1. kiadás

©MEDIO Kiadó, 1996

* * *

Kung mester beszélgetéseinek négy döntõ szava van. Az elsõ a li.

Li mértéket, szabályt, erkölcsöt, törvényt, udvariasságot, szociális charme-ot (gentlenesse, politesse) jelent. Ha fizikailag értelmezik és távolságot mérnek vele, annyi mint mérföld. De belsõ mérték is: önuralom és fegyelem. De nem szubjektív aszkézis, hanem az õsök hagyományában levõ rendtörvény alkalmazása, amely az embernek viszonyát egyszer s mindenkorra szabályozza. Lije van annak, aki feltûnés nélkül, egyszerûen és komolyan viselkedik, minden túlzástól tartózkodik, az embert tiszteletben tartja, maga iránt tiszteletet ébreszt szavaival, viselkedésével, tetteivel, munkájával...

A Mérték. A li sem alulmaradni, sem túlmenni... A középen maradni. A li a kulturált emberi erkölcs, amelynek gyökere a vallásos pietás. A li az õskori élet alapvetõ vonása. Kínában éppen úgy, mint Indiában, Iránban, Egyiptomban, Görögországban. Az embereknek egymás iránt tanúsított respektusa, amely a magasrendû és békés élet egyetlen feltétele... Ez az, amit ma a legjobban nélkülözünk. A li mérték, de nem emberi mérték és nem az ember teremtette. Nem kultúrproduktum. Li csak ott van, ahol valódi vallásosság van. Isteni mérték. Nem lehet önkényesen megváltoztatni. Ez az a mérték, amivel az istenek az embert megmérték és meg fogják mérni... és ugyanazzal a mértékkel mérik ma is.

Hamvas B.: Konfu-ce - Lun yü (1943)

1.

A szentkönyveket az ember kinyilatkoztatás útján kapta. Mint a hagyomány minden lényeges fogalma, a kinyilatkoztatás is a szektáknak vagy a racionalizmusnak, és így a fantazmagóriának vagy a tagadásnak esett áldozatul. Ha a hagyomány megszakad, ez a kettõs törvénytelenség mindig fellép, a túlzás és a lekicsinylés, a közösségben az individualizmus és a kollektivizmus, a morálban a fennhéjázás és az elaljasodás. Mérték nélkül nincs törvény, nincs közösségi rend, nincs erkölcs és nincs tudás.

A hagyomány vonzerejében élõnek a kinyilatkoztatásra való érzékenységet megérteni részben könnyebb, részben nehezebb, mint a hagyományon kívül állónak. Könnyebb azért, mert abban, hogy valaki a kinyilatkoztatás részese legyen, nincsen semmi természetfeletti. "Megértettem, mondja a Li-ki, hogy a nagy útban nincs semmi titokzatos". De nehezebb azért, mert a kinyilatkoztatás elérése a természeten belül rendkívüli erõfeszítést kíván. Általában véve nem attól nehéz, ami benne szokatlan, hanem amiért küzdeni kell.

A kinyilatkoztatás részese az, aki kapcsolatot teremt a lét emberfölötti körével. A kapcsolat megteremtése többnyire hosszú gyakorlat eredménye. Minden esetben az ember teljes erejét igénybevevõ olyan állapot, amelyben az ember az emberfölötti körrel tudatosan hangoltságba kerül. Semmiképpen sem intuíció és nem ihlet és nem sugallat, mert ha mindezzel rokon is, de nem szabálytalan, nem rapszodikus és nem véletlenszerû. A hangoltságban az ember értelmébõl nem hogy nem veszít, hanem éppen nyer. Tudatának szerkezete nem lazul meg, színvonala nem száll le, hanem megszilárdul és fölemelkedik. Hangoltságnak kell mondani azért, mert a hangban van meg az emberfölötti hatalom, amely a természetre teremtõ hatást gyakorol. Ezért volt a zenének minden hagyományban olyan nagy jelentõsége. Ezért Kínától Júdeán keresztül Mexikóig azt, aki a kinyilatkoztatás részese, inkább hallónak, mint látónak tartották. És ezért a hagyomány igazi ereje abban a korban, amikor a tanítást már leírták, tulajdonképpen megszûnt, mert annak lényege csak az élõ hangban adható át. A látás a tér érzékelõje, és csak a tér határáig terjed. A hallás az idõé, de hallani azt is, ami túl van az idõn. Amit az ember lát, az csupán burok, mint a Kabala mondja, a dolgok héja; ami hangzik, az láthatatlan.

Ha valaki azt mondaná, hogy a kinyilatkoztatásra való hangoltság a brahmani beavatás fokozata, ha így is van, az ember nem tudna meg sokkal többet. A hangoltságról Guénon azt mondja, hogy az az état primordial, vagyis az ember állapota a kezdetek kezdetén. Érzékenység, amely az emberfölötti felé nyitva áll. Ez az alapállás. De hogy tévedés ne legyen, azonnal ki kell mondani, hogy ez ugyanakkor az ember végsõ állapota is, és a kettõ egymáshoz úgy viszonylik, mint az elsõ és az utolsó, az indulás ösztönzése és a cél, a paradicsom és az Új Jeruzsálem, a kert és a város, az aranykor és az üdv. Csecsemõnek lenni és bölcsnek lenni ugyanaz, szól Lao-ce. Ehhez azonban még azt is hozzá kell tenni, hogy a hangoltság nemcsak az idõk elején és végén érhetõ el. Az état primordial mindenkiben és minden percben itt van. Az alapállás bármely pillanatban megvalósítható. Csuang-ce megveti azt, aki mint példára, örökösen a múltra hivatkozik, de ugyanúgy megveti azt, aki bolondul a jövõért lelkesedik. Az alapállás realizálása nem függ a kortól. A tao mindig jelen van.

A hangoltság feltétele a tükörsima kedély, mint Kínában, a vidja (éberség), mint Indiában mondták, és ami azt oly nehezen megvalósíthatóvá teszi nem a korszak, hanem a korrupt élet szétszórt nyugtalansága, más szóval az avidja (alvajárás). A hangoltság ilyen állapotban nem realizálható. E szétszórt nyugtalanságból a körforgás (szamszára) zavarában az emberi szellemnek semmiféle magasabb fokú állapota nem érhetõ el. Az ember centruma ebben a létben nem is valódi lénye, hanem egy biológiai, pszichológiai, szociológiai és egyéb residuumokból képzõdött mag, amely szüntelenül változik, de a halálban felbomlik, mert végül is semmi egyéb, mint koncentrált életéhség. A buddhizmus azt tanítja, hogy az emberi ént az életszomjúság (trisna) teremti átélt vágyakból és ösztönökböl, kívánságokból és sóvárgásból, és ez az, amely olyan õrületszerûen tapad a világhoz, mindig újra és újra kénytelen testet ölteni abban a hiszemben, hogy az élet óceánját meg tudja inni, miközben egyre szomjasabb és szomjasabb lesz. Mintha önzés lenne, mert minden élvet és gyönyört magához vonz. Az önzésben azonban mégis van valami nyomorult hûség, az ember önmaga iránt való esztelen szeretetének szikrája. Ebben az éhségben nincs más, mint önmagán túláradó ragadozó ösztön, hogy az életet mohón az utolsó cseppig magába szívja. Ezt az ösztönt Orpheusz, késõbb Maximus Confessor egyházatya pathénak nevezte. Ez a hindu káma. Böhme Giernek mondja. Ez az az életsóvár lény, amelyet a Védanta dzsivának hív.

