Janzsó Tibor: A totalitárius technokratizmus

Több mint ötven éven keresztül a “mai” fiatalságra különbözõ címkéket akasztottak már: “az elveszett generáció”, az “x-generáció”, az “utolsó generáció” és hasonló hangzatos, ám felszínességükben kimeríthetetlen, és üzleti célzattal jól megkonstruált kifejezéseket. Érdekes helyet foglal el a sor végén egy olyan szubkultúra, amelynek felfutása alatt ideológusai és propagálói különösképpen szerettek egy dolgot hangoztatni: azt, hogy ez valami “egészen más, mint az elõzõ”. Ennek sebtében ugyanaz lett a hatása, mint az elõzõek esetében is: egy villámgyorsasággal elterjedt és felfuttatott eszme, ami valóban, a felszínes szemlélõ számára egészen érthetetlen módon egy “új színfoltként” jelentkezhetett.
Ez a “hirtelen” felkapott “új” hangzásmód elõrehaladásának útján (a 90-es évekre) már egy gyûjtõkategóriává terebélyesedett, ami magában foglalta a zene területén a különbözõ elektronikus hangszerelésû muzsikák alirányzatait is, de amit csak egyszerûen úgy hívtak, hogy techno. Lényegében e név alatt értendõ a korai techno-house-tól kezdve a “törtütemû” drum’n’bass-en és különbözõ breakbeat alirányzatokon át - beleértve a trip-hop és különbözõ kísérleti kategóriákat is- az embert kikapcsoló ambient “hangúszásokig” sok minden; még a 70-es évekbeli “elõfutár” csapatok is. Itt is ebben az értelemben fogjuk használni, de azzal a kiegészítéssel, amit ez a fogalom a mûvészet és a modern kultúra egyéb területén is jelentett (és jelent mind a mai napig) a “cyber” (avagy a kibernetikus) címke alatt. Itt azon folyamatok ívét kellene megragadni, amelyek a modern és posztmodern korszakból törvényszerûen kinõve az ezredvégre egy meghatározó irányt képviseltek a fiatalok körében, és itt beleértendõ nem csak a zene, de a képalkotás, a mozgókép, az irodalom, vagy a színház (stb.) területei is, ahol a változás egyértelmûen nyomon követhetõ. E feltárásnak egy alaptételt igen határozottan figyelembe kell vennie: egy adott korszak minden esetben a felszíni “látszat” mögött egy vertikálisan szimbolizálható lényegi irányultságot hordoz, amely sokszor visszavezethetõ egy azt megelõzõ korszak tartalmi és formai orientációjára. Még akkor is így van ez, ha a felszínen egy “újdonságnak”, egy “új paradigma” megjelenésének hat a laikus esetében.
Így, egy megértésre vágyó szemlélõnek észre kellett volna vennie egy igen érdekes és egyértelmû összefüggést (akár részese volt, akár nem e jelenségnek): ez pedig az ezredvég techno-mozgalma és az 1910-es években felbukkanó futurizmus –mint tipikusan modern, utópista irányzat- közötti egyértelmû megfelelést. Ez már csak azért is elengedhetetlen lett volna, mert az a sok “analitikus” és társadalom-kutató (beleértve e mozgalom propagálóit is) talán ebbõl a teljesebb rálátásból egy árnyaltabb, pontosabb képet is vázolhattak volna, de bizonyára azt a sok sületlenséget is mellõzhették volna nagy naiv lelkesedésükben, amit csatornáikon keresztül rögtön papírra is vetettek. Bár volt egy-két csendesebb vélemény, amely a megfelelõ szempontok felmutatásával tudta érzékeltetni a háttérben újra kialakult jelenségek - nem túl pozitív színben feltûntetett- voltát, ezek azonban soha nem kaptak nagyobb teret azokon a csatornákon, amelyeken igazán érvényesülhettek volna. Eme újonnan kialakult “lelkesedéssel teli térnek” így a megfelelõ átlátása elmaradt.
Mint ismeretes, az olasz futurizmus egy olyan idõpontban születik meg, ahol egyértelmûvé válik, hogy a nyugat és a nyugat által képviselt modern civilizáció mélységes válságba jutott: ez a 20. század eleje. Mindaz, amit az ember a reneszánsztól kezdve “reformot” és új “világleírást” bevezetett, az itt csap vissza, és itt válik érthetetlenné-értelmezhetetlenné, de leginkább életképtelenné: ugyanis az ember helye a világban esetleges, kicsiny és semmis érzéssé silányult, ami elviselhetetlenné tette nem csak a mindennapjait, munkáját, de életének értelmét is. Erre a kezdeti krízisérzékelésre egy védekezõ reakció Marinetti 1909-es keletkezésû Futurista kiáltvány c. röpiratszerû verse, ahol a sebesség, a tempó és a teljes gépesítés mámoráért lelkesedõ ember optimizmusát hirdeti, egyfajta “megoldást” ajánlva a kor eme embere számára. Azok a mûvészettörténészek, akik eme adott korszak “izmusainak” csak a szembenállásait képesek hangsúlyozni, teljesen megfeledkeznek a formák látszólagos kavalkádja mögött a közös tartalmi pontokról, és azok megvilágításáról. Így õk azok, aki szeretnek olyan összefüggések mellett is elmenni, hogy bár látszólag a kubizmussal szemben állt a futurizmus, de amíg a kubizmus a tér fogalmának addigi definíciójával, addig a futuristák az idõ fogalmának a teljes átértelmezésével játszották el “bomlasztó” játékukat. Talán nem szükségeltetne külön kihangsúlyozni azt, hogy a kubista “térszemlélet-törés” (ami a reneszánsz nullpont perspektíva teljes “feldarabolása” volt), tartalmi lényegét tekintve a futurista idõ mechanizált eszméjével együtt kimutathatóan közös tõrõl “darabolta fel” az addig fennálló világ egységes megélését. Mégis szólni kell itt errõl, mert a hivatalos mûvészetoktatás egészen másképpen értékeli ezt az egész folyamatot, és eközben implicite csak a “polgárpukkasztás” felszínes diadalmenetét datálja annak évszámai szerint, illetve valaminek a “fejlõdésére” hivatkozik. Annak legfontosabb tartalmáról szinte egyáltalán nem szólnak ezek az elemzések, hogy a Tér kifordult volta, a szilánkjaira esett perspektíva és az ebbõl fakadó további tér-érzékelések “mélységtelensége” (hiszen megszûnt a Térnek a horizontális megélése, a “mélység-logikája”), vagy az idõ irreális és átélhetetlen körkörös gép-szemlélete mibõl is fakadt, és leginkább, hogy merre vezetett utána.
