|
A születés és halál stációi (Nem teljes)Tartalomjegyzék:
Az előadás Az előadás
Hát, ez mindig ijesztő. Két évvel ezelőtt
voltam itt utoljára, és akkor is megijedtem, amikor ennyien voltatok. Majd
aztán belejövök, de most éppen meg vagyok ijedve. Kezdjük el a legnehezebbén. Csak ilyen
nyilvánvaló dolgokat fogok mondani, hogy mindennek és mindenkinek el kell
múlnia. Mindannyian, akik itt ülünk ilyen sokan, száz év múlva már nem leszünk
itt. Köszönöm, most már hazamehetek. (nevetés) Volt egy idő, amikor nem voltam
itt, és lesz egy idő, amikor már nem leszek itt. Most itt vagyok. Tegnap
érkeztem, ma itt vagyok, holnap elmegyek. Ez az élet. Namost, amíg itt vagyok,
addig meg is bolondulhatok, vagy úgy csinálhatok, mintha nem. Szóval van az
érkezés, van a távozás, és van az ittlét, és az érkezést születésnek hívjuk, a
távozást halálnak, az ittlétet pedig egy őrületnek. Én már körülbelül 32 éve vagyok egy
pszichoterapeuta, és azt hiszem, hogy nem lenne ez a munkám, és nem keresne meg
senki, ha az nem lenne úgy, hogy azt, amiről az ember úgy érzi, hogy
elbírhatatlan, azt meg kell osztani. A trauma szó eredeti értelme
tulajdonképpen csak az, hogy seb, tehát az, aki traumatizálva volt, az meg lett
sebezve. A legrosszabb a traumában nem az, hogy megtörténik. Bármi történik az
emberrel, az nem olyan rossz, mint az, hogy néha nem lehet róla beszélni. Nem
lehet róla nyíltan beszélni, nem lehet megbeszélni, egyedül kell lenni vele.
Ami tényleg fáj, az az egyedüllét, semmi más. Mást mindent el tud az ember
viselni. A szubjektív élménye a fájdalomnak. A fájdalom másképp érződik, ha az
ember nem egyedül van, mint amikor egyedül van. A fájdalmat másképp éljük át,
amikor annak valami értelme van – vagy legalábbis úgy gondoljuk –, mint hogyha
nincs; vagy ha egyedül vagyunk, vagy nem. Namost, ez igaz mind a három részére az
életnek, amiről eddig beszéltem. Ez igaz akkor, amikor bejövünk, ez igaz,
amikor itt vagyunk, és éppen megbolondulunk, vagy nem, és igaz akkor, amikor
meghalunk. Az is igaz – mindezeket a dolgokat a filozófusok már mondták –, hogy
senki nem fog meghalni helyetted. Megkérhetsz valakit arra, hogy valamilyen
munkát elvégezzenek helyetted, de senki se fog meghalni helyetted, és ha éppen
állapotos vagy, akkor senki nem fog szülni helyetted, és hogyha éppen
megőrülsz, akkor senki se fog megőrülni helyetted. Szóval bizonyos értelemben
mindezt egyedül kell megtennünk. De azért jó, hogyha egy olyan pillanatban,
amikor éppen körül akarunk nézni, akkor nem egyedül vagyunk, akkor lehet erről
beszélni valakivel, vagy legalábbis meg lehet fogni a kezét. És sokszor ennél
több nem is kell. Csak ez kell. Most egy kicsit arról akarok beszélni, hogy a
metafizikában a szeretet és a halál ugyanaz. Egy személy, olyan, mint a Dr.
Jekyll és Mr. Hyde. Egy személy a szeretet és a halál. Miért? A beavatás, a
házasság, a halál és az emésztés ugyanaz. Ezt most elmondom mégegyszer, mert
biztosan nem hiszitek el nekem. A beavatás, a házasság, a halál és az emésztés,
van valami mindebben, ami ugyanaz. Na, mi az? A szanszkrit nyelvben a szó, ami
azt jelenti, hogy meghalni, az "mer". Angolul a házasság az "marriage",
és a mer a "marriage"-ben pontosan ugyanaz. Meghalni. Tehát a
házasság még nyelvileg is utal erre az érdekes egyenlőségre, hogy megházasodni
ugyanaz, mint meghalni. Hogyha engem egy oroszlán megeszik, akkor én
meghalok és újraszületek. Csak egyféleképpen lehet oroszlánná válni, azt úgy
kell csinálni, hogy az ember megeteti magával az oroszlánt. Érthető, hogy az a
tehén, aminek a hullájából mi étkezünk, abból mi leszünk. Tehát így lesz
tehénből ember. A vegetáriánusok nem segítenek a teheneknek emberré válni. (nevetés)
Kegyetlenek. (nevetés) Van egy görög szó, "teleo", aminek
három jelentése van. Az egyik a tökéletessé válás – a cél, a tökéletessé válás
–, a másik a megházasodás, és a harmadik jelentése a meghalás. Tehát
tökéletessé válni, megházasodni és meghalni, ugyanaz. Már a görögök tudták. A
nagy differencia – ezt csak úgy zárójelben mondom – a pszichiátria és a
filozófia között az, hogy a pszichiáterek úgy gondolják, hogy mi egyre többet
tudunk, és hogy most, a XXI. században mi már sokkal okosabbak vagyunk, mint
