anyakönyvbe nem a bánat
került, mégis erről van szó. És effajta bánat több ilyen korú gyermek
életébe került már, mintsem akár csak sejthetnék is. Ezért hát, hogy Levana oly gyakran lép kapcsolatba az
emberi szív megrázkódtatásait okozó erőkkel; ezért, hogy bálványozza a
szenvedést. - "Ezek a hölgyek - szóltam magamhoz halkan nemegyszer, mikor
együtt láttam őt segítőtársaival - a Fájdalmak; hárman vannak, mint a
Gráciák, akik szépséggel koszorúzzák életünket, hárman, mint a Párkák, akik
titokzatos rokkájukon az élet fonalát fonják: hol nyomasztóan szomorú
színekkel, hol haragos és tragikus fekete meg lila szálakkal; hárman, mint a
Fúriák, akik a túlvilágra költözöttek bosszújával üldözésükre könyörtelenül
visszajárnak; hárman, mint eredetileg a Múzsák, akik hárfával, lanttal és
trombita hangjaival enyhítik szenvedélyünkből született alkotásaink kínjait.
Ezek itt a Fájdalmak; és én mindhármukat ismerem." - De ez utóbbit csak most
mondhatom el; annak idején Oxfordban így szóltam: "Egyikőjüket ismerem, s
bizonnyal megismerem a többit is." Mert már akkor, lázasan forrongó
ifjúkoromban láttam e rettenetes nővérek alakjának elmosódó körvonalait, ahogy
lassan kilépnek álmaim sötét hátteréből. Ezeket a nővéreket - milyen névvel is
illessem őket? Ha ennyit mondanék egyszerűen: a Fájdalmak, könnyen
félreérthetnék szavaimat. Azt hihetné bárki, egyéni fájdalmakról, a fájdalom
egyes példáiról beszélek; pedig éppen hogy olyan elnevezést keresek, mely
méltóképpen fejezhetné ki azt a minden egyéni fájdalomban rejlő egyetemes
kínt; szeretném megjeleníteni e kínt, emberi alakba öltöztetni az élet és a
test funkcióival ellátni. Ezért hát nevezzük őket a Fájdalmak Asszonyainak.
Jól ismerem őket, megjártam birodalmukat keresztül-kasul. Nővérek ők,
ugyanannak a titokzatos családnak a tagjai; messze szétágaznak útjaik, de
országuk végtelen. Gyakran láttam őket, Levanával tanácskoztak; sokszor rólam
folyt épp a szó. Szó? Nem! Ily hatalmas szellemek megvetik a szavak
gyarlóságát. Beszélnek ugyan a mi szánkkal, ha szívünkben lakoznak, de egymás
közt nincs szavuk; birodalmukban örök csend honol. Levanával is némán
tanácskoztak; nem is suttogtak; nem is énekeltek; bár én gyakran gondoltam
arra, hogy talán mégis énekeltek, mert itt a földön sokszor hallottam a hárfa,
dob, citera, orgona szavában feltáruló titkaikat. Akárcsak Isten, akinek
szolgálóleányai, gyönyörűségüket ők sem szertefoszló hangzatokban, elhaló
szavakban fejezik ki, hanem égi jelekkel, földi változásokkal, rejtélyes
folyamok áramlásával, a sötétségre festett címerábrákkal és az elme lapjára
vésett hieroglifákkal. Az ő járásuk labirintus volt, én megleltem
lépteik nyomát; ők távírójeleket adtak messziről, én megfejtettem
azokat; ők összeesküvést szőttek, én mindig felismertem tervüket
a sötétség tükreiben; övék volt minden jelkép, enyém a szó. Kik ezek a nővérek? Mit csinálnak? Hadd írjam le alakjukat,
hadd írjam le lényüket, ha ugyan alaknak nevezhető egy folyton-folyvást
elmozduló körvonal, és lénynek az, ami hol feltűnik láthatáromon, hol újra az
árnyakkal olvad egybe. A legidősebb nővér a Könnyek Asszonya, Mater Lachrymarum.
Ő az, aki éjjel-nappal őrjöng, és nyögi panaszát, örökké eltűnt arcokat
szólítgatva. Ő állt ott Rómában, ahol ember panaszszava sírt fel - a gyermekeit
sirató Ráchelé, aki nem hallgatott a vigasztalásra. Ő állt ott Betlehemben,
azon az éjjelen, mikor Heródes katonái gyilkolták az ártatlanokat, hogy örökre
megbénuljanak lábacskáik, melyek dobogása a szeretet visszhangját verte fel
övéik szívében, s az ég is osztozott örömükben. A Könnyek Asszonyának szemei hol édes-gyöngédek, hol vadak,
hol álmosak; nézésükkel gyakran a felhőket érik el, gyakran az eget
ostromolják. Ez az asszony ékkövet visel homlokán. S gyermekkorom emlékeiből
felidézhetem őt, hogy vándorolt a légen át, mikor felcsuklott a litániák
zokogása, vagy meghallottam az orgona dörgő hangját; s akkor is, ha nyári felhők
húztak az égen. Ez a nővér, a három közül a legidősebb, kulcsokat hord az övén,
melyek a pápa apostoli kulcsainál is hatalmasabbak, mert megnyithatják minden
kunyhó és minden palota ajtaját. Múlt nyáron tudtommal ott őrködött mindvégig
az öreg, vak koldus ágya mellett; oly sokat s oly szívesen beszélgettem ezzel a
vak öreggel; volt egy istenfélő nyolcéves kisleánya; mint a napsugár maga, nem
érdekelte se játék, se a szabad természet örömei, szegény nyomorult apjával
járta egész nap a poros utakat. Isten megjutalmazta ezért. Tavasszal szólította
magához - mielőtt életének tavasza kibomlott volna. Vak apja egyre gyászolja
még; éjjelenete arról álmodik, hogy a kis kéz, mely vezette, most is az ő
kezébe kulcsolódik; s amikor felébred, sötét éjszakájára most egy másik, még
sötétebb éjszaka borul. A Könnyek Anyja most, 1844-45 telén a cár
hálószobájában is ott ült, és felidézte az uralkodó vízióiban lánya képét;
ugyanolyan istenfélő teremtés volt a cár leánya, mint a vaké; ugyanolyan
hirtelen tért meg Istenhez, s ugyanolyan mély sötétséget hagyott maga után.