Mielõtt itt tovább mennénk, érdemes megemlíteni –csak megjegyzésképpen-, hogy az egykori lelkesedõ futuristák és az 1970-es, 80-as, 90-es évekre megszületõ techno-ideológusok elvei, céljai, elképzelései tökéletes összhangot mutatnak. Ez a felismerés meg kell, hogy döbbentse azt, aki pontosan tudja, hogy a futurizmus milyen kiábrándultsággal csengett le, és hogy legfõképpen mivé fordult át…
Az ezredvég szintén technokrata világszemléletben és gondolkodásában pontosan kimutathatóak azok a közös “elvek”, célok és irányok, amelyek a Marinetti-féle “hurrá optimizmust” tükrözik. Míg a 90-es évek techno-táncparkett palettája a futurizmus lényegi tételeit tûzi zászlajára, addig a filmmûvészetben –például a 80-as évektõl fokozatosan – a tér addigi fogalma relativizálódik, majd a 90-es évek végére a komputerizáció következtében minden addigi világtapasztalás és érzékelés teljesen esetlegessé válik, a támpontok pedig kikezdhetõvé silányulnak. Erre jó példa a Mátrix c. filmekhez hasonló, a kiber-térbe belépõ kisember korrajzai, amelyek még ráadásul egy abszolutizált Gép-világnak történõ alávetettség érzését is megfogalmazzák a teljes ön-kifordultság megjelenítésében. Az ember egy új “ellenséggel”, a saját torz kreatúrájával, a Gépvilággal találja magát szemben, de magában a Gépvilágban. E munkák korai elõszele, az 1927-es Metropolis már precízen vázolta a mindennapok ilyen jellegû félelmeit, megelõzve ezzel az egész terminátor-kultusz lényegi tartamának mondandóját. Mégis, a tér “felbontása” és síkjaira történõ “felbomlása” (lásd: egyes Greenaway-filmek, illetve a kibernetikus-térrel foglalkozó hasonló témákat, videókat, stb.), illetve az érzékelés mechanikusan relatív, függõ voltának megjelenítése a mozgókép történetében ugyancsak elhozta azt a tartalmi absztrakciót, ami közel száz évvel ezelõtt a festészetet is teljes mértékben virtualizálta, és szerepét elidegenítetté tette bárminemû nézõpontról történõ Valóság közlésében, vagy annak teremtõi megalkotásában. Ugyanis Ott, ahol már nincs biztos vonatkozási pont (akár elvi, akár formai), ott “felmutatni”, illetve “kiutat mutatni” már alig lehet valamit: csak szembesíteni, majd a nézõt magára hagyni egy ilyen alkotás bemutatását követõen. Ez a virtualizáció, ez a súlypont-áthelyezés (vagy sokkal inkább: súlypont megszûnés) tûhegy pontossággal kimutatható a filmmûvészet, a zene, az irodalom vagy akár a színház kapcsán. Az ezredforduló tájára a cyber és techno-világkép tükrében még inkább érvényesült valami, ami az egész avantgard lényege volt: ennek a “szétesõ” lényegét egyáltalán nem nehéz felismerni akár a digitális kép-mûvészetben, akár a mozgóképen belül a kubista, vagy a konstruktivista Tér-átalakítások “layer”-szerkesztõ, “tapétázó” módjaiban. Pontosan az ilyen tartalmi-formai irányok közös felmutatása által válik ez a két korszak összevethetõvé, és nem egy önkényes összefüggés keresés tükrében, amely hibát rendszeresen elkövetik manapság a történelmet értelmezõk széles és elismert körei. A mai idõket, a techno-t propagáló ideológusok között a Rushkoff, és a Warwick-féle jövõelképzelések teljesen visszaadják a gépvilágért lelkesedõ, a gépekért, a gépekkel és a gépesítés határain belül élõ futuristák 1910-es évekbeli sokszor rendkívül fellengzõs melldöngetését. Az optimista fejlõdéshit túlzott hevében ugyanaz az elv bukkan fel az 10-es években, mint az ezredvég felé: az ember “meghaladásának” álma; ami sok esetben egyet jelent az ember leváltásával, illetve vagy részben, vagy teljes egészében a géppé alakításával.
Itt kellene alaposabban azt megvizsgálni, hogy az akkori Marinetti-féle “hullám” valóban “megoldás” volt-e, vagy csak a problémák teljes elkendõzését és szõnyeg alá söprését jelentette-e? Ugyanis akkor is (mint most is) egy dologról mindig megfeledkezünk: az embert “elhagyni” vagy “meghaladni” (fogalmazzunk akárhogy is) kétféleképpen lehet: vertikálisan felfelé, vagy lefelé. Az idõ és a történelem radikális választ adott az olasz futuristák kiáltványára: olyan mély stádiumot, ami áthidalhatatlan szakadékként tátong azóta is az addigi és a mai világ között. Ezt a törést és feneketlen sötét ûrt, a “mindennek tagadását” csak úgy hívták, hogy dadaizmus.
Ez a tagadás a legellentmondásosabb és a legkeserûbb az ember addigi történetében: egyrészrõl megveti a modern nyugati társadalmat minden elért eszmei és formai sikerével együtt, másrészt viszont szembesülni kényszerül azzal, hogy ez az elutasítás úgyszintén egy tipikusan modern eszmei tartalmat és megoldást hordoz önmagában, miközben ezek –célul kitûzött-“lebontása” egyben “Ön-bontás”, Ön-rombolás is. Ez egy addig soha nem látott “modern-ellenes modern” jelenséget szül, egy ördögien önpusztító átmenetet a futurista lelkesedésbõl a dada “földalatti” világába. A futurizmus másik ága pedig elvezet a tömegember falanszter szagú, tömegkoncepciójú semmiségéhez, a bolsevizmus dolgozó rabszolgájának hamis ideájához, a “robotnyik” gép-ember elképzeléséhez és megvalósításához, amely lemondott már minden méltóságáról. Aki esetleg hitetlenkedne az adott korszak (a futurizmus-dadizmus és az egész avantgárd) eme konkrét politikai irányultságán (már ami a bolsevizmussal és a kommunizmussal való szoros szimpatizálását illeti, és ami egyébként teljesen megegyezik a tömegelvû szemléletével), annak csak az tanácsolható, hogy nézze át alaposabban a korszak ilyen jellegû írásait, mert ott bõven talál erre az “irányultságra” bizonyítékot (többek között lásd: Jefim Golyscheff - Raoul Hausmann – Richard Huelsenbeck: Was ist der Dadaismus und was will er in Deutschland? In Der Dada, Nr.1. ; 1919, Berlin). Annak a felismerése pedig valóban elengedhetetlen lenne, hogy legalább azt lássuk tisztán, hogy a kapitalista “nyugati” gyármunkás kialakulása semmivel sem különbözik ettõl, vagy az a kapitalista kereskedõnek, “ügynöknek”, vagy legújabban a menedzser-típusnak a szerepe, aki “bármit megtanul”- amit mások megtaníttatnak vele, és utána akár élete végéig is így cselekszik, ha a “tananyag-változás” pár éven belül be nem köszönne. Nos, mi ez, ha nem ugyanaz a gépies, robotoló személytelen “új ember”, amely visszaköszönt a sztahanovisták között már a század elsõ felében?
Jellegzetes félreértése a dadaizmusnak az a leírása, amely egy háborúellenes, egy béke-párti szellemben kívánja feltûntetni és értelmezni azt. Ugyanis a felszínen ismét kijelentenénk ezzel valamit, azonban ez egyáltalán nem egyezne meg a dadista karakterológia egységes és lényegi üzenetének sem a leírásával, sem az azzal szembeni tapasztalatok megértésével. A dada a látszat felszínén a háború ellen emelte fel a hangját, miközben egész lényege a legkegyetlenebb harcot vívta az addig fennálló világ összes értékével szemben. Miközben a fennálló katonai frontok ellen szónokolt, addig egész eszmeisége, forma-bontó megnyilvánulásai egy ennél sokkal összetettebb támadást indítottak az addigi világ értékeivel és értékrendjével szemben. A vulgáris megnyilvánulásoknak ez idáig egyetlenegy mûvészeti irányzat sem adott önmagán belül ilyen mértékig helyet. A felszínen a modern társadalom megnyilvánulásait támadta, miközben egész eszmeisége ugyanazokból a modern gyökerekbõl táplálkozott, és eme következetlensége volt lényegi “mozgatórugója”, amit még büszkén vállalt is. Ami megkülönböztette a mechanizált és egyre lejjebb hanyatló polgárságtól (ami támadásainak eszmei céltáblája volt), az csupán a pöffeszkedõ gõgje, ami mindent rombolni és megsemmisíteni akart: beleértve saját magát is. Ezt a “gõgöt” manapság a legelismertebb mûvészettörténészek csak “humornak” képesek felfogni, és valamilyen “pozitív” hatásról mernek beszélni ezzel kapcsolatban, ami a tipográfia, az újságszerkesztés, a nyomdai alkalmazott mûvészet (!) területén sok “újítást hozott”. Nos hát igen: a gépesített tömegtermelés, a mára kialakult számítógépek tízmilliós nagyságrendeket produkáló alkalmazottjai életében valóban elengedhetetlen szerepet játszottak ezek az “irány-izmusok” újító, tartalmi-formai átszabásai; a kérdés csupán az, hogy egy ilyen nyolc-tízórás értelmiséginek számító grafikus robotmunka után mennyire humoros így utólag az itt tárgyalt korszak, és leginkább: mennyire értékelhetõ a mûvészettörténet egészén belül?