régen, hogy a tudomány fejlődik. Az én tapasztalatom az, hogy a görögök többet
tudtak arról, hogy mi egy emberi lénynek lenni, mint mi tudunk ma. Nagyon sokat
már elfelejtettünk. Tehát én azt mondanám, hogy visszafelé megyünk, nem
fejlődünk. Technikai dolgokban fejlődünk, de emberi dolgokban elfelejtjük már
azt, amit tudtunk. Semmi új nincs a nap alatt. Tehát az például, amiről én beszélek: a
görögök nagyon tudták, mi már elfelejtettük, hogy tökéletessé válni,
megházasodni és meghalni ugyanaz. Na persze meg emészteni. Nagyon sok olyan
emberrel találkoztam, akik amikor közel kerülnek valakihez emocionálisan, intim
kapcsolatot teremtenek, akkor úgy érzik, hogy megszűnnek, és akkor eloltják
azt, amit csináltak, hogy élhessenek tovább, mert úgy érzik, hogy amikor nagyon
közel kerülnek valakihez, akkor megszűnnek, akkor ők nincsenek, mintha a másik
bekebelezné őt, mintha ő megszűnne. Nem könnyű két embernek közel lenni
egymáshoz anélkül, hogy az egyik eltűnjön. A pszichoterápiában, amikor valaki jön hozzám
konzultációra, a legrosszabb, amit tehetnék, hogy ha éppen az illető nincs ott
– testileg ott van, de az nem jelenti azt, hogy tényleg van valaki otthon –,
hogyha én azt nem venném észre. Tehát a legfontosabb, a legelső dolog, amire
oda kell figyelnem, hogy az, aki bejött a szobába, az tényleg ott van-e. Nem
tudom, hogy hányan ebben a szobában éppen most itt vagytok, és hányan nem
vagytok itt. Miért ne lenne valaki ott, ahol van? Azért,
mert megszökött. Mert elbújt. Miért bújna valaki el? Mert olyan rosszul érezte
magát, hogy valahova el akart menni. Fel akart szabadulni. Akkor, amikor egy
gyerek nem szabad, és hogyha nagyon nem szabad, akkor mit csinálhat a gyerek?
Elbújik. Elszalad. Tulajdonképpen azt mondja az ember, csinálhatsz velem, amit
akarsz, apuka és anyuka, de én nem leszek itt. Szóval már akkor, amikor valaki
megtalál engem, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ő még ott van. Sőt, sajnos
már arra is nagyon sokan rászoktunk, hogy senki sem keres. Az igazán tragikus
dolog, hogy elbújok, amikor bújócskát játszunk, képzeljétek el, hogy én nagyon
jól elbújok, és akkor húsz év múlva rájövök, hogy senki sem keres. Hát nem
rettenetes? Észre se vette senki, hogy nem vagyok ott. Én egészen mindennapi dolgokról beszélek. Ez
nem ezoterika. Én arról beszélek, hogy két ember, férfi-férfi, férfi-nő, nő-nő,
nem érdekes, szeretkeznek, és az egyik nincs ott, és a másik nem veszi észre.
Én ezt nekrofíliának hívom, az tudjátok mi? (nevetés) A halott testekkel való
szeretkezés. Japánban vannak olyan házak, ahol ha fizetsz eleget, akkor
bemehetsz, és ami vár rád a szobában az egy nő, akit elaltattak. Narkózisban
van, és akkor azt csinálhatsz vele, amit akarsz, és ezért nagy pénzeket
fizetnek az emberek. Hogyha duplán fizetsz, akkor meg is ölheted. Namost, hogyha valaki jön terápiára, és én
úgy csinálok, mintha ott lenne, de nincs ott, akkor ugyanúgy vagyok vele, mint
a férje, vagy a felesége, vagy a szülei. Ha én se veszem észre, hogy nincs ott,
akkor már nincs remény. De hogyha én azt mondom neki, hogy "mi van, hol
vagy", vagy "azt tudom, hogy nem vagy itt, de ne siess, akkor jössz,
amikor akarsz, én majd várok", akkor látható megkönnyebbülés van az illető
arcán, hogy végre valaki észrevette, hogy ő nincs ott. Nagyon jó színészek
tudunk lenni, de a színészkedés az nem élés. Olyan rövid az életünk,
megszületsz, élsz egy kicsit, aztán meghalsz, hát akkor minek színészkedni a
közepén. De tényleg. Rettenetesen félünk. Miért? Hát most akkor egy kicsit beszélek a
függőségről. Most, mióta itt vagyok Magyarországon, ez olyan, mintha egy olyan
piszkos szó lenne. Hogyha valaki függ valamitől, akkor azt szégyellni kell. Én
erről úgy gondolkozom, hogy én függő állapotban jöttem a világra, nagyon
függtem a mamámtól meg a papámtól, és valószínűleg, hogyha nem halok meg –
mondjuk nem üt el egy busz, vagy valami –, akkor lehetséges, hogyha öregember
leszek, akkor valakinek segítenie kell nekem, és függeni fogok tőle. Tehát
hogyha függő állapotban jövünk be a világba, és függő állapotban megyünk el
ebből a világból, akkor miért olyan rossz függő állapotban maradni végig? Miről
szól ez a fel kell nőni és függetlennek kell lenni? Szerintem az egy baromság.
