–1940-ben születtem, három és fél éves
voltam, amikor anyámat elvitték Auschwitzba, apámat pedig munkaszolgálatra.
Engem egy fiatal katolikus nő elbújtatott, így éltem túl a háborút. Ötéves
koromban szerencsére mindketten visszajöttek, ám hamarosan elváltak. Anyámmal
maradtam Budán, apám Pesten élt, tehát ide-oda járkáltam közöttük. Szerintem
akkor szoktam meg ezt az ide-oda járkálást, csak most már a nagyvilágban
jövök-megyek, Kanada és Magyarország között. Anyámat „elbírtam” tizenhat éves
koromig. Az igazság az, hogy 1956-ban én nem a rezsim elől, az anyám elől
menekültem el az országból. Apám megkérdezte a forradalom legvégén: nem
akarsz Nyugaton tanulni? Erre habozás nélkül rávágtam, de. Jó, válaszolta
apám, van egy húgom Torontóban, ha találok valakit, aki át tud vinni a
határon, akkor menj! Ilyen egyszerűen történt. Anyám eleinte azt hitte, hogy
ez csak egy trükk, apám így akar elvenni tőle. Nagy balhé volt... De végül
mégis elmentem. Ausztriából Angliába kerültem, onnan a Nemzetközi
Vöröskereszt vitt ki Torontóba. Egyetemet végeztem, matematikus lettem.
Eleinte mindenki azt hitte ugyanis, hogy valami zseni vagyok, mivel angolul
nem tudtam, mindent a matematika segítségével vezettem le. Már majdnem
ledoktoráltam Amerikában, amikor rájöttem, hogy nincs benne a szívem. Akkor
rájöttem, hogy engem inkább a pszichológia érdekel.
Feldúlt voltam
–Ültél otthon egy kényelmes fotelben,
elgondolkodtál, és egyszer csak felkiáltottál: legyen inkább a pszichológia!
–Valójában azért kezdett el érdekelni, mert
az első két házasságom pontosan három és fél év után felborult. Emiatt nagyon
feldúlt voltam, úgyhogy elmentem egy terapeutához. Kilenc hónapig jártam
hozzá, ötször egy héten. Ám nagyon hamar rájöttem arra, méghozzá magamtól,
hogy valójában „miattam” hagytak el a nők három és fél év után, én vagyok a
hibás. Hiszen az egész családom magamra hagyott három és fél éves koromban.
Mélyen, ott bent, nem tudtam elhinni, hogy bármilyen kapcsolat tovább tarthat
ennél. Ez nagyon érdekes felfedezés volt. Akkor arra gondoltam, minek ehhez
terapeuta? Ezek után persze harmadszor is megnősültem, a házasságom már
harminchárom éve tart, úgyhogy valóban megtörtem a gonosz varázslatot. Ha
pedig az ember a saját bőrén tapasztal meg valamit, akkor másokon is jobban
tud segíteni. Mert meg van győződve arról, hogy valóban sikerülhet.
–Ráadásul nem akármilyen
pszichoterapeuta lettél. A világ több pontján eretneknek tartanak, hiszen
elutasítod a kollégáid módszereit, és hitüket a „csodagyógyszerekben”.
Vannak, akik egyenesen botrányhősként emlegetnek, mert ha meghívnak valahova
előadni, már az első mondataiddal megosztod a hallgatóságot, a közönség fele
feláll, és dühösen kivonul. Akik maradnak, persze szájtátva hallgatnak akár
órákon át. Mennyire tudatos ez a viselkedés? Mindenáron más akarsz lenni,
mint a többiek? Vagy valóban falakat rombolsz le az őszinteségeddel, azzal,
hogy csak arról beszélsz, legyen szó házasságról, szülő-gyermek kapcsolatról,
vagy akár a kábítószerekről, amit magad is átéltél, kipróbáltál?
–Bárkit, aki tényleg szívből beszél, azt
általában a fele hallgatóság utálni fogja. Mert az emberek legalább fele
bezárta a szívét. Ilyenkor nagyon félelmetes olyan valakit hallgatni, aki még
nem tette meg ezt. Nemrég gondolkoztam el róla, hogy az emberekkel különböző
szinten lehet kommunikálni, felszínesen, és mélyen is.
–Mit jelent az, hogy „mélyen
kommunikálni”?