Kulcsának hatalmánál fogva a Könnyek Asszonya kísértetként suhan be álmatlan
férfiak, nők, gyermekek hálószobájába a Gangesztől a Nílusig, a Nílustól egész
a Mississippiig mindenütt. S mivel a három testvér közül ő az elsőszülött, s
birodalma a leghatalmasabb, tiszteljük meg őt, s illessük a Madonna névvel. A középső nővér, a Sóhajok Anyja, Mater Suspiriorum.
Nem emelkedik soha a fellegekig, nem vándorol a széllel. Homlokát nem ékesíti
diadém. Ha szemébe lehetne nézni, sem gyöngédnek, sem fürkészőnek nem találná
az ember; senki nem tudna olvasni benne; tele vannak e szemek halott álmokkal
és kihamvadt örömök romjaival. De nem is nyitja fel szemét; fejét, melyet
ronggyá szakadozott turbán borít, lehajtja örökké, leszegi a porba. Nem sír.
Nem is nyög. Csak sóhajt néha, hangtalan. Nővérét, a Madonnát elragadja olykor
az őrjöngés, a vad indulat, s haragját az egekre zúdítva követeli vissza övéit.
De a Sóhajok Anyja kiáltást sose hallat, nem tanúsít ellenállást, lázadásról
nem is álmodik. Szinte megvetnivalóan alázatos. Beletörődik sorsába, mint a
reményvesztettek. Ha mormol is szavakat, csak álmában. Ha suttog is, csak
önmagának, s csak félhomályban. Néha-néha magában beszél, azt is csak eldugott
helyeken, melyek éppoly elhagyatottak, mint ő maga; lerombolt városokban, ha
már a nap leszállt. Ez a nővér látogatja a páriát, a zsidót, az evezőpadhoz
láncolt gályarabot a Földközi-tengeren, a Norfolk szigeti börtönben sínylődő
angol bűnözőt, akinek még az emlékét is kitörölték mindenünnen a drága jó
messzi Angliában; a reményvesztett vezeklőt, aki egyre csak egy magányos sírra
fordítja tekintetét, mely mintha egy hajdani véres áldozat összedőlt oltára
volna, melyen nincs már foganatja az áldozatnak, akár bocsánatért akarunk
könyörögni, akár jóvátételt felajánlani. Rabszolgák, akik méla szemrehányással
néznek föl a trópusi napra, míg egyik kezükkel a földre mutatnak, mely
mindnyájunk édesanyja, csak nekik mostohájuk; másik kezükkel pedig a Bibliára,
mely mindnyájunk tanítója, csak nekik bezárt, pecsét alatt őrzött könyv; nők,
akiknek napjai sötétségben peregnek, nem óvja őket szerelem, nem világítja be
magányukat remény, mert az élet kegyetlenül kiölte belőlük a szent érzelmek
csíráit melengető, isten adta ösztönöket, s azok most úgy lobbannak el, mint az
ókorban a síri mécsesek; apácák, akik örökre elvesztették életük tavaszát, s
talán épp valamely gonosz rokon miatt, aki felett Isten igazságának kell majd
ítélnie; minden rab a börtönökben; minden megalázott és megszomorított, minden
kitaszított, akár törvény, akár születése által - ők mind a Sóhajok Anyjának
népe. Neki is van kulcs az övén, de csak ritkán használja. Hiszen az ő
birodalmába javarészt a Shem sátrai tartoznak, s a hazátlanok, minden hontalan
vándorai. De a társadalom legelőkelőbb köreiben is állnak templomai, még a
dicső Angliában is, ahol oly sokan hordják fennen fejüket, mint büszke
szarvasok, pedig ott ég homlokukon titkon, láthatatlanul a Sóhajok Anyjának
stigmája. De a harmadik, a legfiatalabb nővérről - csitt! - csak
suttogva beszéljetek. Nem nagy az ő birodalma, hisz különben nem virulhatna
élet: de ahol ő uralkodik, minden hatalom az övé. Mint Kübeléét, az ő fejét is
torony koronázza, s oly magasra emeli, hogy szinte nem is látni. Lefelé soha
nem tekint, szemét mindig magasba emeli, akár el is rejthetné tekintetünk elől
a messzeség. De nem rejti el, épp azért, mert ezek az ő szemei:
háromszoros fekete fátyla mögül is kicsap a kín vadul villogó fénye, amely sose
nyugszik, se hajnalban, se este, se éjre, se árra, se apályra. Isten ellen
lázad szüntelen. Ő az őrület asszonya, az öngyilkosok kerítőnője. Mélyre
nyúlnak hatalmának gyökerei, de csak kis területen uralkodik. Hiszen csak
azokat környékezheti meg, akikben nagy lélek rendül meg hatalmasan; ahol a szív
és az elme szüntelen külső és belső megrázkódtatásoktól szenved - csak ott,
csak náluk talál meghallgatásra. A Madonna félénken lépked, hol lassan, hol
sebesen, de mindig tragikus méltósággal. A Sóhajok Anyja lopódzva suhan. De a
legfiatalabb nővér mozdulatai kiszámíthatatlanok - mint a tigris ugrásai.