Semmi köze nincs az emberi létünkhöz, az emberi voltunkhoz. Ez olyan, mint azt
mondani egy farkasnak, hogy miért függ a csoporttól, hogy menjen, és legyen
egyedül. Nem a függőség a probléma. Még a drogoktól
való függőség sem a probléma. A probléma a szabadság elveszítése. Ha akkor,
amikor én gyerek voltam, a mamám és a papám tisztelt volna engem úgy, hogy
megengedték volna, hogy tőlük függjek, de nem vették volna el a szabadságomat,
tehát hogyha engem komolyan vettek volna – amikor azt mondtam, hogy ezt
szeretem csinálni, ezt meg nem, akkor komolyan vettek volna, és nem úgy tettek
volna, mintha ők jobban tudnák, hogy nekem mi jó, mint én saját magam –, akkor
nem kellett volna elszöknöm tőlük abban a pillanatban, amikor tudtam. Nem azért
szöktem el, hogy független legyek, azért szöktem el, hogy szabad legyek. Sajnos azzal, amivel nekünk fizetnünk kell a
függőségért általában, az a szabadságunk, és az túl drága. De a választás nem
nagyon szép, nem nagyon jó, nagyon kellemetlen. Mind a két dolog, ami között
választanunk kell, rossz. Mert vagy az van, hogy függök, és akkor elfogadom,
hogy valaki engem irányít, hogy valaki engem kontrollál – tehát föladom a
szabadságom a függőségért –, vagy el kell fogadnom, hogy egyedül leszek, és
mindenki el fog hagyni. Ez a helyzetkép. Értitek? Itt nem kell egyedül lennem,
függhetek valakitől, lehet egy kapcsolatom valakivel, de a szabadságommal
fizetek érte. Itt szabad vagyok, de egyedül leszek. A harmadik, amit én
szeretnék, és amit én ajánlok melegen, hogy próbáljunk meg olyan kapcsolatokat
teremteni, ahol egymástól erősen függünk, például úgy, hogy két emberi lény azt
mondhatja egymásnak: nélküled nem is akarok, és lehet, hogy nem is tudnék élni.
Ez nem egy gyengeség, ez lehet egy igazság. Főleg akkor, ha a kapcsolat olyan,
hogy mind a kettő megtesz mindent a másik szabadságának megmaradásáért, sőt,
növeléséért. Jean-Paul Sartre egész életében úgy vélte,
hogy olyan nincs, hogy szeretet. Ő azt mondta, hogy amikor két ember együtt van
– a nem megint nem számít, férfi-férfi, férfi-nő, nő-nő –, ha két emberi lény
együtt van, akkor azonnal az a kérdés, hogy ki fog kit dominálni, hogy ki fog
dominálni, és ki fogja beadni a derekát, ki lesz alárendelt. És azt mondta,
hogy az a legjobb trükk, hogy ha el tudom valakivel hitetni, hogy engem szeret,
akkor dominálni tudom. Ilyen kemény fickó volt a Sartre. (nevetés) Aztán
körülbelül egy évvel mielőtt meghalt, volt egy élménye, és rájött arra, hogy
vak volt egész életében, mert nem tudta a szeretetet látni, mert ő a
domináció-szubmisszió vonalán látott mindent, és írt egy kis könyvet, amit csak
a halála után mert publikálni – mert szégyellte magát –, amiben azt írta, hogy
ja, igen, van szeretet, csak hát ő éppen nem látta. Olyan volt, mint, tudjátok,
mutassátok meg a Buddhát egy zsebtolvajnak, és csak zsebeket fog látni. És azt
mondta, hogy igen, onnan lehet tudni, hogy valaki szeret engem, hogy ennek az
illetőnek a társaságában, és ezzel az emberrel kapcsolatban szabadabb vagyok,
mint egyedül lennék. Ez a szeretet más-más. Most kérdezhetitek, hogy ennek mi köze van a
születés és a halál stációihoz, de van. Mert arról beszélek, hogy semmi nem
fontosabb ahhoz, hogy boldogok legyünk, mint a szabadság, és az, hogy ne
kelljen fizetni együttlétért a szabadságunkkal. Tehát ha ketten együtt vagyunk,
úgy jó együtt lenni, hogy egyikünknek sem kell megváltoztatnia önmagunkat,
ahhoz, hogy a másikkal legyünk. Ha én magam tudok maradni, és te magad tudsz
maradni, és mégis élvezzük egymást – egymás társaságát –, az nagyon jó. A zsarnokság, és a zsarnokság elleni
forradalom talán a legfontosabb, amit el tudunk végezni az életünkben aziránt,
hogy mielőtt meghalunk, élvezzük az életünket. A zsarnokság nem csak
makropolitikai dolog, az mikropolitikai dolog. Például ami énköztem és az anyám
között zajlott le tizenhat éves korom előtt, az egy ilyen mikropolitikai
probléma volt. Ő zsarnokoskodott felettem, és én próbáltam felkelni ellene. Most átváltok egy kicsit arra, hogy úgy
kezdtük az életünket, hogy nagyon szabadok vagyunk. Amikor megfogamzunk, akkor
minden körülöttünk van, minden értünk van, sok helyünk van, nem kell vigyázni
senkire, semmire, az egész világ mikörülöttünk van, mi vagyunk a világ kellős
közepe. Mindaz a billió sejt, amit mamának hívunk, mindegyik sejtje tudja, hogy
mi megérkeztünk. Akkor voltunk a leghíresebbek. Attól a ponttól fogva, amikor
te megfogantál, több billió egyén tapsolt, hogy te megérkeztél. Szóval attól a
ponttól fogva mostanáig ez csak mindent le, szóval az volt a csúcspont az
életetekben. Aztán ahogy növünk, az anyánk méhében, egyre kevesebb lesz a hely,
egyre kevesebb lesz a táplálék, egyre kevesebb lesz az oxigén, és akkor egy
olyan helyzetbe kerülünk, hogy alig tudunk mozogni. Elvesztjük a
szabadságunkat. Királyok és királynők voltunk, és most már rabszolgák vagyunk.