–Őszintén
és szívből, olyan dolgokról beszélni, amelyek tényleg fontosak. Akik
felszínesen kommunikálnak, szoronganak, ha valaki mélyen közelít hozzájuk.
Egy kisgyerek bármilyen nyelvet képes megtanulni. De azért tanul meg éppen
angolul, japánul vagy magyarul, mert a szülei úgy beszélnek. És ő nem akar
kirekesztett lenni, egyedül maradni. Csakhogy nemcsak az adott nyelvet
tanulja meg, hanem azt a mélységet is, ahogy a szülei kommunikálnak. Ha ez
felszínes, nem maradhat mélyen, mert akkor unatkozni fog velük.
Felveszem a páncélt
–Igen ám, de az, aki képes „mélyen”
közelíteni, nagyon sebezhetővé válik. És előbb vagy utóbb meg is fogja
sebezni valaki.
–De ha meg nem vagyok sebezhető, azaz senki
nem bánthat, akkor nem is szerethet senki. Ha egyszer felveszem a páncélt,
nem tudnak megérinteni.
–Honnan lehet tudni, hogy mikor és kivel
érdemes „mélyen maradni”?
–Én mindig azzal kezdem, hogy nyitott
vagyok. Mindenkinek megengedem, hogy egyszer bántson. Amíg nem bánt, miért ne
legyek nyitott?
–Ez már valóban nagyon mélyre vezet,
mert mi van akkor, ha valaki olyan szerencsétlen, hogy folyamatosan bántó
válaszokat kap az őszinteségére, és emiatt megkeseredett lesz?
–Ezért van sok olyan ember, aki
gyógyszereket szed, és depressziósnak tartja magát. A szüleink általában
szerepjátékra tanítanak minket. De ez rettenetesen fárasztó! Huszonnégy órán
keresztül nem lehet valakinek a lányát, férjét, anyját, beosztottját
elvárások szerint alakítani. Ebből az elfáradásból ered aztán a depresszió.
Nem tudom, hogyan legyek önmagam, hiszen állandóan csak mások vágyait teljesítem.
–Sokan vélekednek úgy, hogy
életveszélyes ez a teória. Szinte bagatellizálod a lélek betegségeit, és
kizárod, hogy az elme súlyosabb kórjai gyógyszerekkel is kezelhetők.
–De hát ezek nem betegségek! Én pedig
semmit nem bagatellizálok. Ha valakinek agytumora van, azonnal menjen
orvoshoz. Ha viszont az élettel van problémája, akkor inkább beszélgessen
erről valakivel. Egy embertárssal, aki hajlandó részt venni az életében. Aki
abban a pillanatban jobban tudja, hogy mi kell neki, mint önmaga. Semmelweis
jut eszembe, aki rájött arra, hogy az orvosok maguk ölnek, amikor a
boncolások után nem mosnak kezet, és így vizsgálják meg a szülő-nőket.
Olvastam azt a levelet, amit a többi orvosnak írt. Nem volt indulatos,
megértően kérte őket, hogy próbálják meg másképp, aztán majd nézzék meg az
eredményét. Ám az orvosok még húsz évig ölték a nőket. Kérdezz meg
pszichiátereket: eltöltöttek-e legalább tíz órát úgy egy skizofrénnel, hogy
nem adtak gyógyszert neki? Pedig nagyon érdekes úgy együtt lenni egy
skizofrénnel, hogy nem gyógyszerezzük, nem butítjuk le, csupán megvédjük.
Önmagától és másoktól. Nem bánthat senkit, de őt sem bánthatja senki. Én már
próbáltam.
–De akkor mit kezdjünk azzal, hogy ezt a
kórállapotot az orvostudomány sokszor gyógyíthatatlannak tartja?
–Ez a legrosszabb abban, amit a
pszichiátria tehet. Kimondja a megváltoztathatatlant, jósol. Vannak olyan
kultúrák, szokásvilágok, például Srí Lankán, ahol a sámán összehívja a
családtagokat, ha valaki olyan tüneteket mutat, amire mi azt mondjuk, hogy megbolondult.
Három napig esznek, isznak, beszélgetnek. A sámán közben megpróbálja
kifürkészni, megérteni, ki, kivel mit tett, ki sértett meg kit. Meggyőződése
ugyanis, hogy a „beteg” azért szenved, mert valamikor valami történt a
családjában, amit nem tudott feldolgozni. Amikor a rokonok aztán hazamennek,
megbeszéli ezt a szenvedővel. Láss csodát, a legtöbbször eredménnyel.