Az ezredvégre kinõtt techno-val, annak egész marketing-stratégiájával és a hasonló irányzatokkal kapcsolatban azok a magukat sokra tartó elemzõk, szociológusok, “filozófusok” és különbözõ társadalom-megfigyelõk, akik azt hiszik, hogy ezek a mozgalmak “csak úgy, maguktól születnek”, vagy ahogy mondani szokták: “a nép körébõl, a semmibõl”, igen csak elcsodálkoznának azon, ha e hatalmas gépezetek mögé egyszer is bepillantást nyerhetnének. Ami meggátolja õket, az éppen az a kényelmes kispolgári berendezkedésük és az a szocio-tömegközpontú mentalitásuk, aminek következtében már attól is megrettennek, ha saját berögzült és beléjük nevelt nézeteiket itt-ott meg kellene kérdõjelezniük.
Botrányos, hogy mûvészettörténészek és az ilyen – egyébként nagy hírnévnek örvendõ- “gondolkodók”, akik csak azért, hogy a mai modern világgal kapcsolatos naiv illúziójukat fenntartsák (akár tarthatóak, akár nem e megállapítások), folyamatosan és minden csatornán keresztül egyöntetûen ugyanazt szajkózzák: olyan pozitivista “fejlõdés-mítoszokat”, amelyek révén azt sugallják, mintha a különbözõ változások (legyenek azok akármilyenek is) automatikusan, minden kérdõjel nélkül egy magasabb szintre vinnék az ember és az “emberiség” útját. Akár tetszik, akár nem; akár akarjuk, akár nem – sõt! “Ha esetleg most, egy kis völgy következne lefelé, ez is a késõbbi emelkedés miatt van”- hangoztatják õk. Természetesen ez az abszurd fatalizmusba vetett hit egy olyan önigazolás, ami elengedhetetlen mankója a “magas pozíciókat” elért ideológusoknak, a zene és filmesztétáknak, avagy “elemzõknek” (stb.), akiknek ahhoz, hogy minden megrázkódtatás nélkül képesek legyenek “dicséretes pályájukat” folytatni, mérhetetlenül hinniük kell a “dolgok helyes menetében”. Valójában õk azok, akik nem tudnának élni, ha nem tulajdonítanának annak mérhetetlenül nagy jelentõséget, aminek semmi sincs: a közéletben beléjük nevelt hamis dogmáiknak. Ez a helyzet mindazok esetében, akik rettegnek bármilyen megkérdõjelezõ vagy összeütköztetõ szemlélet-, vagy magatartásmódtól. Mert nem az igazság érdekli az ilyen “neves” személyiségeket, hanem hogy ne lógjanak ki abból a masszából, amirõl oly szívesen írnak, és amit oly szívesen elemeznek; természetesen ezt akár tálalhatják “radikális” megfogalmazásban is, attól az még lényegét tekintve ugyanaz, mint a többi. Ugyanez történt az ezredvégre kialakult “paradigmaváltással” kapcsolatban is, ami a technicizált és gép-központú szemléletmódot hivatott elültetni és propagálni a tömegek legkiterjedtebb köreiben. Erre a “kultur-szemléletváltásra” és az “átnevelésre” –mint az ezt megelõzõ ötven évben is – ismét a fiatalok voltak a legalkalmasabbak. A 10-es évek absztrakt és elméleti síkon futó futurista elképzeléseit a 90-es évekre leszállították a tömegek arctalan és beláthatatlan szintjeire.
*
Az itt tárgyalt téma értelmezhetõségének és kezelhetõségének nehézsége leginkább arra vezethetõ vissza, hogy a huszadik században kialakult tömegtermelés-szerû nevelés sajátosan uniformizáló volta lényegében kizár minden megkérdõjelezõ álláspontról indított felülértékelési kísérletet, legyen szó bármirõl is. Ha tömkelegével vannak is viták, vagy megszámlálhatatlan mértékben párbeszédek, azok alapjában véve szempontjaikban semmilyen ismeretlen, vagy “felsõbb” rálátását nem közvetítenek a dolgokról a hallgatóknak, csak a jól bevált “változatos” összekapások közötti evickélést, amely tartalmában véve nélkülöz mindenfajta (tényleges) változatosságot, sõt: hosszútávon a lehetõ legunalmasabb és legfelületesebb párbeszéd tényét kell megállapítani. Ez igaz a legutolsó tv-show mûsoroktól kezdve a késõ esti értelmiségi kerekasztal-trécseléseken át a “mélyinterjúk” hosszanti elõadásáig nagyon sok mindenre. Mibõl fakad ez az egy kaptafára való hajlás?
Az ezredvég a kommunikációtechnológia elõretörésével az ezt építõ tudomány, az ennek alávetett tömegmûvészet, a közszolgáltatás, a tömegoktatás vagy a tömegnevelés kapcsán nem hajlandó figyelembe venni sem a földrajzi lakóhelyek, sem az egyének különbözõségének, hajlandóságainak, vagy azok adottságainak valós tényét – ez megállapítható. Ebbõl következtetõen most ténylegesen mindegy, hogy a televízióról, az internetrõl, a moziról, egy jövõbeli kibernetikus videojáték megvalósulásáról, vagy a könyvpiacról beszélünk-e, mert lényegében uniformizálva nagyjából bármelyik országban ugyanazt a pártucat “szerzõt” kapjuk meg “befogadóként”, mint akárhol máshol, de ha szó szerint nem is, akkor a témák garantálják a hasonló kategóriák ugyanolyan fõsodrát. Az így kialakított mechanizált termelés valójában “láncba-kötött”, és a legkiválóbb stratégiai terep a kereslet-kínálat marketing szempontjainak profitmaximalizált érvényesítésére. A kérdés azonban úgy vetõdik fel a piacok képviselõiben, hogy egy ilyen egymással kommunikáló “hálózati” fogyasztó közeg (a piac) miféle Ideológiát szükséges, hogy kövessen? Milyen közös cél, vagy közös “szellemben” tud az egész mozogni, illetve “mozgatva lenni”? Egy ilyen elektronikus “összeköttetésbõl” adódóan mennyire homogenizálható és homogenizálandó az a terep, amely egyébként is a gépek által már összefüggésben áll, és a fogyasztás hatékonyabb megvalósulását eredményezné? A tényleges kérdés itt tehát a közös Ideológia meghatározottsága és kialakultságának foka, amely mozgásban tudja tartani az így kreált gép-centrikus, és a gép együttélésének kényszerszükségével meghatározott rendszert. Ha ez nincs meg, akkor: nincs, ami mûködtet, és leginkább: nem így. Az ideológia, az Eszme tehát minden szisztéma fenntartásához elengedhetetlen és elsõdleges feltétel. Ahhoz azonban, hogy a mai kor egyetlen legfõbb szempontja tökéletesen érvényre tudjon jutni, vagyis, hogy a leghatékonyabb “befogadás” valósulhasson meg a fogyasztói oldalról, ahhoz elõbb a múltból a maradványszerûen itt ragadt - és minden e céllal össze nem egyeztethetõ- szintek hiánytalan eltávolítása szükségeltetik: ez belátható egy olyan tõkeorientált és anyagszemléletû, a hegeli örökségre felépült nyugati társadalom keretein belül, amely ideológiáját kiterjesztette az egész világra is.