Össze vagyunk kötve. Nem tudom, hogy itt vannak-e pincék
Magyarországon, ahol az ember egy kis pénzért bemehet, és akkor összekötözik és
ilyen szado-mazochista dolgokat lehet csinálni. Már van? Hallgató: Persze. Jó. (nevetés) De hogyha úgy elgondolkoztatok
arról, hogy miért élvezik néhányan az olyan dolgokat, hát azért, mert mi
mindannyian részt vettünk ilyen szado-mazochista dolgokban, éppen születés előtt.
Hogyha megnézitek – lehet filmen is látni, hogyha a valóságban ezt elkerültétek
eddig –, vannak olyan filmek, ahol egészen tisztán lehet látni, hogy a pozíció,
amiben emberek kérik, hogy kötözzék őket össze, és lógassák a plafonról, az
pontosan olyan, mint amikor ilyen magzati helyzetbe kötöztetik emberek magukat
össze. Tehát semmi kételyem nincs abban, hogy akik eléggé bátrak ahhoz, hogy
bevallják önmaguknak és másoknak, hogy ilyen vágyaik vannak – mert ehhez
bátorság kell –, azok ilyen régióban ilyen emlékezeteket, ilyen memóriákat
próbálnak visszaidézni. Milyen volt, amikor még bent voltam, pár nappal
azelőtt, hogy megszülettem. Mert a születés a Rank Ottó szerint akkor
történik, amikor – ő azt mondja, hogy két félelem van. Mi félünk az élettől, és
mi félünk a haláltól, és azt mondja, hogy akkor engedjük meg, vagy akkor kérjük
azt, hogy valami változzék, amikor a halálfélelmünk túlszárnyalja az
életfélelmünket. Egy kicsit pesszimista volt, hogy minden félelemből ered, de
ezen nagyon jól el lehet gondolkozni. Szóval képzeljétek el, utolsó napok a
mamátoknak a méhében, már alig tudtok mozogni, már alig tudtok lélegezni, már
alig jön be táplálék, de az egész életetekben csak ezt ismertétek. Itt nőttetek
föl. Ez az, amit ismerünk. Az ismeretlen valahol máshol van. Hogy mi van kint,
halvány gőzünk nincs. Tehát itt van, ilyen szinten van az a
félelem, ami az ismeretlennek a félelme, és különben az ismeretlen félelme az
életfélelem. Az élet ismeretlen. Egyikünk sem tudja, mi történik a következő
pillanatban. Tehát ahogy megyünk az életben – az élet, hogyha valóban élünk,
rettenetesen veszélyes, mert nem tudjuk, hogy mi fog történni. Szóval az
életfélelem annak félelme, amit nem ismerünk, az ismeretlen félelme. A másik félelem mondjuk itt van. Akkor,
amikor még elég kényelmes vagyok, akkor a halálfélelem itt lent van, de ahogy
kellemetlenebb és kellemetlenebb lesz ott bent, a halálfélelmem egyre nagyobb
lesz, nőni fog. Abban a pillanatban, amikor a halálfélelmem nagyobb, mint az
életfélelmem, akkor – néhány ember szerint ez így van, ezt még mindig vitatják,
hogy ki adja a jelt a születésre, a mama vagy a gyerek. Vannak azok, akik azt
mondják, hogy ebben a pillanatban a gyerek egy hormont termel, ami jelzi a
mamának, hogy most már ki akarok menni akármi van kint, mert számítsátok ki az
esélyeket. Ha bent maradok, akkor meghalok biztos, ha kimegyek, akkor meghalok
talán. És akkor megint a talán jön. A talán az jobb, mint biztos. Szóval ebben a krízisben születünk. És ebben
benne van a szabadságra vágyás, ebben benne van az, hogy ha bent maradunk, ha
így maradunk, hogy ha nem kelünk föl, akkor elpusztulunk. Szóval az első fázisa
a születésnek "nagyon jó bent". Az akkor elmúlik, de nagyon rossz
lesz bent, és akkor ki akarunk jönni, de még semmi sem mozdult, nem tágul a nyílás,
még csukva van, de már kontrakciók vannak, már nyomást érzünk mindenhonnan. Ezt
a fázist úgy nevezzük, hogy "nincs kijárat", "no exit". És megint Sartre-ra gondolok, ugyanis ő írt
egy könyvet, amit No Exit-nek hívnak. Nagyon sok egzisztenciális irodalom ebből
a fázisból ered. Nincs kiút. Az ember úgy érzi, hogy mindenhonnan valami
rettenetes nyomás van, és sehova se lehet menni. Nem lehet elszökni, az összes
ajtó be van csukva. A színdarabban, Sartre színdarabjában nincs ajtó. Egy
szobában játszódik le az egész színdarab, és sehol sincs ajtó, nem lehet
kimenni majdnem a színdarab végéig. Nagyon sok szimptóma ered innen, amire
emlékszünk, egész életünket kísértik ezek a memóriák. Például nagyon sok
fejfájás, nagyon sok öngyilkossági kísérlet innen jön. Ez a depresszió, ez a
reménytelenség mind innen jön. Az egész tudatállapotunk olyanná tud szűkülni,
mintha ez volna a világom. Nincs kiút. És akkor, annyi idő után – ami szubjektív
végtelennek tűnhet – egyszerre csak kinyílik az ajtó, és akkor jön a következő
fázis, amit úgy hívunk, hogy "véres csata". És miért véres csata?