Újabban megkísérelték, hogy a szétszórt nyugtalanságot lélektanilag magyarázzák. Elnevezték extraversiónak, szembeállították vele az introversiót, késõbb azonban, amikor az elmélet mégis túl primitívnek mutatkozott, a középre helyezték a centroversiót. Az elmélet alapjában hibás. A kifelé fordulás nem jelent a külvilágban való szétszóródást és nyugtalanságot, a befelé fordulás nem jelent nyugalmat és összpontosítást. Az emberi lény ritmikusan fordul ki és be és a centrum felé, a világosba, a sötétbe és a középre. Egy jang, egy jin, egy jen. A dolgot egyébként sem az dönti el, hogy az ember merre fordul, hanem az, hogy sóvár életéhség uralkodik-e rajta, vagy õ uralkodik az életéhségen. Mint minden esetben, a modern szcientifikus gondolkodás nem tud mást, mint egymást kizáró ellentét-típusokat szerkeszteni, legfeljebb még a szélsõségek között valamely kiegyenlítõ lehetõséget teremteni. A hagyományban a dzsíva, az életéhségben nyugtalanul szétszóródó ember nem más lény, mint az atman, az éber és tükörsima kedély. A kettõ egymást nem zárja ki. A dzsíva és az atman között fokozati különbség van. Dzsíva az az ember, aki a világ sokszínû ragyogásában elveszve nem tud mást, mint fogadni mindazt, amit sorsa eléje hajít, a káprázó világ gomolygásában tévelyeg és azt vakon élvezi, szellemi javait eltékozolja, mialatt lénye a nem-létezõben elpárolog. Atman az az ember, aki az életéhséget megfékezi, aki sóvárgását, a középponti vonzatot (pathé, káma, jin) kikapcsolja, és mit számít, hogy a káprázat világának varázsa elveszett, ha az ember a lét magasabb fokozatai számára alkalmassá válik. A hindu metafizika azt mondja, hogy az ember a világ szabadesésében nyugtalanul szétszóródva alvajáróvá vált (avidja), de felébredt (vidja).

A kinyilatkoztatásra hangoltnak lenni annyi, mint az alapállást megvalósítani, mint bölcs csecsemõnek, vagyis ébernek lenni, az életéhséget kikapcsolni, a szamszárából kilépni és a sóvárságot megszüntetni. Ez az állapot, amit megérteni könnyû, mert nincsen benne semmi természetfölötti: "A nagy útban nincsen semmi titokzatos". De ez az, ami nehéz, mert elérése az embertõl a legnagyobb szellemi megerõltetést követeli.

2.

Mivel a kinyilatkoztatás feltétlen ítélet az emberi lét fölött, ezért semmi sem fontosabb, mint megérteni, hogy az miképpen jut az ember tudomására. Ami a természet világában történik, ismétlése annak, ami a természet fölött történik, azzal a különbséggel, hogy itt csak azt látjuk, ami történik, egyebet semmit. Ha azonban megértjük amazt is, látjuk, hogy ez itt az eredetinek többé-kevésbé korrupt alakja, mert az ott az õskép és szabatos, és abban megnyilatkozik az is, ami itt láthatatlan, az értelem. A teljes valóságról az ember csak a kinyilatkoztatás révén szerez tudomást.

Hogy nincsen szó sem véletlenrõl, sem önkényrõl, sem szándékos rosszhiszemûségrõl, úgynevezett papi csalásról, ezt külön nem kell mondani. Bizonyíték egymagában az a tény, hogy a kinyilatkoztatás érvényességét a magasrendû ember önmaga felett mindig elfogadta, és emberben és korban is csak a hitvány volt az, aki megtagadta. Ebbõl mindenesetre máris világos, hogy a kinyilatkoztatást az ember nem a természet körébõl, hanem az emberfölötti körbõl kapja. Biztos az is, hogy azzal a hangoltsággal, amely a magasabb kör megnyilatkozásainak befogadására alkalmas, az, aki a káprázat szétszórt nyugtalanságában él, nem rendelkezik. A szomjúság és a hangoltság egymást kizárja. De nagyon óvatosnak kell lenni. Minden fogalmunk antinómia. Semmi sem könnyebb, mint az életben eltévedni. Az eltévedés legközönségesebb módja pedig a szavakon való megzavarodás. Böhme a Szent Szellemet heilige Giernek, vagyis szakrális sóvárgásnak nevezi. Szomjúság nélkül nincs élet és nincs gazdagság, nincs ragyogás és nincs öröm. És szomjúság nélkül nincs sóvárgás arra, ami magasabb, és nincs kívánság, hogy az ember az alacsonyabbat megfékezze és a magasabbat megvalósítsa.

Az az állapot, amit Guénon état primordialnak hív: az alapállás. Ez az emberiség eredeti állapota és feltétlenül rokon a kinyilatkoztatásra való hangoltsággal. Amikor az ember a kinyilatkoztatást hallja, mint Guénon írja, az Ég és a Föld kommunikációjában részt vesz, hallja lent, hogy fent mit mondanak. Ez az ember normálállapota. Ez a vidja (éberség). Az alvajáró pedig nem más, hanem ugyanaz az ember, csak lefokozott éberségben él és a kinyilatkoztatást nem hallja. Az alvajáróban az alapállás nem semmisül meg, hanem az ember elhomályosodott értelme miatt nem képes arról tudomást szerezni. Az éberség megszerzése pedig nem ismeretek és nem tanultság kérdése. Ennek a lépésnek megfelelõje a modern világban nincs. Ma csak tanulást, legfeljebb nevelést, legfeljebb mûvelést ismernek. A beavatás nem egyéb, mint a lefokozott éberségû korrupt tudat normalizálása. A minden emberben, minden korban meglévõ alapállás megvalósítása. A korrupció helyreigazítása, más szóval a primordiális állapot realizálása. Ez az, amit a modern korban elfelejtettek, mert nem tudják megtenni.

A tudat szerkezetének megváltoztatása nem ismerettõl és nem tanultságtól függ. Ismeretek halmozásához és tanuláshoz tehetség kell, tehetséggel pedig csak a kivételes individuum rendelkezik. Az ismeret egyébként sem vezet sehová, bármilyen nagy legyen, sõt minél nagyobb, annál kevésbé. Ezért lehet valaki rendkívüli ismeretekkel rendkívül alacsonyrendû. Az ismeretnek bármilyen és bármennyi legyen is, a tudatra átalakító hatása nincs. A realizálás hasonlít a morálhoz, mert ahhoz, hogy valaki erkölcsösen éljen, nem ismeretekre van szüksége, hanem elhatározásra. Az ismeret kivételes és egyéni, a morál egyetemes és mindenkire kötelezõ. A hagyománynak azok az iratai, amelyek mindennemû ismeretközléstõl tartózkodva a korrupt tudatot lépésrõl lépésre helyreigazítják és az embert az alvajárás állapotából felébresztik, valamilyen beavatási eljárást adnak át. Ilyen beavatási eljárást ad át a Tao-te king és Csuang-ce, a görögöknél az orfika, a hébereknél a Kabala, az araboknál a szufi, de mindenekelõtt és fölött a hindu jóga. A külsõ világban való nyugtalan szétszóródás lassú és módszeres felszámolása és a gondolkodás módosulásainak megakadályozása (csitta-vritti-nirodha). A cselekvés az érzékek megnyugtatása. Hogy a lélek mozdulatlanságában kitartson. Amint a tao tanítja, a kedély legyen tükörsima tó, amelyen az emberfölötti lét jelei világosan olvashatók. Ez az, amit az ember tanulással és ismeretekkel és mûveltséggel nem ér el. Ez az, amihez nem kell tehetség és ami mindenki számára hozzáférhetõ, mert mindenki magában õrzi az alapállást és a megvalósításhoz szükséges akaratot, de ez az, ami a legkönnyebben elhomályosul és felbomlik és meglazul és megzavarodik. Patandzsali azt mondja, hogy az elsõ lépés az erkölcsi fegyelem. Nem ártani, nem hazudni, nem lopni, az élveknek ellenállni, nem gyûjteni. Tisztaság, elégedettség, önmegtagadás, a szent könyvekben való elmélyülés, az Úr szolgálata. Ha ehhez járul a helyes ülés, a szabályos lélegzés, az érzékek visszavonása és a koncentráció, a meditáció és a szamádhi, akkor az ember az alapállás megvalósítása felé elindult. Elõbb nem. Minden múló sugallat és ihlet megbízhatatlan. Csak az szilárdul meg, mondja a Jóga-szútra, aki a gyakorlatot megszakítás nélkül sokáig és módszeresen ûzi.