Kulcsa nincs; ha nagy ritkán emberek közé jön, betöri az ajtót. Neve: Mater
Tenebrarum, a Sötétség Anyja. Ők voltak hát a Semnan Theai, oxfordi álmaimban
magasztos istenasszonyaim; Eumenidáim, kegyes patrónáim (így nevezték ezeket az
istennőket a görögök, hogy kegyeiket elnyerjék). A Madonna szólt. Szólt,
kezének titokzatos mozdulatával. Megérintette a fejem, és intett a Sóhajok
Anyjának; s amit elmondott rejtjeleivel, melyeket emberi elme meg nem fejtett soha
még, kivéve az álmokban, körülbelül így hangzott: - Nézd, íme itt van ő, akit már gyermekkorában oltárom
papjává fogadtam. Ő az, aki kedvencem lett. Félrevezettem és elámítottam őt,
elloptam az égtől fiatal szívét - a magam számára. Én tettem őt bálványimádóvá,
én tettem, hogy epedő vágyakozással imádja a férgeket, a sír férgeit odalent.
Szent lett számára a sír; édes a sötétje; szent a rothadás mélyén. Édes, drága
nővérem, Sóhajok Anyja, neked neveltem ezt az ifjú bálványimádót. Szorítsd hát
a szívedre, s te neveld tovább rettenetes nővérünk szolgálatára. Te pedig -
fordult a Madonna a Sötétség Anyjához -, romlást hozó testvére, te, aki
csábítasz, s gyűlölködsz, vedd magadhoz őt középső nővérünktől. Hatalmad
pálcáját nyugtasd fején. Ne engedj asszonyt soha közelébe, ne hagyd, hogy női
gyengédség enyhítse körülötte a sötétet. Űzd el zsenge reményeit, hervaszd el
számára a részvétet, a szerelmet, szárítsd ki könnyei forrását, sújtsd őt olyan
átokkal, amilyennel csak te sújthatod. Így égjen ki belőle minden salak, így
láthassa majd meg, ami nem arra való, hogy lássák, iszonyatos látványokban
legyen része, titokban, melyekről nem ejthet szót a száj. Hadd ismerjen meg ősi
igazságokat, szomorú igazságokat, hatalmas igazságokat, félelmetes igazságokat.
Hadd legyen még halála előtt része a feltámadásban. Így teljesítjük Istentől
kapott feladatunkat. Gyötörjük szívét szüntelenül, hogy lehetőségeinek legvégső
határáig csigázzuk szellemét. Savannah-la-mar Isten lesújtott Savannah-la-marra, s földrengés által
egyetlen éjszakán lesüllyesztette tornyaival s valamennyi alvó lakosával együtt
a partszegély szilárd talajáról az óceán korall borította mélyére. És így szólt
Isten: "Eltemettem Pompejit, és elrejtettem tizenhét évszázadig az emberi
szem elől. Ezt a várost is eltemetem, de nem rejtem el. Hadd álljon ott,
végtelen haragom emlékműveként, ezért hát azúr fénybe foglalom az ezután jövő
nemzedékek számára. A délszaki tenger kristálykupolájába zárom
Savannah-la-mart." Olyan hát ez a város, mint egy büszke gálya, mely duzzadó
vitorlákkal úszik tova odalent, a hallgatag mélyben; a tengerészek gyakran
látják a kristálytiszta, tükörsík vízen át, mely úgy leng a néma település
felett, moccanatlanul, mint az azúrból szőtt sátor, Savannah-la-mar udvarait és
teraszait, megszámolhatják templomtornyait s kapuit. Egyetlen nagy temető ez a
város, s mily régóta már! De olykor, a trópusi tenger végtelen szélcsendjében,
különös és ritka délibáb képével bűvöli a szemet, mintha még mindig volna élet
ott lent, a tengermély e zugában, védve a fenti világtól s viharaitól. Kísérőmet az Árnyak Birodalmával s engem is mágikus erővel
vonzott ez a kék mélység, az emberi otthonok háborítatlan békéje, a
márványoltárok csillogása, melyek örök fényben alusznak, s álmaimban gyakran
szálltunk le oda, átvágva magunkat a víz függönyén, mely Savannah-la-mar
utcáitól elválasztott minket. Benéztünk a harangtoronyba, láttuk a súlyos
harangokat odabenn, melyek hiába várták, hogy menyegzőre konduljanak.
Megérintettük a hatalmas orgonasípokat, melyekből nem zendült fel dicshimnusz
az egeknek, se rekviemet nem búgtak evilági fájdalomra. Ellátogattunk kettesben
a néma gyermekszobákba, ahol a gyermekek mélyen aludtak, immár öt emberöltő
óta. "Az égi hajnalra várnak - suttogta maga elé sötét kísérőm -, s ha
eljön egyszer, megkondulnak a harangok, s felbúgnak az orgonasípok, s hangjuk a
paradicsomig visszhangzik." - S hozzám fordulva, így szólt: Ó mily
siralmas, ó mily szívet tépő! De kevesebbel Isten nem érhette volna be.