Mert megint a fenomenológiája, az élménye ennek a fázisnak az, hogy óriási
súrlódás van a saját testünk, és az anyánk teste között. Tehát tudjuk, hogy egy
másik lénynek a testével birkózunk, és az érzés az – aki erre vissza tud
emlékezni, és vannak ilyenek hipnózis alatt, vagy LSD hatása alatt, hogy az
ember vissza tud emlékezni, hogy ez pontosan hogy volt –, az érzés az, mint
hogyha egy csatatéren találnám magam, ahol az ellenség jön felém, én életben
akarok maradni, és azt mondom, "engedjetek ki, én jövök, én kijövök, ha
meg kell titeket ölnöm, akkor megöllek titeket, engem nem érdekel, nem érdekel
kit ölök meg, én élni fogok". Ez az energiája ennek a fázisnak. Ha elém
lépsz, megöllek. Ha visszatartasz, megöllek. Nem érdekel, hogyha a véred
folyik, nem érdekel, mi történik, én jövök, ne állj elém. Ezt hívjuk a véres
csatának. És akkor az utolsó, a negyedik fázis az
"nagyon jó kint". Szóval "nagyon jó bent", "nincs
kijárat", "véres csata", "nagyon jó kint". Sajnos
minden kint előbb-utóbb bent lesz. Tehát ha azt hittétek, hogy ezt egyszer meg
lehet úszni, akkor addig, ameddig élünk, addig ez a spirál megy. Az egész
életünkön. Mindig ami kint, végre, lehet lélegezni, szabadság, egy kis idő múltán
– mert nő, mert változik, mert minden változik – az megint túl szűk lesz –
lehet, hogy az egy kapcsolat, lehet, hogy az egy állás, akármi –, az megint túl
kicsi lesz. Akkor jön a "hát innen nem lehet kikerülni", nincs kiút,
akkor jön a véres csata, "jaj de jó, innen kikerültem", és akkor
megint a kint bent lesz, és így megy tovább addig, amíg meg nem halunk. Namost összekötöm egy kicsit a halállal, mert
ha volt jószerencsétek valakivel lenni, amikor meghalt – ami nem könnyű, a mi
kultúránkban úgy eltakarják, mint hogyha nem szabadna látni, amikor a nők
szülnek, amikor az emberek meghalnak, és amikor az emberek bolondok. Ezeket nem
nagyon nyíltan csináljuk a nyugati kultúrában. Hogyha valakit tényleg érdekel,
hogy jövünk be, hogy megyünk ki, és mi is valóban az őrület, akkor a legjobb út
orvosnak lenni. Aki engem tanított, aki az én mesterem volt, tizenhat éves
korában elhatározta, hogy orvos lesz, csak azért, mert őt nagyon érdekelte,
hogy jövünk be, hogy megyünk ki, és mi van a közepén. Ha voltatok valakivel,
fogtátok valakinek a kezét, aki éppen a halál előtt állt, és meghalt amíg ott
voltatok, akkor nagyon gyakran az az élmény, mint hogyha egy születésnél lettél
volna. Csak az, ami megszületik, azt nem lehet éppen látni. Az, ami hátramarad,
az olyan, mint a méhlepény, tehát a testünk az, ami megmarad, amit itt hagy
valami. De a vajúdás, gyakran a halál vajúdása nagyon
olyan, mint a szülés vajúdása, és pontosan ugyanaz segít egy szülő anyának,
mint ami segít egy haldokló embernek. És az mi? Különben ugyanaz segít
valakinek, aki éppen az őrület kellős közepén áll. Valaki, aki ott tud lenni
anélkül, hogy úgy tenne, mint hogyha ő jobban tudná, mit kell csinálni, mint az
illető, aki éppen ezeken a dolgokon átmegy. Senki nem tudja jobban, hogy kell
szülni, mint egy állapotos nő. Ha ez egy olyan technikai dolog lenne, akkor nem
lennénk itt, akkor nem élnénk. Ha valaki tudja, hogy kell szülni, az a nő.
Sok-sok ezer évvel ezelőtt tudták, hogy kell csinálni. Nem voltak orvosok. Azt hiszem, hogy erről már egyszer beszéltem,
de érdemes megemlíteni, hogy az orvosok, az orvostudomány, olyan kapzsiak. Mert
hogyha elolvassátok a történelmi dolgokat, hogy hogyan került a szülés az
orvosok keze alá, hogyan kerültek az őrültek az orvosok keze alá – nem mindig
voltak. Az orvosok kapzsiak, azt mondták, hogy hát ez a miénk. Azt hiszem, hogy
XIV. Lajos francia király volt az első, aki akarta a gyerekét látni kijönni a
feleségéből. Csak úgy, gondolta, én szeretném látni a gyerekemnek a – ott
akarok lenni a reptéren, amikor megérkezik. És akkor – amit a király mond,
annak meg kell lennie. Ez volt az első nő, akit lefektettek a hátára, azért –
egy ilyen asztalra –, hogy egy függöny mögül ő kukucskálhasson, és nézzen a
lába közé, hogy lássa, hogy jön ki a gyereke. Addig a pillanatig soha nő háton
fekve nem szült gyereket. Valamilyen oknál fogva, és ez nagyon furcsa,
hogy ilyen hülyék vagyunk, hogy attól fogva, mintegy a divat, ez lett a divat.
És a nők átadták a felelősséget, ők tudták jobban hogy a gravitáció segít.