A tudat szerkezetének helyreigazítását szavakban kifejezni nem nehéz. A normalizálás semmi egyéb, mint azt az életszomjúságot (pathé, káma, Gier), amely engem kormányoz, magam alá szorítani, hogy én legyek az, aki azt kormányozom. A szomjúság (trisna) parancsol nekem, vagy én parancsolok a trisnának. Ha az életéhség uralkodik fölöttem, azt kell tennem, amire a vak ösztön utasít, loholnom kell és kapkodnom, mert egyetlen pillanatban sokfélét követel, meg kell zavarodnom, mindig a vágyak és a kívánságok és a szenvedélyek, mindig sietni, nehogy valamit elmulasszak, gyûjteni, aggódni, félteni, félni, éhezni, szomjazni, célok és hatalom és vagyon és becsvágy és jólét és kényelem után, amit saját ösztönöm felfal. Ha én parancsolok neki, ugyanaz az éhség fenntart és segít, és erejével minden zárat megnyit és rejtettet feltár, és képességet ad arra, hogy a legmagasabbat megértsem és elérjem. Ezért mondja Böhme, hogy a sóvárgás a Szent Szellem állandó jelzõje.

A tudat szerkezetének megváltoztatása architekturális kérdés is. Mert annak, ami szabályos, feltétlen hatalma van a rendetlenség fölött. Ezen alapszik a görög orpheuszi hagyomány. Ez a mûvészet legfõbb elve. Ez a szépség értelme. A világ amely elkövetkezik, mondja Szolovjev, a mûalkotás kérdése. A korrupció feldúl. A felépítést a rend és az arány és a mérték gondolata vezeti.

3.

Az éberség realizálása technikai eljárás. Az eksztázis-technika eljárása. Eksztázis annyit jelent, mint kívül lenni. Az ember kívül van a nyugtalan szétszórtságon, és kilépett a residuumokból oly nehezen felbontható csomóvá összenõtt énjébõl, amely számtalan inkarnáció alatt szövõdött benne, és amely az ember valódi énjének helyét bitorolja. Kívül van a külsõ világban való tévelygésen és az értelmetlen körforgáson. Az eksztázis iránya nem követi a természet körforgását, hanem abból merõlegesen kiáll. Az élet magasabb körében tulajdonképpen mindig eksztatikus, vagyis mámor, a mûvészi alkotás, a gondolkodás, a mûalkotás átélése, az olvasás, a tanulás, a szerelem, a gyönyörködés, a tánc, a zene, az utazás, az ima. Narkózis is azért van, mert az élet kevesebb mámort nyújt, mint amennyit az ember kíván. A narkózis mesterséges önkívület. Van szakrális ittasság, mint a boré. Ezért az orfikus Dionüszosz az eksztatikus istenség, a bor istene. De mindez semmi egyebet nem akar, csak az élet hevét fokozni, és csupán élmény marad. Ennek a beavatáshoz semmi köze, mert nem mámor, hanem ájultság. Az archaikus eksztázis-technika az életet minden lépésében tudatossá teszi, az elért magasabb fokozatot állandósítja és bármely pillanatban elérhetõvé és realizálhatóvá teszi. Az egyszerû életmámorban az ember énjét tényleg elveszíti, hogy az önkívület elmúltával visszaessék ugyanoda, ahol elõzõleg volt. De semmi több. A beavatás eksztázisában az önkívület minden esetben annyit jelent, hogy amennyire az ember élet-énjébõl (dzsíva) kilép, magas énjét (atman) ugyanannyira realizálja. Patandzsali Jóga-szútrája éppen olyan eksztázis-technika, mint a tao vagy a szufi vagy a Kabala.

Az életmámor semmi egyebet nem kíván, mint a szabad lebegés érzetét, ami énjének elvesztését kíséri. A jóga és a szufi és az orfika eksztázisa az élet-én elvesztésével egyidejûleg a magas énnel való egyesülést akarja. A jóga szó szerint tényleg annyit is jelent, mint egyesülés, éppen úgy, mint a görög henószisz, a héber jihud és az arab ittihad.

Orpheusz azt tanította, hogy Erósz világa született meg legelsõnek (erósz protogonosz). A teremtés kezdetén ott áll az, aki mindent egyensúlyban és egységben tart, aki azt, ami széthúz, egymáshoz vezeti, az ellentéteket összefûzi. Erósz az egész daimónja, a legnagyobb ellentét, az Ég és a Föld fia. Erósz, ma úgy mondanák, hogy kozmológiai és fizikai és antropológiai és szociológiai és pszichológiai alapelv. Amit a görögök enthusziaszmosznak, vagyis lelkesült önkívületnek neveztek, annyit jelentett, hogy az emberben az egység erotikus mámora áttört és az embert megragadta. Ennek az enthusziaszmosznak megnyilatkozása a tánc és a költészet és a zene. Ahol mûvészet van, ott ez az isteni egység van jelen (epiphaneia), mint a szoborban és az épületben és a festményben, és mindenütt, ahol rend van, és arány és mérték és szabály, mint a teljesült erkölcsben és a rendezett társadalomban és a magas tudományban, fõképpen az aritmetikában és a geometriában. Mindezt nem az emberi én teremtette. Ami véglegeset az ember alkotott, azt erotikus enthusziaszmoszban az éneklõ lélek (thümosz aoidosz) alkotta, és ha az ember megzavarodott és megingott és magát korrumpálta, a szépség az, ami ismét megtisztítja. A világot a maga teljességében és igazságában látó gondolatot, a filozófiát, az emberi lélek felsõ csúcsáig, Orpheusz mámornak és önkívületnek (mania te kai bakheia) hívta. Ez a legmagasabb rendû zene (megiszté mousziké). Ez az erósz legmagasabb foka. Philo-szophia annyi, mint szerelmesnek lenni a bölcsességbe. A valóságot nem ésszel ismerem meg, hanem mámorral (methé). Ez a methé az életsóvár én mohóságának (pathé) pontos ellentéte. A pathé az, ami elválaszt és eltorzít, elkülönít és feldúl, ami zavar és homály és rendetlenség, vak szenvedély és felfordulás. A pathéból nem jutok sehová, és azt is elvesztem, amim van. A pathé nem mámor, hanem ájultság. Annyi, mint belezavarodni a sokszerûségbe. Az ember a káprázatban eszméletét veszti. De a pathé a hideg szenvedély. A hüllõ önkívület. Az, amiben nincs egy csepp erósz. Ez az esztelen sóvárgás. Annyi, mint kiszolgáltatva lenni annak, ami határozatlan és bizonytalan, ami szétfoszlik és inog, amiben nincs egység és állandóság és forma, és ami szétfolyik és elpárolog. Az ájultság is önkívület, de nem fölfelé, hanem a semmibe való szétfoszlás önkívülete. A narkotikumok nagy része ilyen ájultság. Az ember önmagát kioltja és szemét behunyva beleveti magát az értelmetlenségbe. A mámor az ember minden képességét, az értelmet is, magasabb hõfokra emeli. Az ájultság lefokoz és erõtlenné tesz, bénít és megfojt. A mámor minden emberrel és a világ egészével egyesít. Az ájultság a nem-létezõben szétszór. A mámor felfokozott, az ájultság lefokozott éberség. Nagyon óvatosnak kell lenni. Minden fogalmunk antinómia. Semmi sem könnyebb, mint eltévedni, és az eltévedés legközönségesebb módja a szavakon való megzavarodás.