*
Az 1990-es évek végére végzett, és a középiskolákból kikerült fiatalokat (mint ahogy az õket megelõzõket is) egy erõteljes és határozott elképzelés fogadta: a mindenség fejlõdésének mítosza, amely kihívásként tornyosodott a fejük felett, és minden dolgot (köztük a zenét is) a “következetesebbje” így értelmezett – hiszen csaknem húsz éven át ezt a fejlõdés-menetet tanulta mind a történelemben, mind az irodalomban, mind egyéb területen. Mind a mai napig így lép ki a fiatal: tetterõvel, lelkesedéssel, és –ahogy kezdetben hiszi- tudással, amit “kapott”. Aztán elõbb-utóbb kénytelen szembesülni azzal, hogy amit addig “tudásnak” hitt, az sokkal inkább csak ismeret, de még inkább csak információ, vagyis objektív, önmagában értékkel nem rendelkezõ adat, mely fogalmak semmi esetben nem felcserélhetõek. Mindaddig, amíg rá nem jön arra, hogy a kapott “tanítás” semmilyen módon nincs összhangban a mai világban tapasztaltakkal, addig folyamatosan össze próbálja mérni a tapasztaltakat a “tanultakkal”. Majd fokozatosan bekövetkezik annak a ténynek a konstatálása, hogy az emberi történet több ezeréves múltjának adatszerû magolása, mint adat-ismeret, mint pusztán csak információ (és nem-tudás) lényegi át nem látása szükségtelen abban a termelõi-fogyasztói versenyben, amely hirtelen körülveszi. Majd, ha még mindig kitart a nevelésben kapott dogmái mellett, akkor önigazolásként tovább hiszi, hogy egy szintbeli továbblépés szükségszerû részese, hiszen ahogy tanították neki: “minden fejlõdik” az idõ elõrehaladtával.
Mindezek tükrében elengedhetetlen lenne egy lényegi kérdés megfogalmazása. Amikor a tanárok és a szülõk megdöbbent arccal és teljes értetlenségben álltak a gyerekek “agymosónak” nevezett “dum-dum” technója, vagy a “kamerába mutogató fekete hip-hopper” zenéje elõtt, akkor hogy nem jutott eszükbe az egykori kedvenc Pink Floyd rock-számuk, ahol mind a mai napig azt üvöltik a refrénben a kereskedelmi rádiócsatornákon keresztül, hogy “We don’t need your education, we don’t need your such control!” {“Nekünk nincs szükségünk a tanításodra, nekünk nincs szükségünk többé az irányításodra!”} ? Vagy szükséges lenne még a “gyerekeknek” a további példákat sorolni a beatles-ektõl, a rolling stones-okon át, a hendrix-ekig, sex pistols-okig, dylanok-ig, depeche mode-okig, egészen a “hair”-féle dekadens filmekig a hasonló jellegû üzenetekért? Szükséges külön kihúzni, hogy mirõl is szóltak ezek a zenék-filmek valójában? Pontosan ezeknek a zeneszámoknak és eszmeiségeknek az útmutatásával köpték szembe azt a “papát”, aki valamikor ugyanezt megtette a “nagypapával”! A “Gyerek” részérõl ez egy következetes tett volt (hiszen ezt a példát látta, ezt tanították neki egész életében), csak az ilyen “Papa” részérõl nem volt konzekvens az, amikor értetlenkedett: mert csak eszébe kellett volna idéznie azokat a “szilárd” elveket, amiket a joint-ot markoló üvöltõ gombafejûekkel a saját gyerekébe nevelt, még ha öntudatlanul, akkor is. Az ilyen következetlenség csak következetlenséget szülhetett. Hiszen észre kellene venni, hogy amit a gyermek elé felmutattak, és amitõl késõbb a gyerek kapcsán megbotránkoztak, az lényegében ugyanaz az “üzenet” volt, mint korábban, csak éppen “aktualizálva”. Ugyanaz az elv érvényesült, és ugyanaz a metódus. Vagy talán komolyan gondolja bármely ilyen szülõ, hogy a rock-korszak gitárjain pengetõk (akik a korszak végére szintén eljutottak a gitárok összetöréséhez…) a példamutató, családos, vagy a normális társadalmi élet elvét hirdették a zenéikben és szövegeikben? Vagy talán nem lehetett észre venni a hair-kultuszban a csõlakó, semmittevõ hippik beteges, és szintén teljesen hibás ideáját, ahol példának okáért az egyik fekete hipszter elhagyja azt a nõt, aki gyermeket szült neki? Az abszurd azonban mégis az, hogy ezek mind a mai napig olyan favorizált alkotások, amit újra és újra játszanak, miközben pontosan ilyen bomlasztó “töltéseket” hordoznak.
Ha az ebbõl következõ szükséges felismerés eredménye az ember saját elvei és véleményei eredetének visszafejtése lesz, akkor ezek után nem lehet az olyan megállapításokon csodálkozni, amelyek arra mutatnak egyértelmûen rá, hogy a mai zene technokrata világnézete az azt megelõzõ korszakok sokaságának gyökereibõl meríti leginkább eszmeiségét. Sõt, az idõsebb generációknak talán hasznára lenne felismerni ezt a közös tõrõl fakadó eszmeiséget, amitõl a techno kapcsán elborzadnak (tegyük hozzá: sok esetben jogosan), miközben a “saját fiatalkoruk slágereinél” ugyanezt az irányultságot nem, hogy megkérdõjelezni nem hajlandóak, hanem még favorizálják is azokat. Mindaddig, amíg egy ilyen tisztázás nem megy végbe, addig minden –a részükrõl történõ- támadás, véleménynyilvánítás vagy “útmutatás” hiteltelen marad.