Hogyha az ember fekszik a hátán, akkor a gravitáció nem segít, de hogyha
kuporog, vagy hogyha áll, akkor sokkal könnyebb a gyereknek kijönni, mint
hogyha a hátán fekszik. De valahogy az orvosoknak olyan tekintélyük van, hogy
hát mit tud a nő, aki épp egy gyereket szül. Az orvos egyetemre járt, ugye, hát
akkor ő biztos jobban tudja, hogy ezt hogy kell csinálni, és ha beledöglik az
ember is, akkor is úgy kell csinálni, ahogy az orvos mondja. Mert félünk, mert
attól félünk, hogyha azt mondjuk, én nem így akarom csinálni, tehát hogyha
szabadon akarom csinálni, akkor otthagy. És inkább függünk valakitől, aki
rosszat csinál nekünk, mint hogy úgy csináljuk, ahogy akarjuk, mert
rettenetesen félünk, hogy akkor egyedül leszünk. Megint itt van, ugyanaz a
téma. A legjobb bábák majdnem semmit sem csinálnak,
csak ott vannak, és úgy sugározzák azt, hogy ők nem félnek. És miért nem
félnek? Mert ők már mindent láttak. Mert ők tudják, hogy majdnem mindig minden
jól megy. A legjobb pszichoterapeuták ugyancsak ott állnak. Nem tudják, hogy
mit kell csinálni. Az, aki őrült, nagyon jól tudja, hogy mit kell csinálnia.
Ugyanúgy, mint egy anyát, aki éppen szül, meg kell védeni, hogy senki ne
zavarja. Tehát amikor Michael Odent, egy francia szülész, azt se mondta a
férfiaknak, az apáknak, hogy nem szabad bent lenni, ahol a gyerek születik, és
azt se mondta, hogy nahát nektek ott kell lennetek, hogyha férfiak vagytok,
hanem azt mondta, azt csináltok, amit akartok, akkor érdekesen a papák úgy bent
voltak addig, ameddig a gyerek majdnem megszületett, és pont közel ahhoz a
ponthoz, ahol éppen a gyerek ki akart jönni, akkor ők kimentek, és így álltak
az ajtó előtt, mintha őrt álltak volna. Tehát lehet, hogy archaikusan, ahogy
nekünk lenni kéne az úgy, hogy a férfinak vigyázni kell arra, hogy semmi ne
zavarja meg azt a nőt, aki éppen szül. Hát a pszichoterapeutának éppen azt kell
csinálnia, hogy senki ne zavarja meg azt az embert, aki éppen megszüli önmagát,
aki éppen szülni akarja önmagát – mert azzal kezdtem, hogy nagyon sokan nem
vagyunk itt. Ha nem vagyunk itt, hol vagyunk? Valahol. Hol van a gyerek, aki
még nem született meg. Valahol elbújt. Nagyon sokan elbújunk, és akkor a nagy
probléma az, hogy meg kell születnünk. Akkor is, hogyha harminc éves vagyok
kronológiailag, az nem jelenti azt, hogy élek. És gyakran, amit őrültségnek
mondanak, és amit a pszichiáterek kezelnek, az valakinek a vágya arra, és olyan
– talán ügyetlen – próbálkozása, hogy talán meg akar születni, talán élni akar,
mielőtt meghal. Ha nem orvosság kell, akkor az kell, hogy valaki vigyázzon erre
az illetőre, hogy nyugodtan megszülessék annak, aki ő. Anélkül, hogy valaki úgy
tenne, hogy jobban tudja, hogy ezt hogy kell csinálni, mint ő maga. Pontosan ugyanez történik a halálnál.
Meghalni éppen olyan természetes, mint élni, vagy megszületni. Nincsen
patológia, nem orvos kezébe tartozik, hacsak azt nem gondoljuk, hogy az élet
egy szexuálisan terjesztett betegség száz százalékos halállal. (nevetés) De
akkor sincs rá orvosság. Szóval én remélem, hogy engem senki sem fog kínozni,
amikor meghalok, és remélem, senki sem fog kínozni, hogyha esetleg megőrülök,
és sajnos már arról semmit nem tudok tenni, hogy hogy kínoztak, amikor
megszülettem. Hát, most már beszéltem eleget, most ha van
valami véleményetek, vagy kérdésetek, akkor én bármiről szívesen elbeszélgetek
veletek. Kérdések és válaszok
Hallgató: Segít-e vajon visszatérni a
halál elől való menekülésemből, hogyha kóstolgatom a halált életemben, és
különösen érdekelne a halál kóstolgatása pszichedelikus szerek segítségével. Gondoltam, hogy e nélkül nem fogom megúszni
az estét. (nevetés) Hát a görögök azt mondták, hogy azért jöttünk erre a
világra, vagy azért vagyunk itt, hogy gyakoroljuk a meghalást. Nagyon
sokféleképpen lehet gyakorolni meghalni. Például amikor huszonegy éves voltam,
akkor megnősültem, és huszonhárom éves koromban elváltam. Aztán huszonnégy éves
koromban megnősültem, huszonhét éves koromban elváltam. Hát így gyakoroltam a
meghalást. (nevetés) Tizenhat éves koromban elmentem Budapestről egyedül, a
szüleim nélkül, egy kis táskával, mindent itthagytam. Pontosan olyan volt,
mintha meghaltam volna. Mert tulajdonképpen mi az? Hogyha elképzelitek a
halálotokat, akkor az mi? Az azt jelenti, hogy mindent otthagytok, és
soha többé nem kell arról gondolkozni, hogy mit csináltok holnap. Ez a halál.