A hangoltságot, amellyel a világ teljességével érintkezni tudok, Orpheusz methé aioniosznak, a világ mámorának nevezte, és ez a mámor az aión több jelentésénél fogva öröklét-mámort is jelent. Érintkezésbe jutni az örök renddel. Aki az élet zûrzavarából kilép és a világ valóságából valamit megtud és azt kimondja (anér periósza eidosz), az az istenek tolmácsa (prophétész, mouszikosz, poiétikosz, telesztikosz). Az az ember a kinyilatkoztatásra érzékeny. Orpheusz mindazt, ami a methé aionioszból keletkezett, kinyilatkoztatásnak tekintette. Ezért lehet az orfika szerint kinyilatkoztatás a tánc vagy a zene, a költészet vagy a szobor, mint ahogy tudjuk, hogy van mûvészet, amely az ember és az emberfölötti kommunikációjában több, mint igen sok filozófia, tudomány vagy vallás.

4.

Amit az arab szufi ittihadnak, egyesülésnek nevez, egy szóban mondja ki azt, ami tulajdonképpen kettõ. Amit szeretek, azt ismerem, és amit ismerek, azt szeretem. Az egyesülés a szeretet és az ismeret kettõs kapcsolata az Egyetlennel. A legkülönösebb és az egész hagyományban magában áll, hogy a szeretetnek és az ismeretnek ez a mámora bor-mámor és szerelem, nemcsak azért, mert Istenben benne van a bor és az asszony, és mert a borban és az asszonyban benne van Isten, és ha szeretek, szeretem Istent és a bort és az asszonyt és a szépséget és a költészetet és a világot és az angyalokat és a tetveket ("a béka olyan szép, mint a szeráf", mondja Angelus Silesius), hanem azért, mert ha szeretem az Egyetlent, a világ egy lesz, csak egyet kell szeretnem, hogy mindent szerethessek, és ebben a szerelemben megnyílik a mindenség titka, és mindent megismerek és tudok, mert az Egyetlennel eggyé válok. Nem kell az üdv. "Több vagyok, mint az üdvöm", írja Ibn Karram. "Én, aki õt szeretem, õ vagyok, és õ, aki engem szeret, én vagyok", szól Halladzs. "Az asszony szépsége Isten fénysugara, nem a szeretõé". Semmi más nem kell, csak az Egy. "Bármit akartál adni nekem a földön, mondja Rabia, osszad szét ellenségeim között, bármit akartál adni a mennyben, osszad szét barátaim között. Én megelégszem veled magaddal".

A szufi az eksztázis-technika lépcsõirõl nem beszél. Biztosan volt szájhagyomány, amely ennek a beavatásnak gyakorlatát a tanítványokkal közölte, de elveszett. Ami megmaradt, az az önkívület õrületébe öltözött legmagasabb éberség. A szufi a kinyilatkoztatás tiszta hangja.

A lélek, amely mindent elhajít és meztelenre vetkõzik, tudja, hogy megszerzett szegénységén kívül semmire sincs szüksége. A szufi a hangoltság realizálása. Csak az Egyetlenegy. "Egyetlen pillanatra együtt lenni Istennel több, mint az egész emberiség tisztelete a teremtéstõl a világ végéig", mondja Sibli. Ha az ember ezt az egyet tudja, mindent tud. "Világfölötti vagy és a világból való vagy, tied minden, ismert, ismeretlen, örök és mulandó. Tied a lét és a nem-lét, a föld mélye és az égtetõ a te két ruhád, te vagy a fény és ellentéte". És mivel mindent tud, tudja mi a legfõbb dicsõség, mit jelent az életben gyõzelmesnek lenni és a sors játszmáját megnyerni. A szufi nevet a királyokon, és vállat von, ha Alexandroszról, vagy Caesarról beszélnek. Tudja, hogy az övék milyen kicsiny dicsõség, a királyok és a vezérek igénye és becsvágya milyen bámulatosan kicsiny. Mennyivel több, amikor az "Egy felismeri az Egészet, és szól: Isten vagyok". Indiát meghódítani? Egyetlen áhítatos pillanat több, mint százezer embert lemészárolni. Bort inni. "Azt mondják bûnt ittál, abból ittam, amit bûn lett volna nem inni. Még mielõtt születtem, mámorban voltam tõle, így maradok mindörökké, még akkor is, ha csontjaim rég elporladtak".

Patandzsali Jóga-szútrája az egyesülésnek többféle alakját tanítja. Az eksztázis-technika különbözõ gyakorlatait. Az egység megvalósítása történhet megismerés útján (dnyána jóga), tevékenység útján (karma jóga), szeretet útján (bhakti jóga). A bhakti azt mondja: "Az életnek egyetlenegy nagy értéke van, és ez a szeretet Isten iránt". Aki ezt megvalósította, az nem tud mást, mint szakadatlan örömben élni, és annak minden pillanata újabb mennybemenetel. Az eksztázis-technika a megdicsõülés útjait nyitja meg. Ez, mint Indiában mondják, az ékajána, az egyetlen út. A szufi a hagyományban a bhakti-jóga tökéletes realizálása. "Mindent neked akarok adni és nem kívánok érte semmit". Ez a szerelem nem a szív dolga, és nem érzelem és nem a lélek dolga, és nem az értelem és nem a szellem dolga. "Talán nem is nevezhetõ szemléletnek, írja Plótinosz, a szufi görög mestere, a látásnak egészen más neme, elragadtatás, leegyszerûsítés, átszellemülés a legnagyobb erõfeszítés arra, hogy az ember eggyé váljék, és ha lehet, szemtõl szembe álljon azzal, amit a szentély rejt." "A fekete nappalban, íme, itt a világfényes éjszaka." "Istentõl Istenig jutottam, mialatt magamban azt kiáltottam: Te én vagyok."

5.

A tapasztalat mindenesetre megvolt, de a szufi valószínûleg Indiából kapta azokat a szavakat, amelyekkel azt, amit fanának nevezett, meg tudta formálni, és ami az arab eksztázis-technika legfontosabb fogalma lett. Fana annyi, mint elvetése mindannak, ami nem Isten, elvetése minden tulajdonságnak (upadhi, járulék, mint Indiában mondják), elvetése az egyéni én-nek, állapottalanság, a tárgyak gondolatának leépítése, a megsemmisülés tudománya, az elmúlás elmúlása. Amit a mahájána súnjatának, ürességnek mond, alapja a mahájána tanításának, az "észt meghaladó tudásnak". És ez a fogalom az, ami a fana megformálásában érezhetõ. "A világnak öt alkotóeleme van, és ezek természetük szerint üresek... Minden dolog természete, hogy üres. Nincsen se kezdete, se vége, nem hibátlan és nem nem-hibátlan, nem tökéletes és nem tökéletlen, ebben az ürességben nincs alak, nincs érzékelés, nincs név, nincs megértés, nincs ismeret... Nincs itt se szem, se fül, sem orr, se száj, se test, se lélek... Ez az észt meghaladó tudás, és aki az észt meghaladó tudás felé indul, a legmagasabb tökéletes tudás benne megvilágosodik."