Mint ahogy a dj-k és elektronikus zenészek vallják mind a mai napig: a “techno”-ban, eme “új” mûfajban benne van a funky-tól kezdve a jamaicai dub-ig minden, ennek alirányzataiban pedig az alábbiak: a drum’n’bass-ben a jazz, soul-elemek, az egykori big-beat-ben a rock és a beat, a trip-hopban a hip-hop, és még sorolhatnánk ezek kombinációit. Az egész alapfilozófiájában pedig egy az egyben a fentiekben vázolt futurista jövõkép volt képviseltetve körülbelül az ezredforduló idõszakáig. A techno-korszak dicsõségének a posztmodern korszak leváltását tartották, pedig ugyanolyan tipikusan modern jelenség, mint bármely más modern “izmus”: gépidea-centrikus, ha kell kimérten csak struktúra központú, vagy “sebesség” és haladás-párti. Nos, ez utóbbival kapcsolatban: végre különbséget kellene tenni az ember és a technika fejlõdése között: mert a kettõ korántsem ugyanaz. Amit ma “fejlõdésként” hangoztatunk, azon általában a technika és a gépesítés fejlõdését értjük- csak ezt. És miközben a tömegemberré és számadattá lett egykori Egyén egy távoli és ködös “földi paradicsomért”, egy “világ-béke demokráciáért”, vagy manapság Cyberia-ért áldozza fel a rendelkezésre álló idejének szinte egészét a mindennapi robot szolgai oltárán, addig semmilyen elfogadható módon nincsenek tisztázva azok a legalapvetõbb és valódi egzisztenciális kérdések, amelyek azt lennének hivatottak körvonalazni, hogy mi a világban betöltött szerepének értelme és a körülötte tapasztalható dolgok jelentése. Egzisztencián ma a két pofára zabálást érti a modern, és a fogyasztás-ürítés input-outputjainak fenntartásának fogalmát, miközben csodálkozik, hogy az ezt megelõzõ korokban valódi Egzisztencia alatt ennél a szintnél – akár a görögség platóni, akár a római, akár a középkori, vagy a “keleti” értelemben - “feljebb” kerestek a megértésre vágyók. De, hogy ebben az egész mókuskerék hajszában mi az Értelem (a Lényeg: a Logosz), arra hiteles hivatalos választ nem kaphat ma senki, mint ahogy arra sem, hogy mi lehetne az ember tényleges szerepe ezen túl (akár mint Egyén, mint “Én”, akár mint egy közösségnek a tagja). Nem. E helyett a mai kor “válasznak” meri azt nevezni, hogy odaveti: “fejlõdés”, és teszi ezt úgy, hogy az “emberiségre”, meg az eddig megtett út jövõbeli fantom-céljára hivatkozik, mint amikor a kiszáradt test a sivatagban egy délibáb után lohol, amely õrült hajsza nem, hogy nem segítene rajta, de elõbb végzi ki az önmagát így becsapó szerencsétlent. Ennek az egyszavas leírására talán az angol “postpone” szó lehetne a legalkalmasabb, ami jelen esetben a tényleges Lét-kérdések és válaszok elhalasztását és halogatását jelentené, mint “a tudomány hivatalos álláspontját”. Ebben a folyamatban kellene látni az egész kibernetikus és technicizált világkép valódi szerepének egyre jobban és jobban végbemenõ érvényesülését, ugyanis addig, amíg az “egzisztencia” szó alatt annak csak degenerált jelentése alapján alakítjuk mindennapjainkat, itt lényegi folyamatokat sem mûvészetben, sem tudományban, sem a társadalom kérdéseiben látni nem fogunk.
A legnagyobb probléma azonban mégis csak az, hogy ha az ember megpróbál a felszínesnél egy-két lényegibb és mélyebb szempontot felvillantani és azokat egy magasabb szint elérésének tükrében felvetni, akkor rögtön azt a választ kapja, hogy ne legyen “pesszimista”. Ez a “válasz” tipikusan abból az amerikai szellemtelenségbõl fakadó hurráoptimista ember sajátja, amely rögtön végezne magával, ha nem tudná fél percig valamivel áltatni önmagát, vagy az arcára fagyott kényszervigyor állapotát fenntartani. Nevetséges módon ez nevezi ma magát “nyitottnak”, amikor megretten és bezárkózik minden egyéb, számára “más” vélemény elõtt, amirõl nem hallott a hivatalos közvetítõcsatornák uniformizált témáinak fõsodrában. Egyébként szót sem érdemelne ez az embertípus, ha a mai közéletének és annak véleményformálóinak javarészét nem ez a világszemlélet határozná és alkotná meg: írókat, publicistákat, lapkiadókat, mûvészeket, mûvészettörténészeket, kiadókat, kereskedelmi nagycégeket, ez utóbbiakon belül a magukat irányítóknak képzelõ de lényegében alkalmazott menedzser-“vezetõket”, stb. Az emberiség elektronikusan megszõtt kulturkommunikációs hálójában itt kellene felülvizsgálni azt a dogmaként és egységként vallott modern Ideológiát, amely az egésznek mérhetetlenül nagy “szükségszerûséget” tulajdonít. Már csak azért is szükséges lenne egy ilyen próbálkozás, mert még a magukat kisembereknek tartók is jól átlátják a maguk szintjén, hogy miféle nemtelen fogyasztási-szempontok vezérlik az egésznek a mozgásban tartását. És mégis, a magukat csak “megmondóknak” tituláló véleményformáló “fõsodor-gondolkodók” egy pillanatig sem képesek ennek az egésznek az adekvát megkérdõjelezésére, mert ha esetleg meg is fogalmazzák az itt felmerülõ problémák némelyikét, akkor rögtön egy torz és kommuna-jellegû anarchizmusban képesek csak bárminemû megoldást látni, mint ahogy azt az ugyancsak nagy hírnévnek örvendõ hazai “filozófusok” egyes prominens alakjai teszik. Arra azonban furcsa módon képtelennek bizonyulnak az ilyen alternatívával rendelkezõk, hogy saját “elveiket” is következetesen felülvizsgálják, és esetleg megállapítsák, hogy amit õk “megoldásnak” képzelnek, az ugyan annak a hegelianus örökségnek a folytatása, amely a jelen körülményekhez vezetett. Vagy talán szükséges lenne a marxizmus által lefektetett új világkép tõke-centrikus és anyagelvû tételeit végigvenni ahhoz, hogy belássuk annak ugyanolyan tartalmi derivátumait és legalább annyira torz, anyagias voltát, mint ami az egész kapitalista szemléletmódot jellemezte, és ami elvezetett a mai állapotok globális elterjedéséhez? Persze itt is csak a felszínt képesek egyesek látni, nevezetesen azt, hogy a marxista vonal a kapitalizmussal szemben fogalmazódott meg, miközben ugyanolyan orientációjú világszemléletérõl és világleírásának tõke-centrikus, tömegeszméjû, és fogyasztás- ill. anyagvallásáról már egyáltalán nem esik szó, vagy teljesen más értelemben: “haladásként” definiálva azt.
Addig, amíg az ilyen lényegi tisztázások és elv-visszafejtések nem történnek meg a “mát megváltoztatni szándékozók részérõl”, addig nem lehet csodálkozni azon, hogy õk is ugyanannak az óriási gépezetnek a mûködtetõi, és miközben minden hatástól “függetlennek” hiszik magukat, arról tudomást sem vesznek (és nem is akarnak errõl tudomást venni), hogy saját maguk mennyire irányítottak egyéb, mögöttük álló eszmék szintjeirõl. A mára már szórakoztatássá silányult mûvészet területén errõl persze kevés rálátása van a befogadó “mûélvezõnek”, aki azt hiszi, hogy eme “felsõ szintek” csak úgy, “maguktól” kerülnek elõ, a “semmibõl”. Az oksági viszonyok ilyen mértékû nem látása, illetve az erre vonatkozó igény vulgáris elutasítása elõbb-utóbb a teljes nihil és kiábrándultság forrása lesz: mert minden nem értésnek történõ alávetettség elõbb utóbb megszüli a mindenbõl való kiábrándulást, és a teljes következetlenségre épülõ labilitást, amely az urbánus modern vegetáció félreismerhetetlen jegye. Ez a kisember valódi szorongása: a valamivel szembeni végsõ tehetetlenség tudatosítása, és az azzal szembeni uralom hiányának felismerése.