Börtönmentalitás
–Nehéz a magyar valósághoz igazítani az
elveidet. Azt mondod: gyógyszerek helyett meg kell változtatnunk az
életünket, azokat a körülményeket, amelyek között élünk. Ez lehet, hogy
Amerikában, Kanadában könnyedén megvalósítható. Az ember máshová költözik, új
munkahelyet talál, új életet kezd. Itt szinte reménytelen. Marad az egyetlen
és egyszerű kiút: pótszerekkel, gyógyszerrel, alkohollal, kábítószerrel
tesszük elviselhetőbbé a létünket.
–Ez a börtönmentalitás. Szomorú. Bármilyen
élőlény rosszul érzi magát ellenséges környezetben. De ilyenkor nem
pszichoterápiára van szüksége, hanem környezetváltozásra. Az emberek esetében
ez alatt elsősorban a kapcsolatokat értem, házasságot, barátságot,
szülő-gyermek, avagy munkahelyi viszonyt. Ez mind „a környezet”. Én azt
tartom, hogy szeresd magad, ismerd meg magad, és ehhez kreálj magadnak egy
megfelelő környezetet. Ha valami rosszul működik az életedben, nem biztos,
hogy mindenáron neked kell megváltoznod. Talán csak az a bajod, hogy nem
találtad még meg a saját környezetedet. Ilyen a szexualitás is. Soha nem
lehet tudni, hogy mi történik két ember között. Mert minden emberrel más ez az
élmény. Tehát hibázhat az az orvos, aki úgy kezeli az impotenciát, hogy nem
kérdezi meg: kivel is vagy te impotens. Próbáltad már mással is? A
boldogtalanság legfőbb oka a „hatalom” nélküliség. Ha nincs elég erőm, azaz
hatalmam arra, hogy úgy éljek, ahogy akarok, akkor boldogtalan vagyok.
–Biztos, hogy ez működik? Így működik?
–Ki kell próbálni.
–A szenvedélyek akkor uralják el az
életünket, ha nem találunk helyettük vonzóbb, érdekesebb dolgokat. Téged
idéztelek. Az előbbiek után meg kell kérdeznem, szerinted betegség valamilyen
szenvedély rabjává válni?
–Rossz szokás. Miért lenne ez betegség? A
cigarettázás betegség? Szokás. És nincs olyan sem, hogy alkoholizmus.
–Akkor minek nevezhetjük azt az
állapotot, hogy valaki naponta leissza magát, majd esetleg jól elveri a
feleségét is?
–Most kiről is van szó? Mert ha azt
kérdezed, hogy mit tegyen a felesége, akkor azt mondom: hagyja ott.
Szeretetből. Valaki, aki már ilyen szenvedélyben él, csak úgy tud szabadulni,
ha rájön, hogy a szenvedélye katasztrófához vezet. Én nem mondanám soha egy
ilyen embernek, hogy ne igyon. Hanem azt mondom, a harmadik pohár után már
nem tudok igazi kapcsolatot teremteni veled, beszélek hozzád, de nem hiszem,
hogy hallottad, amit mondtam. Ha továbbra is iszol, inkább nem fogok
beszélgetni veled. Elmegyek. Az már az ő baja, hogy jó neki, ha ez történik,
és tovább iszik, vagy elgondolkodik rajta, és megpróbálja abbahagyni.
–Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen
tudatosan lehet dönteni emberi kapcsolatokról.
–Pedig mindenki képes rá, legfeljebb nem
akarja megtenni. Aki sokat iszik, választhat: vagy meghal, vagy azt mondja,
ezt nem csinálom tovább. Az alkohol is egyfajta orvosság. Az ember saját
magát gyógyítja vele. Ha megvonjuk tőle, akkor előjön a fájdalom, amelyet az
alkohollal csillapított. Na, akkor kell ott lenni vele, és segíteni leküzdeni
ezt a fájdalmat. Van egy esettanulmány, amely arról szól, hogy
alkoholistáknak nagy adag LSD-t adtak be. Egyikük sem ivott soha többé. Ezt
azzal magyarázták, hogy az LSD hatása alatt rájöttek, megértették, hogy mit
is csinálnak. Az LSD ugyanis felébreszti az embert, segít – képletesen –
meghalni, és aztán újjászületni.