Amit ez a "minden üres" (szarvám súnjam) jelent, ez az eksztázis-technikának az a nélkülözhetetlen lépcsõje, amelyen az embernek a realizálást meg kell kezdenie. Ez az a pont, amelyen a valóság vonalát átlépi. Ezt hívja a mahájána bhutahatinak, valósághatárnak. Itt kezdõdik a mahá súnjata (a nagy üresség), vagyis az objektumtalan. Mert ami tárgy, és kívül van és objektum, az nem valóság, hanem üres. Az emberi lény megzavarodásának kivetítése. Objektum annyi, mint valami, ami az emberrel szemben áll, mint saját lényének ellentéte és ellenfele és ellenállása. Az objektum nem egyéb, mint a lefokozott éberségben élõ emberi lény rémképe, amit álmában a sors valóságának tekint, vagyis nem egyéb, mint a kondicionált tudat projekciója, az azon való eltévelyedés, hogy saját kondíciójának kivetítését ténylegesen létezõnek tekinti, és magát ettõl az álomképtõl, mintha az valóságos lenne, befolyásoltatja. Minden üres. Az üres is üres (súnjata súnjata). A dolgokból elég. Minden tárgy és minden dolog üres.

Az eksztázis-technika elsõ lépcsõjén az ember felismeri, hogy a tudat összes kondícióit fel kell számolnia és a nem-kondicionált tudatot kell realizálnia, meg kell tudnia, hogy minden tárgy, amit lát, hall, tapint és tapasztal, saját zavarainak kivetítése, és elsõ dolga megtudni, hogy a dolgoknak és a tárgyaknak nincs tartalma és nincs lényege, és üresek, csupán álmaitól befolyásolt tudatának látomásai, káprázat, és ezt a kivetítést meg kell szüntetnie, vagyis minden befolyáson túl levõ nem-kondicionált tudatot kell megvalósítania. Mert nemcsak a tárgyak és a dolgok üresek. Az érzékelés is üres. "Nincs itt se szem, se fül, sem orr." "Ebben az ürességben nincs alak, nincs név, nincs megismerés, nincs ismeret." A megismerés is üres. A tudat is üres. Az üresség is üres. Az álom is üres, a káprázat is üres, aki a káprázatot látja, az is üres. A tudatot meg kell tisztítani és módosulásait lecsillapítani. (Csitta-vritti-nirodha, mint Patandzsali mondja.)

Szarvam súnjam annyit jelent, hogy minden üres. Ami annyit jelent, ha az ember a kinyilatkoztatás hangoltsága felé megindul és az emberfölöttivel való kommunikációban részt akar venni, akkor legelsõ feladat megszerezni a hatásoktól nem befolyásolt tudatot, vagyis minden kondícióját leépíteni és a tökéletes objektumtalanságot megvalósítani, amelyben nincsenek dolgok és tárgyak és külsõ, de nincsenek tulajdonságok és képességek és érzékek és gondolatok és érzések és belsõ, és nincs más, csak az üresség üressége, de ez is üres (mahá súnjata).

Az ürességrõl szóló tanítást a Pradzsnyápáramita hridaja szútra fogalmazza meg. Ez a szútra Buddha virágbeszédének kommentárja. Zarándokok érkeztek Buddhához, üdvözölték és csendben várakoztak, hogy a Magasztos megszólaljon. Buddha sokáig mozdulatlanul állt, aztán egy szál virágot tépett, azt a zarándokok seregének felmutatta és egyetlen szót sem szólt. Senki sem értette, csak Mahákásjapa, aki bólintott és Buddhára nézett. A Magasztos így szólt: a legdrágább kincset, az észt meghaladó tudást adtam át most neked.

A virágbeszéd tanítása, az észt meghaladó tudás, a hangtalan tudás. Ez a silentium mysticum tudása. A magasabb világgal való érintkezés elsõ feltétele a tökéletesen megvalósított csend. A tükörsima kedély. A tudat megtisztítása minden befolyástól és hatástól, elsõsorban kiküszöbölése minden az emberbõl magából származó zavarnak. Patandzsali azt mondja, hogy "az üresség elképzelésében való gyakorlat"-ot kell folytatni.

Az arab fanában az állapottalanság, a tárgyak gondolatának leépítése, minden tulajdonság elvetése, a megsemmisülés tudománya ilyen ént meghaladó tudás. Jegye a tükörsima kedélynek. A fana a silentium mysticum realizálása. "A látás ezen a helyen megszûnik, a nem-látás az, amely a látást tanítja." "Úgy élni, hogy ne legyen semmim és ne legyek senki." "A szufi közelebb van a hallgatáshoz, mint a beszédhez." "Nem vagyok keresztény, nem vagyok zsidó, sem parszi, sem mohamedán. Nem vagyok keleti, nem vagyok nyugati, nem vagyok szárazföldi, nem vagyok tengeri. Nem a földbõl származom, sem a keringõ égitestekbõl. Nem a föld szült, nem a víz, nem a levegõ, nem a tûz. Nem Isten városából jöttem, nem a porból, nem az öröklétbõl, nem az örök változásból. Nem ezen a világon vagyok otthon, nem a túlvilágon, nem a paradicsomban, nem a pokolban. Apám nem Ádám, anyám nem Éva, nem az Édenkertbõl jöttem és nem az Édenkert angyalaitól. Az én helyem a nem-hely, nyomom a nyomtalan, se test, se lélek."

6.

Sankara a felébredést úgy határozza meg, hogy mialatt megtörténik, nem történik semmi. Ennek az eseménynek, amely nem esemény, három mozzanata van. Az elsõ az, hogy a folyó partján ülök, és látom, hogy a madár a fûzfa ágán ül, és az ágat a szél himbálja. A második az, hogy nincs fa és nincs madár, nincs szél és nincs folyó és nincs part, nem ülök sehol és nem látok semmit, mert nincs látás, és nincs én, aki látna. A harmadik mozzanat, hogy a folyó partján ülök és látom, hogy a madár a fûzfa ágán ül, és az ágat a szél himbálja. Semmi sem történt.

Az elsõ lépés, hogy azt a helyzetet, amelyben vagyok, a maga teljességében tudatomban megszilárdítom. Nemcsak a folyót és a fûzfát és a szelet és a madarat. Tudomásul veszem alkatomat és tulajdonságaimat és sorsom bonyodalmait és életem összegubancolódott csomóit, és képességeimet, hogy azokat feloldjam, és tehetetlenségemet, hogy azokat nem tudom feloldani, és emlékeimet, és a bennem rejlõ lehetõségek határtalanságát. Az elsõ lépés: a figyelem összpontosítása arra a pillanatra, amelyben vagyok. A teljesség nem azon múlik, hogy az összpontosítás mennyi részletet hord egybe, hanem azon, hogy milyen mélységig jut el.

A második lépés, hogy ezt a helyzetet elkezdem lebontani. Nincs tárgy. Amit objektumnak nevezek, az ellentét és ellenfél és ellenállás, amit én vetítettem ki és lefokozott éberségemben valóságnak tekintek. Nincs fûzfa és madár, ez mind csupán hullámzó kedélyem projekciója. De nincs hullámzó kedély, csupán korrupt tudatom hisz benne. De nincs korrupt tudat és nincs hit, csak örökké tiszta sima kedély, amelyben ez egész lét képe tükrözõdik. De nincs kedély, nincs tükör, nincs kép és nincs látás. Minden üres. Ez a második lépés.