*
Mindebbõl látható, hogy a techno naiv és futurista optimizmusa lassan ismét elérkezik egy olyan gócponthoz, ahol az egyik domináns erõ éppen az lesz, amely fel kívánja égetni, és el kívánja pusztítani az eddig megtett utat –a történelemben ismét. Mindazt az utat, amire elõbb vagy utóbb rá kell majd döbbenni: arra, hogy ez egy jól elõkészített “mindenkori” hazugság azon fiatal rétegek számára, akik a legfogékonyabbak szinte bárminek a befogadására. Ötven éven keresztül egy szépen becsomagolt és eladott üzlet a “fiatal generációk lázadása”, amit természetes “fejlõdési menetnek” írnak le. Ezt a kereskedelmi üzletet persze a felhasználó fiatalság tagadja a legjobban és a leginkább, éppen õk, akik azt nem veszik észre, hogy meggyõzõdésük táplálására milyen indítóforrásokból táplálkoznak mindvégig, csak azért, hogy visszaigazolják (és önigazolják) jól kialakított tevékenységüket: a nevelésükbõl, a regények, a kult-filmek, és az “underground” zenék eszmeiségébõl. Ha valóban megtörténne mindazoknak az átlátása, amirõl itt vázlatosan szót ejtettünk, akkor rá kellene jönni, hogy mindaz a “lázadás”, amit ma a fiatalok annak hisznek, valójában kiszolgálás. Az adott rendszer okosan kitalált kiszolgálása és fenntartása. Ugyanis egy valódi és tényleges lázadás a mai korszak eszmeisége ellen éppen egy “konzervatív szembenállást” jelentene, amely fogalomnak semmilyen módon nem lehetne köze a mai politika nevetséges marionett-báb pártjainak felszínes és semmitmondó koncepcióihoz, amik mögött ugyanazok az anyagi és hatalmi érdekek állnak, mint a fentiekben kifejtett elvtelenségek mögött. Egy valódi szembenállásnak elvi alapokon kellene megtörténnie, amely elvezethetne oda, hogy az ember meg tudná vizsgálni a belénevelt maximák tarthatóságát személye, a környezete, és az életbõl visszahatott tapasztalatai alapján. Addig azonban, amíg a szembenállás, vagy a lázadás fogalmán a romboló anarchizmust, a mennyiségi kollektivizálódás “testvériségét”, vagy a saját rendjében szétesõ hippiszerû béke-pártiságot értjük, addig nem vagyunk sem többek, sem jobbak ugyanazon folyamatoknál és szempontoknál, amiket támadunk, és amiket szándékunkban állna meghaladni. Ha ez felismerésre került, akkor az ember elkezdhet építeni – mindent az elejétõl. De hangsúlyozva, hogy csak elkezdhet; mert egy fel-nem-ismertség következtében akár még mélyebbre is süllyedhet, egy olyan kifordult csalódottságba, amely alulmúlhat minden elképzelést. Mert be kell látni, hogy bármit is cselekedjünk a világban, tettünk soha nem lehet jobb annál, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Ha ennek a tételnek az alapigazságát nem ismerjük fel, és nem saját magunk “visszafejtésével” kezdjük, akkor legyenek bár jó szándékaink, de azok ugyanolyan szörnyeket fognak szülni, mint az elmúlt pár száz év “jobbító” célkitûzéseinek felforgatói.
Mindezek nélkül lehet-e a huszadik század lezáródása után a techno mint zene üzenetérõl, és a technokratizmus mint társadalmi beállítottság megélt és megtapasztalt sötétségérõl beszélni? Lehet-e arról érdemlegesen szólni –bízva abban, hogy megértõ fülekre találunk-, hogy mindazzal szemben, ami ma egy fiatalt lehúz és nem ereszt, arra érdemleges választ adjunk úgy, hogy mi magunk hasonló, csak más “sikító-korszakból” vett alapok alapján élünk és ilyen elvek régebbi formái után nosztalgiázunk? Beláthatjuk, hogy nem. Mert mindazzal szemben, ami lassú, de hosszútávon biztos önpusztításra kárhoztatja mindazokat, akik ezt a modern szellemtelenségét nem csak elhiszik, de élik is, tehetetlen az, aki még önmaga véleményének eredetét sem látja, hogy az mibõl is fakad. Így értelmezhetõ az is, hogy a huszadik század, és leginkább annak második fele bár látszólagosan a fentiekben körülírt “embertelenség” megvalósulási formái ellen lép fel, mégis semmiben nem különbözik a korszak egészétõl, sõt: abba tökéletesen belepasszol, és valójában a magját képezi és jeleníti meg, miközben utólag piedesztára emelik eme tipikusan modern “ikonokat”: hiszen “megfelelõ” üzenetértékük van az utókor számára is. Ez leginkább olyan módon nyilvánul meg, mint ahogy a dadaizmus is szembefordult az optimista futurizmus modern-eszmeiségével, de nem kerülhette el saját modern eszközeit, és ebbõl fakadóan egy, a modernséggel szembeni tipikusan modern mentalitást alakított ki sajátmaga számára. Ez a katasztrófa köszönt vissza a huszadik század második felétõl minden ön-romboló eszmeisége mögött.
Már nincs messze az az idõ, amikor a naiv jövõ-elképzelésekhez, és a gépeknek az embertõl teljesen elidegenített arzenáljával operáló mûvészet kénytelen lesz bevallani megmaradt emberségébõl adódó eszméi tehetetlenségét. Ez a dadaizmushoz hasonló megnyilvánulást szülhet azzal a különbséggel, hogy a dadát meghaladva a hatalmas tömegek szintjein fog megvalósulni, a gépesítés kommunikációs határai és annak keretei közé szorítva: de éppen e keretek mindaddig fennálló voltának ellenében. Azt persze butaság lenne felvetni, hogy “mikor”, mert ténylegesen mindegy kell, hogy legyen, hogy tíz, húsz, vagy száz év múlva, hiszen egy ív irányának és helyességének a megkérdõjelezésében nem ez a döntõ kérdés, hanem az, hogy be tudjuk-e látni az eddig megtett út esetleges tarthatatlanságát, vagy kompenzálva ismét igazolásba kezdünk valamilyen “új” elmélet megszülésével? Ha ugyanis bekövetkezne egy kulturális és a tömegek szintjén érvényesülõ tipikusan tisztátalan modern-lázadás, az azon túl, hogy a piszkos titáni aktus jegyeit viselné magán, egy olyan ok-okozati viszonyt szülne meg, amire már számos kisebb példát lehetett az elmúlt században is látni: a rombolóra visszaható rombolás törvényét. Beismerhetõ, hogy ez teljes mértékben a legelfogadhatatlanabb megoldás lenne, aminek csak bizonyos anarchista szélsõbaloldali körök tudnak manapság örülni. Ez a dadaizmus egész lényegi üzenete is, amibõl manapság semmit sem lát a hivatalos értelmezés: a huszadik század tragédiája és feloldhatatlan ellentmondása, az önmagát romboló romboló, az önpusztító, a dekadens. Ezt a tényt az ember vagy felismeri és adekvát, tiszta módon áttöri, vagy aláesve betagozódik abba az önmagát is elnyelõ embertelen gép-rendszerbe, amivel egykoron még képes volt szembehelyezkedni. E tét tudatosításában kezdõdik minden mûvészet alkotói és befogadói szerepe. Továbbá magának a tudománynak azon felülvizsgálati igénye, ami rámutathatna a célt tévesztett eredményeire, melyek –többségében- már régen nem a megismerés, vagy a tudni akarás szándékát fejezik ki, hanem a hasznosítás szükségét, de pontosítsunk: anyagi és kereskedelmi hasznosítás kényszerét, amely ismételt felhasználókért és vásárlókért kiállt a profitmaximalizálás érdekében.