–Ez már egy kicsit úgy hangzik, mintha
népszerűsítenéd a kábítószer-fogyasztást. Az is köztudott rólad, hogy magad
is kipróbáltad a különféle drogokat.
–Ha
én hitelesen akarom elmagyarázni másoknak, hogy mi a jó és rossz ebben, miért
és mikor veszélyesek, mit lehet ezekből az élményekből tanulni, akkor
szükségem van személyes tapasztalatokra. Így el tudom mondani, hogy az LSD
akkor veszélyes, ha nem tiszta, ha rossz környezetben van az ember, esetleg
nem megfelelő társaságban. Én már le tudnék írni olyan körülményeket, amelyek
között nem jelent veszélyt az LSD fogyasztása. A saját gyerekeimnek is azt
mondtam, amikor nagyobbak lettek: szerintem nem fontos kipróbálni a drogokat.
De ha mégis úgy gondolják, előbb kérdezzenek meg engem, hogy milyen módon
tegyék meg. Kipróbálták, és nem szoktak rá.
–Az az érzésem, néha kísérletezel az
emberek lelkével. Magad mondtad az egyik előadásodban, hogy a sokat
panaszkodó pácienseidet elküldöd például egy világtól elzárt helyre, ahová
kizárólag olyan eszközt vihetnek, kést, pisztolyt, kötelet vagy mérget,
amellyel – ha magányos elmélkedésük közepette úgy gondolnák – könnyedén
megölhetik magukat.
–Most dolgozom otthon egy nővel, aki már
négyszer megpróbálta megölni magát. Hónapokon át úgy járt hozzám, hogy csak
leült, nem mozdult, egy szót sem szólt. Aztán elkezdtem beszélni hozzá. Még
viccelődtem is vele, hogy tulajdonképpen ő az én analitikusom. Mindent
elmondtam neki, ami csak eszembe jutott. Amikor egyszerre váratlanul
megszólalt, azt mondta, fél tőlem. Megkérdeztem, ugyan miért? Mert el akarom
venni a szabadságát, válaszolta, azt a szabadságát, hogy megölje magát. Erre
elmagyaráztam neki, hogy ezt senki nem veheti el tőle, mindnyájunknak tudnunk
kell, hogy bármikor megölhetjük magunkat, különben úgy éreznénk, csak
kényszerből élünk.
–Hosszú sorban állnak az ajtód előtt a
páciensek?
–Soha
nem hirdettem magam, még névjegykártyám sincs. Engem azok ajánlanak másoknak,
akik voltak nálam. Most már valóban válogathatok közöttük. Nem az számít,
hogy ki tud fizetni. Mostanában azokkal szeretek „együtt lenni”, akik jól
beszélnek, akik nyelvileg kifejlettek, hiszen az én beszélgetős kúrám talán
célravezetőbb az intelligensebb, verbálisabb, nagyobb szókinccsel rendelkező
embereknél. Nekem nincsenek sémáim, begyakorolt technikáim. Nem tagadom el a
pácienseim előtt, hogy én is küszködöm, elmondom a kudarcaimat is, mert akkor
nem fogják szégyellni magukat előttem, nem fognak szenvedni attól, én bezzeg
milyen tökéletes vagyok. Úgy fogom fel a kezeléseket, mintha beülnék a
páciensem autójába, ő vezet, oda megyünk, ahová ő akarja. Ez nekem is élmény,
hiszen sokszor olyan helyekre visznek el, ahol még soha nem jártam. Az az
igazság, hogy nekem is szükségem van rájuk, nemcsak nekik rám. Azzal szoktam
viccelődni, talán egyszer kigyógyítanak abból, hogy terapeuta legyek.
–Mi dönti el, hogyan avatkozol be
valakinek a lelkébe, életébe?
–Ilyet én nem teszek! Ha azt szeretném
kitalálni, hogy te most mire gondolsz és mi zajlik benned, akkor úgy
néznélek, mint ornitológus a madarat. Inkább „táncolok” veled. Én csak részt
veszek valamiben. Az együttlét a fontos, nem az, hogy a másik mire gondol. Csak
azt tudom biztosan ugyanis, ami bennem történik, amit én érzek. Találgatni
mások gondolatait, érzéseit olyan, mint egy idétlen levelezés, mintha mindig
arról írnék neked Kanadából, hogy mi van Budapesten.
|