A harmadik, hogy helyreállítom minden tulajdonságomat és képességemet és érzékemet, tudva, hogy nincs más, mint üresség, helyreállítom a dolgokat és korrupt tudatomat és a fûzfát és a szelet és a folyót és a madarat, tudva, hogy ez az egész káprázat és érvénytelen. A tudat átlépett a valóság-határon és tudást szerzett, amelyet a mahájána úgy hív, hogy "gyémántnál keményebb" (Vadzsracseddika). A kõ mint jelkép a hagyományban mindig a romolhatatlan. Az alkímiában a bölcsek köve az abszolút tudás. Petrus, a kõszikla. A kábakõ. A gyémántnál keményebb kõ az alapállás sziklafundamentuma. Az a hely, ahonnan a valóságot látni. Nincs objektum. "A dolog gondolatában való hit ki sem mondható." De a szellemben és a lélekben való hit éppoly kevéssé mondható ki. "Aki az én, az élõlény, az egyén gondolatát valóságnak tartja, nem tekinthetõ bodhiszattvának." Minden dolgot fel kell adni, de minden nem-dolgot is fel kell adni.

Aki a világot komolyan veszi, olyan képzeteket formál, amelyeknek nincs elõfeltételük, vagyis egyetlen elõfeltételük van, az ember korrupt tudata és elhomályosodott ébersége. A világban való hit alvajárás következménye. "A világ nem világ, ezért világ." "Az én nem én, ezért én."

A gyémántnál keményebb az ékacsitta, amely szó értelem szerint alaptudattal, vagyis a tudat alapállásával fordítható. Ez az anyaszült meztelen tudat. Most már újra leülhetek a folyó partján és nézhetem a széltõl imbolygó fûzfaágon a madarat, mert most már mindez nem objektum és külsõ és a megzavart tudat kényszerképzete és káprázat. Mindennek most már nincs rejtett elõfeltétele. A világot már a bhutahatin, vagyis a valóság-határon túlról látom. Ez már nem látás, hanem - mint a szufi mondja - a látást a nem-látás tanítja, vagyis ez már eksztatikus tapasztalat. Eksztázis annyi, mint kívül állni. Kívül állni a szétszórt nyugtalanságon és belül állni a megvalósított egységen. "Szabad vagyok önmagamtól, szabad vagyok az éntõl." Szabad vagyok a szabadságtól. "Aki azt hiszi, hogy van lény, és van megszabadulás, nem nevezhetõ bodhiszattvának." Ez a gyémántnál keményebb tudás.

7.

A mahájána eksztatikus életgyakorlat. Az ember a valóság-határon (bhutahati) tartózkodik, vagyis az életet a meditáció átlagos színvonalán (szanszkritul: dhjána, kínaiul: csan, japánul: zen) tartja. A meditáció annak az állapotnak elõzménye, amelyben az ember az ember és az emberfölötti kommunikációja számára megnyílik. Ez az, amit a Vadzsracseddika ékacsittának nevez, az anyaszült meztelen tudat, az état primordial, ahogy Guénon mondja, ez a csecsemõ bölcsessége, mint Lao-ce tanítja, vagyis a szufi fanája. Élettechnikai alapmozdulat. A tudatosság azon mérhetõ, hogy kinek milyen eksztázis-gyakorlata van.

A dhjánából Kínában és Japánban az eksztázis- praxisnak különös változatai keletkeztek, amelyeket nyugaton T. Suzuki könyvei nyomán általában a zen gyûjtõfogalmával jelölnek. Az eksztázis-paraxisokban a technika minden olyan eleme, amelyet Patandzsali elõször és véglegesen megfogalmazott, együtt van, de mindegyikben sajátos rendben és hangsúllyal. A zenben a tevékenység teljes súlya a szatorira esik. A szatori a felébredés. Nem megvilágosodás, inkább megvillanás. Egyetlen pillanat elég. Aki ennek az egyetlen pillanatnak tapasztalatából nem tudja az összes következményeket levonni, úgyis menthetetlen. Ha pedig megértette, nyugodtan tovább mehet "teát inni és rizst enni". Az egész zentechnika ennek a szellemi villámcsapásnak szolgálatában áll. Villámcsapás, pedig nem történt semmi. Hui-K'o mester tanítványainak azt mondta: "A zent nem értem és nem tudok nektek errõl semmit se mondani, ezért fölösleges, hogy itt oly sok idõt töltsetek. Leghelyesebb, ha az egészet önmagatokkal intézitek el". Mire még csak több és több tanítvány sereglett hozzá. Tudósok érkeztek és azt kérdezték tõle: mi a te tanításod, amellyel az embereket megtéríted. "Sohasem volt semmiféle tanításom és senkit se térítettem meg."

A felriasztás módszerét, mint följegyezték, tudatosan elõször Lin-Csi mester alkalmazta, aki mikor valamilyen nagyképû kérdést intéztek hozzá, felkiáltott: Kvatsz! Ezt a szót a vámhivatalnok használta, amikor az utas a határt átlépte (valósághatár). Kvatsz annyit jelent, mint: Hé! Van elvámolni való? Ki mit csempészik? A határon az agyafúrt szólamok és a körmönfont elméletek érvénytelenek. Színt kell vallani. Nem lehet világnézeteket átcsempészni! Az egyiptomi beavatás egyik mozzanata, hogy a küszöbökön az emberhez meghökkentõen egyszerû kérdéseket intéznek, és azonnal válaszolni kell. Például a hajón megszólal a vitorla: Hogy hívnak? Megszólal a kormány: Mi a nevem? Csak az léphet át, aki nem komédiázik, hanem azt feleli: vitorla, vagy: kormány. Az ember nem lehet elég egyszerû.

Az egyik zenmester, ha valaki valamilyen elmélettel akart elõhozakodni, botját némán fölemelte. Mint Buddha a virágot. A másik mester dobot ütött meg. Vigyázz! Nincs tanítás. "Sohasem volt semmiféle tanításom". Csak gyakorlat van. Nem gondolkozni. "Ha gondolkozni akarsz felõle, tévedni fogsz - mondja Lung-t'an. Ha látni akarsz, nézz bele". Látni kell. Lépni kell. Át kell lépni a küszöbön. Fel kell ébredni! Ébernek kell lenni. "Barátom, értelmed ne üljön le sehol, se belül, se kívül. Csak nem nagyképûnek lenni. Elképzelhetetlenül gyarlók vagyunk." De - mint Buddha mondja - vannak közöttünk kevésbé koszosak, akik ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. Intézzétek el önmagatokkal. Senkit nem tanítottam meg semmire. Ha látni akarsz, nézz bele. Sehol sem leülni.

Ha valaki a villámcsapás következményeit levonta és annak hatásait realizálta, a valósághatáron átlépett. "Megtaláltad önmagadat - mondja Hsziang-jen. De a kezdetek kezdetétõl fogva semmi sem távozott el tõled. Te voltál az, aki a valóság elõl szemedet lehunytad. A zenben semmi sem szorul magyarázatra. A zent nem lehet tanítani. A zen által ismereteid nem gyarapszanak. Csak túlmész önmagadon." Ez az, amit a Vadzsracseddika úgy hív, hogy a gyémántnál keményebb tudás: amikor az ember szabaddá válik önmagától és a létezéstõl és az élettõl és az éntõl. De aki azt hiszi, hogy van megszabadulás, nem nevezhetõ szabadnak.