Ilyen rálátásból világítható csak meg a technika zenére kifejtett mai hatása is, amely még az ezt megelõzõ rock-korszak “csúcspontjain” is (vagy sokkal inkább: mélypontjain) a modern forma széttörését hivatott megkísérelni a torzítók, a keményebb “fémes” (metal) hangvétel, és a beborult depressziók (dark) divatjait követve (itt számos példát lehetne a géptörésekre, önrombolásra, stb. mondani, amitõl most eltekintenénk). Tehát felmerül a kérdés a techno kapcsán is, hogy mint teljesen elektronikus gépi forma milyen mértékben tükrözi korunkat tartalmilag, miközben az erre rángatózó bábok ezrei a hétvégék és önmaguk “kiélése” után ismét betagozódnak robotok módjára a mindennapok szürke és kíméletlen fogaskerekei közé? Tehát mivé vált mára, és mit hivatott ma teljesíteni a zene szerepe, mint olyan? Milyen alapvetõ társadalmi “hasznossága” is van? A válasz: az ember “kikapcsolódása”, amit a könnyebb értelmezhetõség kedvéért vehetünk akár a szó legszorosabb értelmében is. És amit a “dob és basszus” koncepciójára a hamis táncparkett-álmok útvesztõiben az alámerülõ átél, az még csak egy illúziószerû “kiút” lehetõségét sem tartalmazza, és fõleg nem szolgál sem válaszokkal, sem kérdésekkel az értelem számára, miközben az egész ideológiája hamis módon vallja és szajkózza azt. Mert értelem itt szükségképpen nincs, csak elvtelen “kötések” és formai “feloldások”, amelyek a nevelésbõl fakadóan a letûnt korok legnagyobb mûvészeihez merik a mai állapotokat hasonlítani. Az ilyen kötések sorozatai azok, amelyek nem engedik a tömegmûvészet “álomgyárába” került ifjakat látni semmilyen valódi (és hozott) értékrendjük alapján, mert folyamatosan azzal az elvárással kell szembesülniük, hogy bontsanak, oldják és adják fel lassanként a még megmaradt “magasrendû” meggyõzõdéseik halvány maradványait is. Az ilyen fiatalok azok, akik bár kitörnének, és a világba ordítanák énjük legmélyén szunnyadó mindenható erejüket, de mégsem tehetik, mert abban a pillanatban elvágattatnak, ahogy felállnak és megpróbálnak felegyenesedni. Az “új világ” - ahogy a velejéig romlott modern mentalitás hazudja – pontosan az, amely félre visz, és félre nevel az idióta “kultúraformálóival” és “sztárjaival” (akik sokkal inkább halálcsillagok, semmint közük lenne az égen fénylõ igazi csillagokhoz…). Ezek, akik az egykori Emberben mára már csak egy potenciális fizetõt, egy szolgai fogyasztót látnak és semmi többet, ezek most “felsõbb szintekrõl” hazudnak, az “emberiség következõ evoluciós stádiumáról” mint következõ “lépcsõfokról” beszélnek, amit félrevezetõen csak “transz-humanizmus” címkékbe bújtatnak, mert képtelenek világosan eme tudományos kutatások valódi irányultságát megfogalmazni: vagyis az ember géppé történõ átalakításának célját, mint a történelemnek eddigi legbetegesebb elképzelését. Ez az, amit a hirtelenjében felkapott “techno-filozófusok” és “gondolkodó kutatók” hirdetnek, és végre jól kellene látni e mögött a Mûvészet, a Tudomány és az egész Ember Történetének ez idáig legteljesebb válságát: amely egyfajta beteges “szócsõként” az ilyen zsoldos-tudósok mögé állva az olyan “gép-ember”(mensch-machine)-féle kraftwerk-koncepciókat ültet át ideológiai síkra, amely mondjuk ki nyíltan: emberellenes. Ráadásul ezt azzal az optimista mázzal leöntve, amely vetekedik az eddigi legmerészebb propagandákkal. Mind zenében, mind filmben, mind egyéb területeken.
Erre bár legyinthet a sok szoba-professzor, a katedrákon székelõ híres, elismert filozófus, tudós-kutató vagy mûvész, azonban ne feledjük, hogy egy gondolati-filozófiai eszme a történelemben mindig megelõzte annak a tényleges politikai, majd társadalmi megvalósulását is. Bizonyára erre mondják azt, hogy “az eljövendõ események elõrevetítik árnyékukat”.
Aki mindezek ellen azzal védekezne, hogy a “Stradivari hegedû, meg az orgona is gép volt”, az pontosan azt demonstrálná, hogy a lényegbõl nem ért semmit. Az Ember története mindig is a “tartalom” és a “forma” feletti uralom volt. Ez valóban egy igen erõteljes férfias koncepció, de a mûvészetben (és az élet egyéb területein is) ez a tizenkilencedik századig (ha maradványszerûen is, de) így volt. A huszadik századra alapjaiban rendül meg ez az ideál, majd teljesen elvész: az “alkotó” immár nem ura és nem is felügyelõje saját “mûvének”, hanem kezd egyre inkább elszenvedõjévé válni. Egyfajta kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és ön-vesztésérõl tesz tanúbizonyságot. Tipikus példája ennek a jazz mint zenestílus megjelenése és elterjedése, mikor is az emóciók spontaneitásában a zenész többé már nem ura sem játékának, sem önmagának, hanem úgymond “átadja magát” valami másnak, és –saját bevallásuk szerint is- csak mint “eszközként” funkcionálnak eme szerep során. (A konkrét példa erre az, amikor véresre játszották a kezüket az ilyen fekete amerikai muzsikusok, mert önkívületükben még csak azt sem vették észre, hogy az ujjhegyeikrõl cafatokban lóg a véres húsuk). Az ehhez hasonló “alsóbb” (tehát nem tudatos) erõknek történõ alávetettség persze mindinkább fokozódott, és a beat-rock korszakkal az “üvöltés” már egy segélykiáltásként csitul el a távolban, míg a technokratizmusban már ez sem következik be, mivel már nincs meg hozzá sem a szándék, sem az akarat, hiszen új ember született: az emberalatti ember, a gépember típusa. Ez már nem is kiabál, csak csendben bólogat a táncparketten bólogató-János módjára.
De ha már itt tartunk: vajon nem égbekiáltó iróniája-e a történelemnek az, hogy az a Németország, amely a tizenkilencedik század végén Nietzsche-vel megfogalmazza az “emberfölötti ember” elképzelését, csaknem száz éven belül eljut az emberalattiság kraftwerk-i koncepciójáig: az embertelen emberig, a gép-ember naiv-optimista hirdetéséig, és bábként való rángatottságáig? Ez a folyamatos ön-vesztés ténylegesen is addig jutott, hogy egyfajta himnuszként zengte a tömegben elveszett fiatal individuum ezernyi társával együtt, és éli mind a mai napig azt az anti-ideát, amit az “autópálya-világ” beléje vert, hogy: “Mi robotok vagyunk”, amint azt az egyik slágerük is tanúsította. Ezt megideologizálni, ahogy azt tették bizonyos teoretikusok, tényleg az ember világbeli szerepének a teljes nem-ismerését tükrözi.