Tehát soha többé nem kell tervezni semmit. A tervek vége, ez a halál. És
minden, amire azt mondtad, hogy ez az enyém, olyan nincs. Akkor rájössz, hogy
semmi sem a tiéd. Minden kölcsön van. Ez az enyém, ez az én kabátom, de van egy
olyan kis vekker benne, ami bármelyik pillanatban elkezdhet csengetni, és az
azt mondja, hogy na, elmentem. Volt egy sálam. Tegnap elvesztettem, meghalt,
elment. És vannak olyan – ti sajnos olyan rosszul
használjátok a nyelvet, hogy a hajam az égnek áll, ti biztos kábítószernek
hívjátok – orvosságok, mérgek, szerek, amiket hogyha az ember megeszik, akkor
nagyon érdekes élményei lesznek. Nekem a szó, kábító, az olyan, hogy rosszul
vagyok, hogy elkábulok, nekem nem azt jelenti, hogy fölébredek. A kábulat, az
egy olyan negatív szó számomra. Kell a kutyának. Az olyan szerek, mint például
az LSD-25, vagy pedig az ayahuasca – amit jágénak is mondtak –, vagy mostanában
már beszéltem itt Magyarországon valamiről, amit úgy hívnak, hogy 5-MeO-DMT,
amit a varangyos béka mérgéből csinálnak. De vegyük a légyölő galócát, azt a gombát,
ami piros, fehér pöttyökkel. Szerintem az egyetlen oka annak, hogy az úgy nőtt,
valószínűleg az, hogy úgy észrevegye az ember. (nevetés) Úgy hívja az embert,
nem? Tavaly volt először, amikor légyölő galócát ettem. Rántottát csináltam,
olyan gombás rántottát légyölő galócával. Most azt nem tudom, hogy mondjuk
miért jönne a rendőrség, és miért mondaná, hogy ezt nem szabad! Nem az én
dolgom? Megint a görögök ezt már nagyon jól tudták.
Ők egy szót használtak, ami úgy hangzik most, hogy pharmacon, aminek kettős
jelentése van. A pharmacon lehet orvosság, vagy lehet méreg. Ugyanaz a szó.
Hogy valami, amit az ember eszik, orvosság-e vagy méreg, az sok mindentől függ
– főleg az embertől, aki megeszi. Vannak olyan sámánok, akik arra büszkék, hogy
ők azt mondják, hogy a méreg engem éltet, és azt mondják, na adjatok mérget, és
megmutatom, hogy nekem az jó. Attól függ. Ilyesmit senki nem tud senkinek sem
ajánlani. Tehát nagyon fontos: nagyon sokan félreértik azt, hogy én ilyenekről
beszélek, az azt jelenti, hogy én ajánlom. Én abszolút nem ajánlom. De miért ne
beszélgessünk arról, ami az én élményem, ami van? Szóval mindezek a dolgok, amiket említettem,
az LSD például, az ayahuasca és a 5-MeO-DMT, a varangyos béka mérge előbb-utóbb
oda vezet, hogy az embernek három élménye van, és a középsőt nem egészen lehet
élménynek nevezni. Az első az, hogy úgy érzem, hogy most meghalok – és
különbözőképpen lehet meghalni az ilyen szerek hatása alatt. Úgy halhatok meg,
hogy fölrobbanok, egymillió pici darabra. Vagy úgy lehet meghalni, hogy valami
összenyom, összemorzsol nagyon keményre, és nagyon nehéz leszek, és nagyon
össze leszek gyúrva addig, amíg lélegezni nem tudok. Teljesen össze leszek nyomva,
addig amíg nincs levegő, vagy rés, sőt még a molekuláim között is minden
távolság eltűnik, úgyhogy egy egészen szolid massza leszek. És akkor már olyan
leszek, mint egy darab ólom, és élni nem élek, tehát meghaltam. Szóval vagy fölrobbanok, vagy össze leszek
nyomva. Az a két szokásos halál. Különben, hogyha gondoltok olyan emberekre,
akiket ismertetek és meghaltak, hogyha van nagyapa, nagyanya, vagy apa, anya,
aki meghalt, akkor már úgy beoszthatjátok, hogy melyikük hogy halt meg. Az én
apám például úgy lassan, a szusz ki lett belőle nyomva. Az (nem érthető), aki a
tanítóm volt, ő fölrobbant. Szóval van a haldoklás, mondjuk úgy, aztán
van valami a közepén, amiről nem lehet beszélni, ami a titok. Azért titok, mert
amikor már meghaltam, akkor én nem vagyok ott, ha nem vagyok ott, akkor nem
tudok beszélni róla. Tehát nem azért, mert én titkon akarom tartani, hanem mert
hogy lehet arról beszélni, ami semmi és senki és nincs. Tehát valóban, ott
semmi sincs, és én se vagyok ott, tehát azt csak megélni lehet, arról nem lehet
beszélni, mert nincs aki beszéljen róla. Nagyon sokat tudunk beszélni a haldoklásról,
és aztán a nagy meglepetés az, hogy a semmiből az ember újraszületik – ha
szerencséje van, vagy ha szerencsétlen, ahogy gondoljátok. És az újraszületés
olyan, mintha úgy visszacsöpögnék önmagamba. Mintha a semmiből, úgy pici ereken
keresztül megtalálnám önmagamat, és visszajönnék haza a testembe. Tehát a
meghalásról és az újjászületésről beszélhetek, mert ott voltam, de ami köztük
van, az a nagy semmi. Hogyha az ember elkezd beszélni róla, akkor soha nem tud