"Úgy élni, hogy ne legyen semmim és ne legyek senki" - mint a szufi mondja. "Az én helyem a nem-hely, nyomom a nyomtalan". Ez az, amit Orpheusz methé aioniosznak nevez. Nem ismeret, hanem valami, ami a "tüzes lendülethez közel áll", tivra-szamveganam aszannah, ahogy Patandzsali mondja. A szatoriban a tudat minden kondícióját egyetlen pillanatra ledobja, aztán gyorsan visszatér "teát inni és rizst enni", és mindent úgy tesz, mintha semmi se történt volna, de szüntelenül a szatoriban él, beszél és alszik és járkál és dolgozik, vitatkozik és veszekszik és megnõsül és gyermeket nevel, és semmivel sem tud többet. "A zen nem az én dolga, hanem a jellemé". Mert a zen nem annyit jelent, hogy a felébredéssel megelégszem és gyönyörködöm benne és élvezem. Van valami, amit a zenmesterek harmadik magatartásnak neveztek. Ülök a parton és a madarat nézem, ez az elsõ. Nem ülök sehol, nem vagyok én és nem látok semmit, ez a második. Ülök a parton és ismét a madarat nézem, ez a harmadik. Ez a harmadik magatartás, a realizálás, amikor ülök és a madarat nézem, de tudom, hogy nincs én és nincs madár! Amikor tudásom egész súlyát belevetem abba, hogy alszom és gyereket nevelek. Amikor mélyen hallgatok afelõl, ami történt, és járkálok és dolgozom és vitatkozom és veszekszem. Semmi sem ízléstelenebb, mint folyamatosan éberségemre hivatkozni! A mester azt mondja, "ha valakiben túl sok a zen, az ember gyomrára megy". "Ha már Buddha nevét hallom, tiltakozom", kiáltott a másik mester. A tanítvány panaszkodott, hogy amióta mesteréhez csatlakozott, az egyetlenegy szót sem szólt szellemi dolgok felõl. Mire a mester: "Állandóan szellemi dolgokra tanítalak. Ha teát kértem, nem fogadtam el? Ha ételt hoztál, nem ettem meg? Ha köszöntél, nem köszöntem vissza?" "Üresség, ez a valódi Én és ez az igazi hazám". "A zen az, aminek nincs állítmánya".

A csan (zen) hagyománya nem nagy értekezésekben, hanem mondokban maradt fenn. Minden mondo tartalma egy-egy szatori, vagyis megvillanás. Ez az, ami oly rokonná teszi a zent és a khasszidizmust. A mondo rejtvény (a zen azt mondja, hogy koan). A mester ilyen koant ad fel, és ezt kell megfejteni. A kérdésnek nincs ismerettartalma, és a felelet csak akkor helyes, ha az ember a valósághatáron túlról, megváltozott tudatszerkezettel válaszol. Hangoltság kérdése. Eksztatikus praxis. Mindennemû ismeretközlés fals. Nem lehetek elég egyszerû. Nem lehetek elég üres. "Ha ég és föld között egy tizedrész hüvelyknyi rés támad, mondja a harmadik zen-pátriárka, a kettõ egymástól örökre elszakad." "Ha szembeállítod azt, amit kívánsz, azzal, amit nem kívánsz, szellemed gyógyíthatatlanul megbetegszik." "Ne lakj kívül a külsõ világban, ne lakj a belsõ ürességben, ez csak zavarhoz vezet." "Egy mindenben, minden egyben." Ez a szufi ittihad és a görög henószisz, a hindu jóga és a héber jihud.

8.

Errõl a három dologról feltétlenül beszélni kell. Az elsõ, hogy a beavatást a khasszidizmus is, mint a zen, az ember eksztatikus felvillanásának értelmezi. A héberek tesuvahnak hívják (görögül metanoia). Megtérésnek is fordítják, de csak úgy, hogy az alapálláshoz való megtérés. Megfordulásnak is mondható. A Tórában a próféták, az Evangéliumban Keresztelõ János tanítása: térjetek meg. Az esszénusok legfontosabb fogalma.

A második, hogy ez a megfordulás a zenben a szellemi erõfeszítés egyetlen haláltmegvetõ bravúrjának eredménye. Ez a szatori, amikor az embert a valóság villámcsapásszerûen éri. A khasszidoknál a tesuvah szintén a realitásra eszmélésnek ilyen egyetlen eksztatikus villámcsapása. De ami ennek a villámcsapásnak tartalma, nem értelmi bravúr, hanem étosz. Mert a súly nem a felismerésre, hanem annak erkölcsi következményeire esik: A valóságot hiába ismerem fel, ha a következményeket életemre nem alkalmazom. Minden beavatás realizálás. Hölderlin azt mondja, hogy az ember minden nap hetvenhétszer zuhan az égbõl a földre. A khasszidok azt mondják, hogy aki megfordul, minden nap hetvenhétszer zuhan a földrõl az égbe.

A harmadik, hogy a beavatás természete a hébereknél vallásos, a zenben metafizikai. A zen a szánkhya-jóga-buddhizmus hagyományából nõtt ki, és eszerint dnyána-móksa - a megismerés általi megszabadulás gondolatát mélyen magába szívta. A héber hagyományban a végleges megszabadulás a megváltás, amely isteni intervencióra, a Messiás megjelenésére történik, amelynek fogadására az ember felkészülhet, de annak megtörténtére befolyása nincs. A zenben a megszabadulás csak az emberen múlik, senki máson, még a mesteren sem. A khasszidoknál a megszabadulást legtöbbször bûnbánat és vezeklés elõzi meg. A zenben bûn, bûnbánat, vezeklés csak az idõben van, és abban a pillanatban, amikor az ember a valóság vonalán átlépett, mindennek semmi jelentõsége nincs. Ezért a hébereknél a beavatásban nincs fontosabb, mint az ima. A zen nem imádkozik hanem meditál. A khasszidizmusban eksztázis annyit jelent, mint az Úr színe elé (lifné ha Adon) lépni, a zenben annyit, mint elérni az észt meghaladó tudást.

A Kabala nyomán a khasszidok az alapállást Adam Kadmonnak nevezik. Ez az ember a bûnbeesés elõtt, akiben a szellemi képességek legmagasabbika, a nesamah meg nem zavartan és meg nem törten élt, a beléje lehelt minden tudás birtokában. A beavatás az emberileg elérhetõ legfelsõ létfokozat elérése. Ezért az eksztázis a khasszidok hitlahavutja. A hitlahavutnak nincs diszciplínája. A legenda elbeszéli, hogy a szentéletû rabbi meghal és a túlvilágba lép. Érdeme szerint fölvezetik a mennyországba, de útközben óriási katlant pillant meg, amelyben sok ezer és ezer ember lobogó lángok között szenved. Kik ezek? - kérdi. Ezek azok, hangzik a válasz, akik még az alvilág tüzében sem tértek meg. A rabbi erre a katlan szélére rohan, onnan a lángtenger közepébe fejest ugrik, és nem távozik el, csak amikor a tüzet eloltják. Ez a hitlahavut. Ha valami jellemzi, az éppen az, hogy elemi módon nélkülöz minden diszciplínát. Mint egy roham. Odahajítja azt, ami a legtöbb. Leginkább önmagát. Áldozat az õrület tüzében. Nem kell az üdv, mint a szufinak. Nem kell az én, mint a zen szerzetesnek. Ez csak mint az észt meghaladó tudás érthetõ.