Nézd csak! Csepegtess száz csepp vizet egy római víziórába, hadd folyjon ki
belőle, mint a homokszemek a homokórából. Minden egyes csepp a másodperc
századrészét jelenti, tehát egy óra háromszázhatvanezred részét. Számold meg a
vízcseppeket, ahogy lehullnak, s mikor az ötvenedik csepphez érsz a százból, lásd,
akkor negyvenkilenc nem lesz meg többé, ötven pedig még nem lesz - az előbbiek
elfolytak már, az utóbbiakra pedig csak aztán kerül sor. És akkor látni fogod,
mily szűk, mily mérhetetlenül szűk szó az igazi értelmében vett jelen. Annak,
amit mi jelennek mondunk, századrésze, ha nem kevesebb - a többi már a múlt,
mely elszállt, vagy a jövő, mely még csak közeleg. Vagy halott már, vagy még
meg sem született. Volt, vagy még nincs. De még ez a megközelítően pontos
igazság is alapjában hamis. Mert ha ugyanígy tovább osztod azt a vízcseppet,
mely egymaga jelentette a jelent, a töredék töredékére, úgy a jelen már csak az
óra harminchatmilliomod része lesz; s így zsugorodik össze, mind kisebb
részekre bontva, a valódi, a tényleges jelen, amelyben élünk, melynek örülünk;
így zsugorodik össze egy porszem porszemnyi részévé; mely már csak egy égi szem
számára érzékelhető. Így a jelen, egyetlen birtokunk, még kevesebb lehetőséget
nyújt, hogy megvethessük a lábunkat, mint a leglégiesebb pókháló fonala. Ezért
van az, hogy megfoghatatlan árnya, ez a legfinomabb ecsetvonásnyi holdfény, ami
csak elképzelhető, mulandóbb, semhogy a geometria mérhetné, vagy akár egy
angyal gondolatsugara elérhetné. A létező idő egyetlen matematikai
ponttá zsugorodik össze, s még ez is százszor semmisül meg, mielőtt
elmondhatnánk róla: megvan. Minden véges a jelenben, s még ez a végesség is
végtelen, mert szárnyalva, sebesen közelít a halálhoz. Istenben azonban semmi
nem véges. Istenben semmi nem mulandó. Istenben semmi sem lehet, aminek köze lehetne
a halálhoz. Ebből következik, hogy Isten számára nincs jelen. A jövő az Isten
jelene, s a jövőnek áldozza Isten az emberi jelent. Ezért küldi ránk
földrengéseit. A szenvedéseket. Ó, mélyre szánt a földrengés! Ó, mélyre -
(kísérőm hangja itt felszárnyalt, mint a sanctus-nál a katedrálisok
kórusai) -, ó, mélységes-mélyre szánt a fájdalom. De sekélyebb gyakran nem
volna elég az Isten földműveléséhez. Egy földrengéses éjszakán ezer esztendőre
veti meg boldog emberi otthonok alapjait. A gyermekkori szenvedés vetéséből
gyakran az emberi szellem oly gazdag termését szakítja le, amilyet másként nem
volna lehetséges. Kellenek ezek a kegyetlen ekék, mert csak ezek törhetik fel a
meddő földet. Kell az egyik: magának a földnek - lakhelyünknek - a másik, a
fájdalom, még gyakrabban kell Isten leghatalmasabb eszközének - (kísérőm itt
ünnepélyesen nézett rám) -, kell a Föld titokzatos fiainak." Az élet
víziói Az élet víziói túl korán és túl hevesen kerítettek
hatalmukba; úgy, ahogy minden évezredben alig tíz-húsz lelket. Már egész
fiatalon úgy éreztem, hogy az élet rémségei szétválasztatlanul egybefonódnak az
élet gyönyörűségeivel; az a fájdalom, amit száz közül ha egy ember tud igazán
felfogni, amikor élete végén bús számvetést tart múltja fölött, már akkor
ízelítőt adott nekem harmatcseppjeiből, amikor az életem pezsgő forrásán még a
reggeli napfény csillámlott. A távolban előre láttam mindent, amit majd
visszatekintve fogok látni. Sötét árnyak közt eltelt ifjúkor volna ez tehát?
Nem! Isteni boldogságtól áthatott ifjúkor volt. S ha él az olvasóban netán a
ritka szenvedély, mely nélkül nem lehet megfejteni az ember arcára írott
jeleket, ha (eltérően a többségtől) nem süketebb, mint a sír - ha van füle
ahhoz, hogy meghallja azokat a mély sóhajokat, melyek életünk delphoi
barlangjából törnek fel, úgy megérti majd, hogy az élet legmagasztosabb
gyönyörei, s egyáltalán minden, ami megérdemli a gyönyör nevet, csak finom
harmóniák és iszonyú diszharmóniák keveredéséből fakadhat - akár a tökéletes
zene, Mozart és Beethoven zenéje. Nem e két elem összecsapásából vagy
ellentétéből, hanem kettejük egyesüléséből. Ezek a zene szexuális erői:
"És teremté őket nőnek és férfinak." E két hatalmas ellenerő nem a
taszításban, hanem a mélységesen erős vonzásban tombolja ki magát. Ahogy a Ma hordozza már a Holnapot, így képes ráérezni már
kevéske tapasztalataiból az ifjúság a jövő körvonalaira. Egy gyermek, egy fiú
vagy nagyon fiatal ember csak kisszámú rajta kívül álló érdekkel vagy
ellenséges állásponttal kerül összeütközésbe, hiszen elenyészően kevés és
jelentéktelen kapcsolat keretében tud bármi, néven nevezhető hatást kifejteni
mások sorsára, boldogságára. Némely pillanatokban, a körülmények hatására lénye
fontossá válhat; de végül is közeledési kísérletei könnyen zátonyra futnak az
első nézeteltérésen. Később, amikor már felelősségteljes felnőttként építi ki
köreit, egészen más a helyzet. E kapcsolatok hálója ezerszer kuszáltabb; és
ilyen rendszeren belül az összeütközések ezerszer gyakoribbak, és ezek az
összeütközések ezerszer kevesebb megrázkódtatással járnak. A fiatal ember a
felnőttvilág küszöbén állva előre érzi és kínzó látomásokban sejti mindezt.