igazat mondani, mert ha azt mondom, hogy fehér, akkor fekete is, ha azt mondom,
hogy pici, akkor nagy is. Tehát ez a nyelven túl van, amit lehet mondani róla,
az nem. Ez nem egy olyan játék, serdülőkori fiúk és
lányok ilyet nem fognak csinálni. Amiről itt mondjuk azt hiszitek, hogy
gyerekek LSD-vel játszanak, hát az semmi. Az sem biztos, hogy amit bevesznek az
LSD, az sem biztos, hogy nagyon sokat vesznek be, és nem olyan környezetben
csinálják, és nem olyan gondolatokkal, ami az ilyen élményt előidézi. Tehát
amiről én beszélek, azt nagyon sok előgondolattal kell kezelni, és nagyon oda
kell figyelni, hogy ez jól sikerüljön, és nagyon kell vigyázni, és csak
olyannak a társaságában lehet megpróbálni, aki ezt az utat már ismeri, aki
tudja, hogy milyen erdőben jár az ember. Namost, ezt nem csinálná senki, hogyha ennek
semmi haszna nem lenne. A haszna az, hogy amikor az ember rájön arra, hogy csak
úgy meg lehet halni, és csak úgy az ember újra tud születni, anélkül, hogy egy
izmomat is mozgatnám, akkor már úgy gondolhatjátok, hogy ez miben segít. Ez
abban segít, hogy az ember megtanul relaxálni egy olyan mélységre, ahova még
nem mert menni. Az ún. ego – hát kik vagyunk mi? Szerintem van a testünk, és az, amit mi
egónak hívunk, az izmainkkal kapcsolatos. Tehát amit én kontrollálni tudok, azt
az izmaimmal csinálom. Tehát ha kiiktatom az izmaimat, akkor lassan megszűnik
az ego. És akkor, amikor nem hősieskedem, akkor, amikor nem verekszem azért,
amit akarok, hanem relaxálok – ami azt jelenti, nem használom az izmaimat –,
akkor jön rá az ember, hogy tulajdonképpen az élet nagyobb, mint én vagyok.
Mint a Georg Gradek mondta már Freud idejében, valami él minket. Nem mi élünk,
hanem valami él minket. Én nem vagyok olyan okos, hogy én élni tudjak. Valami
él engem. Abban a pillanatban, amikor az ember ezt
tudja, nem csak így szavakban, hanem ezt átéli, utána már nem kell annyira
feszültnek lenni. Tehát az ember megtanulja, hogy hogy ne hősieskedjék, hogy
élni az más, mint valamit túlélni, hogy a valódi élet az a játékkal kezdődik;
hogy lehet játszani, hogy nem kell mindig küszködni. A küszködés jó, és néha
kell küszködni, de annyival kellemesebb játszani, és megengedni, bízni,
bizalommal lenni a világmindenség felé, hogy az ember ne állandóan kelljen hogy
hősieskedjen. És nem mindig, néha kell, de legalább este, mondjuk a
szeretőjével. Nagyon sokan úgy mennek ágyba, úgy
szeretkeznek, hogy le se vetik a páncéljukat. Páncélon keresztül szeretkezni
nem a legjobb dolog. Tehát hogyha az ember rájön arra, hogy lehet elengedni
magát, és nem hal meg, hogy én nem azért élek, mert én egy olyan okos fiú
vagyok, hanem annak ellenére élek, hogy milyen okos fiú vagyok (nevetés), akkor
nem kell annyira harcolni. Akkor talán egy nő tudna szülni minden komplikáció
nélkül, mert tudná, hogy neki éppen semmit sem kell csinálni, az élet csinálja,
és nem kell mindenféle orvos a halálhoz, mert az élet csinálja a halált is, és
így tovább. Tessék, valamit kérdezni akart. Hallgató: Igen, a következő. Én egészen
furcsán érzem magam, mert kezdek lassan kedvet kapni valamiféle ilyen szer
használatához, mert annyira jól hangzik ez az egész. Nekem az egészben csak az
furcsa, hogy ezt a fajta relaxációs érzést, és ezt az érzést, amit ezekkel a
szerekkel el lehet érni, én azt gondolom, azt tapasztaltam, hogy ezt ugyanígy
el lehet érni ezek nélkül a szerek nélkül is, és ez esetben nem értem, hogy
miért jó, miért támogatjuk bármily módon is azt a gondolatot is, hogy ezek a
szerek kellhetnek ehhez. Én azt gondolom, hogy pont azt kellene támogatni, hogy
képesek vagyunk mi emberek elérni ugyanezt, ugyanezeket az érzéseket e nélkül. Teljesen egyetértek, de miért kell ebből egy
olyan kellene dolgot csinálni? Aki akarja így, csinálja így, aki akarja úgy,
csinálja úgy. Azért, mert innen Miskolcra gyalog is mehetek, az nem jelenti
azt, hogy hülye vagyok, hogyha autóval megyek. Hallgató: Bocsánat, de veszélye van a
rászokásnak. Nem lehet rászokni. Hallgató: Ebben nem vagyok biztos. De én biztos vagyok benne. Hogy lehet arra
rászokni, hogy az ember meghaljon? Rá lehet szokni a kokainra, rá lehet szokni
a heroinra, nem lehet rászokni az LSD-re. Senkit az egész életemben nem
találtam, aki rászokott az LSD-re, ahogy én beszélek róla. Amire te gondolod,
hogy valaki rászokott, az nem LSD volt. [...] |