Semmi illegálisat nem csinálok, csak gondolkozom és beszélek – mondja egy szakállas, szemüveges arc a mozivásznon. És tényleg. Ebben a filmben semmi nem történik, csak egy szakállas, szemüveges arc beszél premier plánban. Száztíz percen át. Ha csak ennyit tudunk, könnyed legyintéssel akár azt is állíthatjuk: Fliegauf Benedek fiatal filmes ezzel megcsinálta a világ legunalmasabb dokumentumfilmjét.

Csakhogy ezt a bizonyos szakállas, szemüveges arcot Feldmár Andrásnak hívják. Magyar származású, Kanadában élő pszichoterapeuta. A mondandója vitatható, de mindenképpen rendkívüli, izgalmas, időnként még romantikus is. És az a legnyugtalanítóbb ebben a filmben, hogy Feldmár a mozivászonról is átütőerejű.

Nagyon is valóságos.

Sokkoló.

Szóval, mivel ez az arc Feldmár Andrásé, annak, aki végignézi a Van-e élet a halál előtt című filmet, az agya hazafelé is pörög még a hallottakon. Feldmár önvizsgálatra kényszeríti ugyanis a nézőit. Egyáltalán nem várja el, hogy bárki is elfogadja, amit mond. De keményen, őszintén, és hittel beszél.

Feldmár Andrásról keveset tudunk. 1956-ban hagyta el Magyarországot. Nem győzi hangsúlyozni, hogy csak élt a lehetőséggel, távozásának semmi köze nem volt az akkori politikai eseményekhez. Ma a világ több pontján eretneknek tartják a pszichiátriában, hiszen elutasítja kollégái módszereit, és hitüket a „csodagyógyszerekben”. Zavarba ejtő, hogy Feldmár nem beszél a levegőbe. Azaz ő csak arról beszél, legyen szó például szülő-gyerek kapcsolatról, házasságról vagy kábítószerekről, amit maga is átélt, kipróbált, tehát személyesen megtapasztalt. Botrányhős, nem szívesen hívják meg a nagyobb világkonferenciákra előadóként, mert általában már az első mondatai megosztják a hallgatóságot, rendszerint a közönség fele feláll, és dühösen kivonul. Akik viszont ott maradnak, szájtátva, lenyűgözve hallgatják órákon át.

Feldmár András szerint az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy van-e élet a halál után, hanem: van-e élet a halál előtt?

Nemrégiben Magyarországon, a Debreceni Egyetemen is tartott egy előadás-sorozatot, amelynek szövegét a Tudatállapotok szivárványa címmel könyv alakban is kiadták. Fliegauf Benedek is elolvasta, és elhatározta, hogy megismeri ezt az embert. Hagyományos dokumentumfilmet tervezett, csak hát rá kellett jönnie, Feldmár olyan öntörvényű, irányíthatatlan, szuggesztív személyiség, hogy jobban jár, ha csak asszisztál, és hagyja a kamerát dolgozni.

December 9-én a Bárka Színház kamaratermében minden különösebb hírverés nélkül telt ház volt a bemutatón. Egy mozinyi közönség tehát már igazolta a rendező döntését, hiszen szinte lélegzet- visszafojtva bámulták a nézők a szakállas, szemüveges arcot száztíz percen át.

„Magam is szkeptikus vagyok – mondja a főszereplő –, ezért arra biztatok mindenkit, hogy semmit ne higgyen el, csak úgy.”

Feldmár András teóriái az első pillanatban valóban meghökkentők. Mert a depresszióról azt mondja például, hogy nem betegség, hanem természetes állapot, amely akkor következik be, amikor az ember ráébred arra, hogy az egész addigi élete hazugságokból és szerepjátékból állt. A skizofrént pedig nem gyógyszerekkel kell agyontömni, és környezete nyugalma végett lebutítani, inkább el kell „rabolni” abból a környezetből, amely ezt az elmeállapotot kiváltotta benne, vigyázni kell rá, akkor magától is jobban lesz majd.

Angliában még szakmai körökben is óriási visszhangja volt például annak a „kísérletének”, amelyben olyan öngyilkos fiatalok vettek részt, akik már többször megpróbáltak végezni magukkal. Feldmár – ahogy erről a filmben is mesél – kiderítette, hogy ha az öngyilkossági kísérlet időpontjától kilenc hónapot visszaszámol, akkor a fiatalok születési dátumát is figyelembe véve, nagyjából a terhesség első dekádjához jut el. Ekkor megkereste az édesanyákat, akik bevallották neki, hogy annak idején meg akartak szabadulni a magzatjuktól. Ami különösen döbbenetes volt: annak az anyának, aki kötőtűvel próbálta megszakítani a terhességét, a gyereke most zsilettel próbálta felvágni az ereit. A gyógyszerrel kísérletező anyának pedig gyógyszert szedett be a gyereke.

Feldmár büszkén említi a filmben, hogy praktizálásának több mint három évtizede alatt egyetlen betegét sem veszítette el. Pedig. Kollégái igencsak rosszallják például azt a módszerét is, hogy a sokat panaszkodó pácienseit el szokta küldeni legalább két hétre egy a világtól teljesen elzárt helyre, ahol ki-ki önmagában lehet. Se telefont, se tévét, se rádiót nem vihet magával, csupán egy olyan, szabadon választott eszközt, kést, kötelet, pisztolyt vagy mérget, amellyel, ha magányos elmélkedése közben mégis úgy döntene, könnyedén megölheti magát. Feldmár azt mondja, eddig még mindenki visszajött, és többet nem panaszkodott az életére. Mert panaszkodni szerinte csak azok szoktak, akik az életüket valamiféle büntetésnek fogják fel, és eszükbe se jut, hogy ha ennyire szenvednek tőle, akár véget is vethetnek mindennek.

Különösen izgalmasak a drogokról alkotott nézetei. A heroinról azt mondja például, hogy aki kipróbálja, az hirtelen megtapasztalja a testi és lelki fájdalmaktól mentes életet. Méghozzá azzal a döbbenettel, hogy addig fogalma sem volt róla, ilyen is létezhet. A heroin kinyit egy olyan ablakot, amelyen át az „ideális” világba tekinthetünk, így már érthető az a görcsös erőfeszítés, amely a heroinistát az újabb és újabb adag mindenáron való megszerzésére hajtja. Az LSD Feldmár szerint felébreszti az embert, segít meghalni, és a továbblépés érdekében újjászületni.

Feldmár András úgy vélekedik: a szenvedélyek csak akkor uralják el az életünket, ha nem találunk helyettük vonzóbb, érdekesebb célokat. Hiszen a beidegződő szokások mindössze illúziót keltenek. Alibit nyújtanak arra, hogy mi magunk, saját erőnkből ne akarjunk változtatni és változni.

Valaki a filmbemutatón cinikusan úgy fogalmazott: félreértés, hogy Feldmár népszerűsítené például az LSD-t.

Ő maga olyan, mint az LSD.