Először az ösztönös félelem és iszonyat sötétsége szorítaná a lelkét, ha a
születés pillanatában önmagával szembesíteni lehetne; másodízben pedig akkor
sötétítené el hasonló ösztön ezt a remegő tükröt, ha - miként a testi születést
- pontosan észlelni lehetne azt a pillanatot, amelytől kezdve egyedül, a maga
erejéből kell úsznia az élet árján. Életét kezdettől sötét, fekete óceánnak
látná akkor, melynek az a fele még ijesztőbb és komorabb, ahol végképp kikerül
minden gyámság alól, és mindenért önmaga felelős. Rettenetes volna az a reggel,
melyen elhangzanának a szavak: "Légy az Ember megtestesülése." S még
rettenetesebb ama másik, mikor ezt hallaná: "Mától kezdve kezedben a
hatalom pálcája, uralkodj önmagad felett egész életeden és minden szenvedéseden
keresztül." Igen, rettenetes volna mindkét reggel. De a Rettenetes nélkül
a teljes Gyönyörűség is elképzelhetetlen. A Rettenetes: az alap, mely kínjaink
ünnepélyes sivárságából áll össze lassan: ezt már bemutattam. Később aztán
életünknek ezt a sivár mélyrétegét a küzdelem alakítja tovább, a sokféle
szenvedély, nézet és érdek összecsapása döngöli szilárd alappá: s ez világítja
meg sötéten izzó sugárzással életünk kristályát, melynek különben csak sápadt,
felszíni csillogása van. Vagy szenvedéssel, küzdelemmel fizet az ember azért,
hogy tekintete előtt megnyíljanak a mélységek, vagy beéri azzal, hogy csak a
felszínt látja, s a szellem világa tárul fel előtte. *** Istenem! ha most a tömérdek szenvedésre visszatekintek,
melyet magam átéltem vagy láttam, csak annyit mondhatok: ha valahonnan előre
végignézhetnénk az élet végtelen szobasorán, ha valami eldugott sarokból
pillantásunk - megint csak előre - végigfuthatna ama hosszú Folyosón, s
bepillanthatnánk kétoldalt a szobákba, a tragédiák és számonkérések e
cellájába; nem másutt, csak ebben az egy kis szárnyában a nagy
karavánszerájnak, mely számunkra nyitva áll - ha az időnek csak egyetlen szűk,
lehatárolt darabkáját így kellene előre látnunk, s csak vele együtt azoknak a
jövőjét, akikhez később valami közünk lesz: hogy elrémítene, hogy taszítana
minket az előre megismert élet! Mi is lett volna, ha mindaz a sok katasztrófa,
e tömérdek, mérhetetlen súlyú csapás, máris lesújtott volna személyes
ismerősünkre, szinte a szemem előtt: mi lett volna, ha mindet, ami már régen,
nem egy közülük nagyon régen elmúlt, valami csodálatos jövendölés előre jelezte
volna, mikor még én is, meg a többiek is, ott álltunk a remény hajnali fényű
csarnokában, amikor a közelítő balsorsnak még az előszelét sem érezhette senki,
amikor jó néhányunk még alig cseperedő gyermek volt? A múltat nem múltnak
látni, hanem tíz évet visszalépve, jövőnek; az 1840-es katasztrófát 1836-ból átélni
előre! a tragédiát, mellyel minden örömnek vége szakadt, átélni egy olyan órán,
amikor még nincs miért félni tőle, de még felfogni sem lehet, hallani a nevet,
mely 1843-ban minden mást elhalványított, de 1835-ben még nem dobogtatta meg a
szíveket; látni azt az arcképet, melyre a királyné koronázásakor még bámulva
tekintettél fel, de ma nehéz sóhajjal fordulnál el - akik elég mélyen éreznek
és gondolkoznak, azok számára az ilyen dolgok különösképpen megrendítők. S
engedd meg, bájos olvasóm (mert olvasó igazában csak az, aki ráérez az
afféle, múltbeli hívó szóra), hogy hevenyészve, rögtönözve átnyújtsak neked
három-négy példát, saját tapasztalatomból. Memorial
suspiria Ki ez a feltűnően szép ifjú nő? Lesüti szemét, arcán még
szörnyű rémület sötét árnyai. S ki az az idősebb hölgy ott, haragtól villogó
szemekkel? S ez a félénk kis tizenhatéves-forma lány? Mit jelent lent lábuknál
a széttépett levél? Ki írta? És kinek? Ó, ha e szép teremtés, a csoport
központi alakja - aki huszonkét éves, amikor most nekünk megjelenik -
tizenhetedik boldog születésnapján látta volna öt évvel későbbi önmagát, úgy,
ahogy mi látjuk most, vajon ugyanolyan áldott gyönyörűségként áhította volna-e
az életet? Nem azért könyörgött volna-e, hogy elszólítsa az ég a közelgő csapás
előtt még? Arcán maradt valami nemes büszkeség, még ott a fennkölt mosoly
árnya, jeléül annak, hogy őt érte olyan sérelem, amilyet ő soha nem tudna
elkövetni, inkább meghalna százszor is. Csak a női büszkeség tartja benne a
lelket; nem akar összeomlani mások előtt; de látni rajta, hogy szeretne végre
egyedül maradni, hogy kisírhassa magát. A szoba, ahol e kis csoport áll, épp az
ő lányszobája, ahol - szegényke - mind e ami napig boldog volt és vidám. Ott a
miniatűr télikert, ott a miniatűr könyvtár; mert nekünk, az irodalom
viharedzett tengerészeinek minden női könyvtár csak miniatűr. De ezután már sem
a télikert, sem a kis könyvtár nem tud mosolyt csalni az arcára; ott, szemközt
a falon a zeneszerszám; ez lesz majd a legdrágább mindabból, amije volt,
drágább, mint valaha is lehetett; de már nem azért, mint hajdan, hogy édes-bús
hangulatba, vagy csak félig érzett hamis bánatba ringassa vele magát. Bánata
ezentúl valódi lesz. De ő azok közé tartozik, akik némán szenvednek. Őrá senki
nem mondhatja majd, hogy elhanyagolja kötelességeit, vagy hogy másoknál keres
vigaszt; megtalálja azt itt egyedül, szobája magányán. Férfiak előtt soha nem
csüggeszti le majd a fejét; s a többi - kettejük dolga Istennel. Mielőtt
elválunk, olvasóm, megtudod még, mi lett belőle; de hadd mondjam el előbb, mi
történt tulajdonképpen. Nagyjából sejted is már, bizonyára; anélkül, hogy
bármit is mondtam volna, hisz ilyen esetekben mi, férfiak, ólompillantású
szemünkkel semmit sem látunk, hozzád vagy fürge eszű nővéredhez képest. Az a
gőgös öreg hölgy, akinek rómaias arca valaha gyönyörű szép lehetett, s kedvező
körülmények közt ma is egy Agrippinának látszik, a fiatal nő nagynénje.