Valahogy mégis azt kellene megérteni és felfogni, hogy az itt leírtakban nem a gép mint segédeszköz ellenében felvett magatartás hirdetésérõl van szó, hanem az ember megfelelõ helyének a visszakövetelésérõl, amely egyértelmûen süllyedõ irányt mutat. Ez a “kontrol” érzet a gép mechanikus és automatizált alkalmazásának szinte minden területén jelen van. Leginkább a gépzenén belül érezhetõ ez, ahogy a szekvenciákból történõ építkezésében-szerkesztésében az ember nemhogy nem irányíthat, de a legmesszebbmenõkig alkalmazkodnia kell: ezt jól tudják azok, akik egy élõ hangszeren játszó zenésszel szemben csak sampler-t és loop (hurok) technikákat használtak egész életükben. Hiszen be vannak “zárva” olyan keretek közé, amit egy körkörös perpetuum mobile diktál. Ha következetesek akarunk lenni, akkor viszont (ezeken a “külsõ” formai dolgokon túl) a már megemlített felfogásbeli defektusok és szerep-zavarok mentén egészen visszajuthatunk a jazz tartalmilag kifordult emberértelmezéséig. Így ostobaság a mechanizmus eme elkorcsosult korában az egykori ember mûvészetét egyáltalán csak felemlegetni, és hasonlóságokat keresni a régi Mesterek és a mai –csak fogalmazzunk finoman - önjelölt mûvészek között, mert sokkal többre jutunk a különbözõségek felismerésével és a különbségek megfigyelésével, semmint a korszakok önkényes összemosásával. Az összehasonlító analizálást meg lehet tenni egy adott korszak ívén belül, de ez egészen más, mint két teljesen különbözõ orientációjú és világnézetû korszak masszává keverése és önigazoló “fejtegetése”. Legfõképpen pedig az olyan megnyilvánulások teljesen elégtelenek, amelyek azt a rendkívül sekélyes - és úton-útfélen hangoztatott- állítást szajkózzák, hogy “ez már régen is, mindig is így volt”, ez ugyanis a kérdés teljes nem-értését jelenti, és azon túl: egy könnyelmû hazugság. Az ilyen kijelentések körülbelül olyan szintû látásról tanúskodnak, amely összetéveszti a hegyek-völgyek, erdõk és patakok között vágtázó lovasát és a nagyvárosi munkáját végzõ villamosvezetõt, mondván: “mind a kettõ ugyanabból a célból utazik, és ugyanúgy látják a környezetüket”. Az ilyen embernek aztán nem is érdemes már elmondani azt, hogy e két esetben egészen más a cél, és egészen más a szempont.
Itt szükséges még Cyberia fogalmát tisztázni. Ezen egy olyan kibernetikus, “virtuális mennyország” vagy “digitális paradicsom” elképzelését kell érteni, amihez annak a feltételnek kell megvalósulnia –a jelenkori tudományos kutatások elképzelései és “filozófiák” tervei szerint-, hogy az emberi agy (miután teljesen feltérképezték) rögzíthetõvé, vagyis lementhetõvé váljon számítógépes úton egy közös “digitális paradicsom” hálózata, vagyis Cyberia számára. Ez az elképzelés azon túl, hogy mennyire beszûkült és téves elképzeléssel rendelkezik az emberi lét fogalmáról (hiszen lényegében az ember és az agy közé egyenlõség jelet tesz), azon túl jól visszaadja az egész technokratizmus tipikusan szellemtelen és karakteres voltát, illetve az egésznek voltaképpeni irányultságát. Az egész nem érdemelne egyetlen szót sem, ha bizonyos jelentõs befolyással rendelkezõ “véleményformálók” nem publikálnák lapjaikban az ezzel kapcsolatos naiv lelkesedésüket, és izgalommal teli várakozásukat úgy idehaza, mint a világ számos elismert és támogatott fórumán. Az ezzel járó jelentõs anyagi támogatás, amit ezek a tudományos kutatások, illetve az ezt propagáló “filozófiák” képviselnek, jól felfedik a ma látható folyamatok irányát, függetlenül attól, hogy pusztán véletlenül, vagy csak öntudatlanságuktól vezéreltetve következnek e stádiumok. Az irány akkor is megállapítható, ha a múltat vesszük figyelembe, és a jövõ eme célkitûzéseit. Így aztán nem kell sok történelmi példa arra, hogy rájöjjünk, hogy egy ilyen utópia milyen jellegû rendszerért kiált érvényesülése érdekében, és pontosan ez az, amit ma fanatikusai képtelenek higgadtan látni. Mert ami Cyberia-t megkülönbözteti a kollektív “népakaratú” totalitárius berendezkedésektõl, az “csupán” csak annyi, hogy mindenkit ténylegesen is számadattá kíván butítani, abból a célból, hogy így az ember egy hálózati “öröklétbe” kapcsolódhasson hasonló sorsú adat-“társaival”. Ennek tükrében valóban érdemes lenne végig gondolni azt, hogy amikor az ilyen elgondolásokat kritizáló személyt tartják egyesek “maradinak”, akkor valóban jogosult–e az ilyen nézeteket propagáló arra, hogy a járni-kelni képes objektum látszatára vonatkozóan egyáltalán még embernek nevezzük-e, vagy talán valami egészen másnak? A második évezred hajnalának eme “perspektívái” azokat kápráztatják el leginkább, akik semmilyen jelentõséget nem tulajdonítanak annak, hogy az egész világot összeköttetõ Internet-kommunikáció lényegében az egykori amerikai és szovjet katonai fejlesztés eredményeként jött létre.
Sokakban jogosan merül fel a kérdés, mely szerint mit várjon az ember egy olyan társadalmi rendszerben, ahol a darabokra esett, letolt gatyás, amerikai gengsztereket utánozó magyar “hip-hop” gyerekek egy “Jó napot kívánok” megfogalmazását sem képesek már végig gondolni? Ugyan hová vezethet ez hosszútávon egy társadalomban? Ez a retorika vajon milyen logikai-értelmi képességeket tükröz? Másrészrõl viszont: milyen logikai-értelmi képességeket alakít ki az ilyen mintákat látó és felvevõ tizen-huszonévesben? Talán senki sem hiszi azt komolyan, hogy majd “megtanulnak késõbb”, miközben úton-útfélen a gondolkodás és fogalmazókészség elégtelenségérõl hallani…
A technokrata mint embertelen ember egy olyan idõ torzszülöttje, amely korszak bár sokkal hangosabban “üvölt”, mint a beat vagy bármely más, de annak Süket Fülei többé már nem hallanak semmiféle segélykiáltást. Krízis, melyet félreértelmezni nagyobb bûn, mint megalkotni azt.
Munch festménye, a Sikoly jól érzékeltette az eljövendõ idõk emberének belsõleg rendellenes és félelemmel teli világát. A valódi lényeget azonban sem Munch, sem a huszadik század többsége nem tudta: azt, hogy a marxizmus elõtti mûvészetnek soha nem a valóságot bemutató, hanem mindig valóságot teremtõ rendeltetése volt. Így minden olyan mûvészi megnyilatkozás, amely ezzel ellentétesen próbál hárítani –mely szerint “ilyen a világ”-, az rögtön felfedi illegitim voltát.

2003.




*
Megjegyzendõ, hogy az írás szerzõje az itt tárgyalt techno-kultúrán belül az ezredforduló táján jelentõs szerepet töltött be a magyarországi un. “underground” palettán. Az elektronikus zene térületén az alternatív, absztraktabb, un. kísérleti-irányzatok számos ágát képviselte, ismerte e körök jelentõsnek tartott gondolkodóit és képviselõit egyaránt. 2000-ben, 21 éves korában egy németországi lemezkiadó magyar leányvállalata által idehaza lemezt jelentet meg, amit testvérével együtt közös szerzõi kiadásban jegyzenek. Ezt követõen öccsével számos hazai és külföldi koncert, fesztivál részese. Külföldre leadott munkáik során többek között a francia elektronikus komolyzene neves képviselõjének, Pierre Henry-nak egy 1960-as évekbeli mûvéhez készítenek egy zenei átiratot, egy újraértelmezést, amelynek megjelenésére már Németországban kerül sor. 2001-ben, második leadott albuma után (ami akkor nem került kiadásra) az irányzattól és az egész ideológiától elfordul, és a felhagy a zenéléssel. Ez többek között annak a felismerésnek köszönhetõ, amit ebben az írásában is összegez, és amit volt alkalma személyesen is megismerni: a bürokratikus zenekiadók és kultúrapártolók színfalai mögött korunk és társadalmunk valós arcát.