Ifjúkorában, azt rebesgetik, ő is élt át hasonló szörnyűséget, mint most
unokahúga, s azóta csak megvetést érez a férfiak iránt, ami igazi méltóságnak
sincs híjával. Ő tépte össze a földön heverő levelet. Nem is volt az másra
méltó; habár a címzettje bizonyára nem tépte volna össze. A levelet egy sima
modorú fiatalember írta, hogy tudassa mesteri fogalmazásban: bizonyos szent
kötelmektől szabadulni óhajt. De hát efféle kötelmekre kár is szót vesztegetni.
Hogy illene a női büszkeséghez, hogy ilyenkor könyörögjön? vagy bármi
mást tegyen, mint hogy undorral maga veti el a köteléket? Az idős hölgy -
végre! - az ajtó felé indul; a sápadt ijedt kis tizenhatéves-forma rokon lány
követi; ő egyébként tele van együttérzéssel, de még oly fiatal és olyan
zavarban van, hogy érzéseit vigasztaló szavakba foglalni nem tudja. Egyvalaki állhatott volna ezen az estén a szegény szenvedő
mellett; a drága, szeretett ikernővér, aki tizennyolc éven át élt a szomszédos
szobában, ott írt és olvasgatott, töprengett és dalolt, s ha aludt, még a
lélegzete is áthallatszott, a két lányszoba közt az ajtó mindig nyitva állt,
semmi nem választotta el kettejük szívét; de ez a drága nővér most messze van.
S kire támaszkodhatna még? Istenre, senki másra. A nagynéni szigorúan azt
tanácsolta az elhagyottnak, "csak büszkesége szavára hallgasson", bár
az ő tekintete is ellágyult, ahogy egy oldalpillantással meglátta húga arcát.
No, persze; de a büszkeség, mely az embernek mások jelenlétében oly erős
fegyvere, a magányban néha veszedelmesebb, mint az, ami ellen fordulnia
kellene. Két éven át szerette ezt a ragyogó tehetségű, bár alacsony sorból
származó fiatal férfit - ugyan ki hinné, hogy önbecsülésének első szavára
kiölné szívéből ezt a szerelmet? pusztán azért, mert merő anyagi számításból a
férfi szívében nem maradt hely neki többé? Nézd, ó nézd! most, hogy egyedül
maradt, és nem zavarja jelenlétével senki, leül, és így marad majd, két óra
hosszat, keze közé hajtott fejjel. Végül feláll, keres valamit. Valami az
eszébe jutott; elővesz egy kis aranykulcsot, mely nyakláncán lóg, kinyit vele
egy kis dobozt, s szerény ékszerei között kutat. Vajon mit? Végre megleli; egy kis
képes Bibliát tart kezében. A Biblia legutolsó oldalára finom selyemzsinórral
erősítve kis levél. Az anyai szeretet tanúsága ez a nemes és emelkedett hangú
írás, az anyai szereteté, mely még a halál óráján is forrón lobogott, s valami
gyöngéd kedveskedéssel akart elválni a hon szeretett ikrektől, még akkor is,
mikor már minden mást egyre homályosabban látott a szeme. A két iker egy-két
hét híján tizenhárom éves volt, amikor anyjuk életének utolsó estéjén ott
ültek, sírva, az ágya mellett, s búcsúszavait lesve, búcsúcsókokat váltva
csüggtek ajkán. Tudták az ikrek, hogy a nagybeteg utolsó hónapjaiban, ha ereje
volt hozzá, minden fájdalmát és szeretetét egyetlen levélbe sűrítette; tanácsok
álltak e levélben kettejüknek, a jövőre. Mindkét lány kapott egy-egy példányt a
levélből, így az anya még hosszú időn át tudott szólni hozzájuk. Utolsó óráján
megígértette velük: a levelet s bibliai utalásait hívják majd segítségül, ha
valamelyikük életének útjára sötétség borulna, vagy ha életüket, épp
ellenkezőleg, oly túlzott bőséggel árasztaná el a szerencse, hogy a lélek
minden nemesebb ösztönzését már-már kiölné belőlük. Nem titkolta, hogy a két
véglet közül inkább az elsőt kívánná nekik. Most érkezett el az alkalom,
amelyre az anya már régen elő akarta készíteni leányait. Kilenc éve éppen,
amikor a haldokló hölgy szobájában az óra ezüstös csengéssel kilencet ütött,
egy nyári estén, amikor az anya utoljára pillantott az elárvult ikrekre: azon
az éjjel örökre elaludt. Most újra itt volt egy nyári este, s olyan nyomorúságot
hozott, melyet soha nem lehet majd elfelejteni. És most a fiatal nőnek vissza
kell idéznie a szeretetnek azt a hajdani kialvó fényét, mely napnyugtakor anyja
lecsukódó szeméből sugárzott, s ahogy ezt a képet emlékezetébe idézi, az
ezüstös hang elüti megint a kilencet. Ő pedig mindent felidéz újra
emlékezetében, anyja kérését a halálos ágyon, hallja saját könnybe fúló
ígéretét - s úgy érzi, most odatemeti szívét anyja mellé -, felkél, hogy
beváltsa ígéretét. És itt, ahol az anyai kérés teljesítése nem csupán
kötelesség a megboldogult iránt, hanem a vigasz megtestesülése, önmaga számára
- itt csendesedjen el a szó. *** Most hát, szép, útitársnőm, aki elkísértél felfedező utamon
az élet rejtett és elfeledett színtereire, azt gondolod, ugye, nem lenne talán haszontalan,
ha tekintetünket a hűtlen szerető felé fordítanánk. Talán így is van. Mégse
tegyük. Mert hátha rokonszenvesebbnek találnánk őt, mintsem szeretnénk, vagy
esetleg még részvétünket is felkeltené. Nevét senki sem ismeri már, feledésbe
merült. Azt mondják, attól a pillanattól fogva, hogy árulását elkövette, nem
volt egyetlen boldog, s ami még fontosabb ennél, egyetlen nyugodt perce sem;
hiszen egyszerre dobta el a tiszta lelkiismeret drágakövét és azt a gyöngyöt,
mely legnemesebb volt e földön. Akárhogy történt is, egy bizonyos: hajótörött
emberi roncs lett végül belőle; és emberi roncsokról még csak szólni is
siralmas dolog; különösen a reménytelenség zátonyára futott hajótöröttektől,
akik ráadásul másokat is szerencsétlenné tettek. De most, hogy két év telt el immár, ne keressük meg újra a
fiatal hölgyet, ne látogassunk el budoárjába? Tétovázol, szép útitársnőm, és
tétovázom magam is. Mert azóta a fiatal nő is összetört; annyira megváltozott,
hogy fájna nekünk így látni őt viszont. Huszonegy hónap telt el, s alig lehet
ráismerni arra a szép fiatal nőre, akit ama balcsillagú estén nagynénje és
unokahúga társaságában megismertünk. Gondoljuk meg jól a dolgot. Várjunk még
hat hetet a látogatással. Tegyük fel mármost, elmúlt ez az idő is, képzeljük őt
magunk elé halott ruhába öltöztetve, ahogy koporsójában nyugszik. Így legalább,
bár az idő pusztítása helyrehozhatatlan, mégis (ahogy ez ilyen fiatal
teremtéseknél gyakran megtörténik) viszontláthatjuk hajdani arcát, fiatal
lánykori éveiből. Arca olyan újra, mintha egy kisgyermek vonásait viselné. Úgy
még az sem tűnik fel nagyon, hogy az arc milyen sovány; s márványfehérségével,
édes mosolyával olyan, amilyen talán akkor lehetett, tizenegy évvel ezelőtt,
amikor az anya kihunyó szemsugara már csak ködfátyolon át látta imádott ikreit.
De ha ez részben képzeletünk szüleménye is csak, annyi mégis bizonyos, hogy
nemcsak a gyermeki tisztaság és gondtalan egyszerűség költözött vissza elsimult
vonásai templomába, de a nyugalom is, az a tökéletes béke, mely csak az örökkévalóság
sajátja, s ami örökre eltűnt az élő arcról azon az estén, amikor utoljára
láttuk azt a feldúlt kis csoportot; a haragos, vádló nagynénit, a részvétteli,
de néma rokon lányt, s a magába roskadt szép fiatal nőt - lábuknál az
összetépett, hitvány levéllel. Felhő! felfedted előttünk e fiatal életet s összetört
reményeit: takard el őket újra. S aztán, pár évre rá - négy vagy öt évre csupán
-, takard fel előttünk a nagy átalakulás utolsó stációját. Még egyszer:
"Tárulj, Szezám!" - s mutass egy harmadik nemzedéket. Hadd
pillantsunk meg egy gyönyörű gyepszőnyeget, melyet sűrű bokorszigetek
tarkáznak. Milyen csodálatos ez a zöld szín! milyen dús a virágzó cserjés, mely
zöld fallal tartja távol a betolakodót, belül pedig gyepszalonokat,
csarnokokat, árnyas erdei folyosókat alkot. Olyan hirtelen tárulnak fel e
rejtekek, ahogy kígyók bukkannak elő; oly váratlanul nyílnak meg, mint meghitt
kis zugok egy erdei tó partján: a vízmosta üregek, kriptabarlangok - mind a
dúsan burjánzó cserjék játékos szeszélyének alkotásai; s egyik-másik oly
kicsiny és csendes, hogy az ember budoárnak vélhetné. Amott a másik zug:
kevésbé változékony éghajlat alatt a legpompásabb dolgozószobája lehetne egy
írónak, aki egy magányos szív nyögéseit vagy valami megrendítő emlék sóhajait jegyzi
be. E lombsátorral borított dolgozószoba egyik sarkából keskeny folyosó nyílik;
szinte labirintusszerűen visszatér önmagába, s kis kör alakú szobácskává
öblösödik, ahonnan nincs kijárat (se szűk, se tág), csak visszafelé vezet út:
íme a költő hálószobája, mily pompás elrendezés! - mindjárt a dolgozószobája
mellett. Itt heverészhetne egész nyáron át, s éjjelente bámulhatná a fényes égi
sereget. Mily csendes lenne itt egy nyári éjfél - csendes, akár egy sír. De
miért is idéznénk mélyebb csendet, mint a déli óra csendjét? Szellő se rezdül.
De nemcsak ezért e csönd. Oly félreeső, oly elhagyatott e hely, távol az
országúttól, négy-ötszáz méter széles erdőöv fonja, keríti, borítja
körös-körül, magasabban, mint a benti bozót, s felfogja a szelet. Bárhonnan is
e mesebeli gyep- és lombarchitektúra csöndje, azoknak, akik nem ismerik az
erdők és hegyek végtelen nyugalmát, nyár derekán talán még nyomasztó is egy
kicsit. És sokan azt hinnék, hogy a villa, melyet e zöld tenyészet körülölel,
lakatlan. Tévednek. Laknak a házban; törvényes tulajdonosnője lakja, övé az
egész birtok, és csendről e kis úrnő esetében aligha lehet szó, hiszen - ahogy
ötéves korban valamennyi kis úrnőnél szokás - meglehetősen zajos ő is, e kis
ötéves. Most is, amint beszélgetünk, hallani örvendező kiáltásait, ahogy kiront
a házból. Ott jön, ugrándozva, mint egy fiatal őz, s rohan a bozót rejtekébe,
melyről az imént még azt gondoltam volna; emlékező sóhajok bús dallamát
szövögető költő dolgozószobája lehetne. De ez a kislány, úgy vélem, egykettőre
megváltoztatja majd a hely hangulatát, hiszen neki, ebben az életkorban, nem
sok sóhaja lehet. Táncolva közeleg, és látni való, hogy ha beváltja, amit benne
a gyermekkor ígér, elragadóan érdekes teremtés lesz, ha felnő, olyan, akin
megakad a szem. Lényében egyébként is sok a megnyerő vonás; jószívűnek látszik,
s olyan természetes és féktelen, akár több mérföldnyi körzetben élő társai: a
nyulak, mókusok s örvösgalambok. A gyermek, származására nézve, angol, de
csodálkozni fogsz, olvasóm, hogy ennek ellenére alig beszél angolul, sokkal
inkább bengáli nyelven; többet, mintsem értenéd. A háttérben feltűnik az indiai
dajka, ő lassan jár, korántsem oly fürgén, mint kis úrnője. De ha fürgeség
tekintetében különböznek is, minden másban teljes köztük az összhang, s gyengéden
szeretik egymást. A gyermek, mondhatni, ott nőtt fel a bengáli dajka karjaiban.
Senkiről nincs korábbi emléke, mint erről a dajkáról, vele kezdődik minden, s
ha a dajka netalán azt kívánná, hogy a kicsi, mint Vasút vagy Gőzhajó istennőt
imádja, akik Angliát, az Óceánt és Bengáliát teremtették, készségesen megtenné:
legfeljebb annyit kérdezne, hogy imádhatja-e csókokkal. Minden este, mikor a bengáli lány ott ül a kicsi ágya
mellett, aki még ébren van, az óra ezüstös kalapácsa elüti a kilencet. - Ugye,
tudod, kedves olvasónőm, ki ez a gyermek? Unokája annak az asszonynak, aki
napnyugtakor vetette utolsó, elhomályosodó pillantását két ikerlányára. Grace a
neve, unokahúga ő annak a másik, egykor oly boldog Grace-nek, akit - a
széttépett levéllel lábainál - a kétségbeesés oly sötét óráján ismertünk meg. A
kicsi az ő ikertestvérének a lánya. Ez a testvér egy katonatiszthez ment
férjhez, de az meghalt, idegenben. A kis Grace soha nem látta nagyanyját, se
nagynénjét, akinek a nevét viseli, s anyjára, ha látta is, nem emlékezik. Mikor
világra jött, Grace nagynéni már hat hónapja halott volt. Anyja pedig három
héttel a kis Grace születése után halt meg; s csak a betegség halálos ködén
keresztül látta a gyermeket. Évekkel ezelőttről való ez a kép; azóta a kis Grace is gond
és szorongás árnyékában él, de még tizennyolc éves sincs; s ezért van még
remény. Ha arra gondolunk, milyen kevés idő alatt történt mindez, hiszen a
nagyanya is csak harminckét éves volt, mikor meghalt - így szólunk majd: A
halállal még csak szembenézünk, de tudva - amit néhányan tudunk -, hogy mi az
ember élete, akadna-e köztünk bárki is, aki (ha tudatosan kellene átélnie)
borzongás nélkül tudná várni, míg elérkezik a születésének órája? Jegyzetek 1. azt gondolja, hogy semmi sem idegen
tőle, ami emberi [VISSZA] 2. Sine Cerere et Baccho friget Venus
- Ceres és Bacchus nélkül megfagy Venus [VISSZA] 3. akkor is, ha én iszom meg a levét [VISSZA] 4. kiegyensúlyozott [VISSZA] 5. első pillantásra [VISSZA] 6. unalmadban [VISSZA] 7. egyrészt régtől való, másrészt majdan
is meglévő [VISSZA] 8. Az emberi értelem megjavításáról [VISSZA] 9. a népek kohója [VISSZA] 10. hasonló körülmények között [VISSZA] 11. előrebocsátva az előrebocsátandókat [VISSZA] |