A megvilágosodás a brahmani beavatásban nem cél. A szatori csak arra való, hogy az ember visszatérjen a mindennapi életbe, megnõsüljön és gyereket neveljen és elvégezze mûvét. A hitlahavut csak arra való, hogy az ember tökéletesen teljesíteni tudja az avadaht. Avadah szó szerint szolgálatot jelent. A megtérés után következõ élet étoszának olyan jelentõsége egyetlen más eksztatikus praxisban sincs, mint a khasszidizmusban. Mintha a megtérés csakis a szolgálatért lenne. A hitlahavut egész tüzét a mindennapok szövevényében alkalmazzák. A szolgálat hangtalanságát a felvillanás tüze táplálja. Nincs az emberi életnek területe, amelyen ez a szolgálat ne nyilatkozna meg. Rabbi Szusszja ki szokott menni az erdõbe, hogy ott avadahból az Úrnak zsoltárt énekeljen. Egy tanítványról feljegyezték, hogy éjszaka kétségbeesve panaszkodott Istenének, mert mindenki szolgál tehetségével, de õ semmit se tud. Egyszerre csak felugrott és elkezdett fütyülni. A rabbi, aki a jelenetnek tanúja volt, gyorsan elmenekült, "nehogy az istenszellem emberfölötti heve megpörkölje". A khasszid rabbiknál hagyomány volt, hogy szabbatra virradóra házukban egyetlen fillér se legyen, és minden pénzüket a szegényeknek elosszák. Sors annyi, mint hogy a földön mindenki azon a helyen és abban az idõben ölt testet, amelyet csak õ tölthet be. A sors pedig feladat, mû, amit meg kell tenni. Avadah annyi, mint hûséggel szolgálni a feladatot. Ha a hitlahavutban megértem, hogy mi az, amit csak én tehetek meg, és rajtam kívül senki más, akkor az avadah nem más, mint teljes étosszal azt, amit reám bíztak, és amit testetöltésemben magasabb tudatommal vállaltam, lépésrõl lépésre, a hétköznapokban, állhatatosan és hûséggel (emúnah) megtenni. Baal-Sém Tov khasszid rabbi utolsó szava ez volt: "Most már tudom, miért jöttem a földre". Hívei azt mondták, hogy életfeladatukat csak a teljesen éberek látják, és boldog, aki úgy távozik el, hogy ezt a feladatot teljesítette.

9.

Egyetlen rendszer van, amely az eksztázis-technikát elsõ lépéstõl a befejezésig folyamatosan leírja. Az orfika és a szufi, a mahájána, a zen és a Kabala nem szabatos és a módszert csak használja, de nem - vagy csak alig - tanítja. Ezért ezekben elõfordulhat tévedés, hiba, sõt csalódás. Patandzsali jóga-szútraja folyamatos, zárt, rendszeres tudás - és téveszthetetlen. A jóga diszciplína. Nincsen benne semmi szenvedély. Nincs józanabb és egzaktabb gyakorlat. Ami a jóga-szútrát jellemzi, éppen a példátlanul hûvös tárgyilagosság, amely olyan lelki és szellemi tényekkel, amelyeknél nincs illanóbb és forróbb, megfoghatatlanabb és finomnál finomabb, olyan egyszerûen bánik, mintha azok játékkockák lennének.

A jóga a lefokozott éberséggel terheit tudattal (adzsnama upahitam csaitanjam) foglalkozik. A cél az ember alvajárását hatályon kívül helyezni (apaváda) és a vegyileg tiszta szellem (dzsaitanjam) egyeduralmát megvalósítani. Mert a mindennemû eltorzulást levetett, realizált tiszta szellem a feltétele annak a legmagasabb eksztatikus fokozatnak, amely a tükörsima kedély, vagyis az embernek az az állapota, amikor az Alsó és a Felsõ világok kommunikációjában részt vesz. Ez a felsõ szamádhi (eksztázis), amelyet Patandzsali nirvikalpakasjának nevez.

Az eksztázis-gyakorlat természete szigorúan véve negatív. Takarítani és söpörni és mosni és tüzelni és lekefélni és lehordani és felszabadítani és kiásni. Az alapállás mindenkiben megvan, mert ez az emberi létezés bázisa. Csak az inkarnációk során át rajta megtelepedett iszaphordalék bénítja meg, és az, ami a látást eltorzítja, és ezért az ember valóságnak tartja azt, ami káprázat. A mindentudással kezdettõl fogva mindenki rendelkezik. A feladat a megismerést akadályozó mozzanatok elhárítása. A tudat úgy, ahogy az a módszer alkalmazása elején a jóga-technika tárgya, "el van választva a tudástól, de mégsincs elválasztva, bizonyos tekintetben az elsõ és a végsõ tudásnak részese és nem-részese". Ha ugyanezt modern nyelven kellene megfogalmazni, azt mondhatnánk, hogy az embernek önmagáról alkotott fogalmát fel kell bontania, és az emberi lényt nem megformált testiségének képében kell rögzítenie, hanem mint tömény szellemi energiát, amelynek legfontosabb tulajdonsága nem az anyagi alakzat, hanem az erõk hatalma. Nem materiális szubsztancia szövete, hanem begyakorolt aktivitások tehetetlensége. A megformált képszerûséget (rúpa) és az arról szóló nyelvi alakzatokat (náma) az ember minél inkább megfordítja és megtisztítja és összevonja, a tudat annál világosabbá válik. A dolog és az érzékelés között a kapcsolatnak meg kell szakadnia (pratjáhára). "A dolgokból elég." Az összevont erõket rá kell szegezni valamire (dhjána). Ha nincs többé tárgyi kapcsolat, csak összpontosítás (dháraná), az ember megnyugszik. Le kell szokni arról, hogy az ember azt mondja: látok, mert ennek a kijelentésnek alapja a szubsztanciális lényben való hit. A jógában mindenki megtudja, hogy nem én látok, hanem a látás vagyok. Nem én érzékelek, hanem az érzékelés vagyok. Nem fogalom és anyag (náma-rúpa) vagyok, hanem képesség arra, hogy a világot érzékeljem. De az érzékelést és a látást és az erõt is le kell bontani. Ez is módosulás. A módosulás eltávolításának módja a meditáció (dhjána-héjász tad vrittajah). A jógi nem alakot lát, hanem anyagtalan erõsugárzást. Az anyaglátás nem egyéb, mint a szétszórt nyugtalanság által keltett káprázat homályos látása. Ha az ember az erõket megtisztítja és összevonja, a világos látást akadályozó mozzanat megszûnik. "Ez a gyakorlat a létezés más fokára visz át." "Ha a szellemi értelem a lélek vezetését átveszi, a lélek éberré válik." "Egyéb tennivaló pedig nincs."

A bizonytalanság oka mindig az, hogy az embert a lefokozott éberségû tudat káprázatvilága megzavarja és nem tudja magát teljesen az alapállásban megnyilatkozó tiszta szellemi lényével azonosítani és az abszolút látásban nem tud megerõsödni. Bármennyire is lefokozódott, olyan emberi helyzet elképzelhetetlen, hogy a tiszta szellemi lény a káprázattól megtévesztett tudaton ne üssön át. Az ember a tiszta szellem hangját, ha nem is hallja, de mindig felismeri. Ezért ismeri fel a kinyilatkoztatást. Az ember tudja, anélkül, hogy bárki arra megtanította volna, primordiálisan tudja, hogy a káprázat világa nem a koncentrált erõkbõl álló szellemvilág, hanem a szétszórt és nyugtalan alakok és nevek (námarúpa) világa, már csak azért is, mert mindenki tudja, hogy a káprázat eloszlatható, a nyugtalan szétszórtság erõi összpontosíthatók, és az alakok és nevek leépíthetõk, és ezzel az eljárással az ember az alapállásra visszahelyezkedhet. Viszont soha szellemi erõk nem bonthatók meg és az ember olyan helyzetet nem valósíthat meg, amely csak alakokat és neveket vesz tudomásul, és amelyeken keresztül az ember eredeti lénye ne szólalna meg. Ezért az ideákról az ember mindig tud. Ezért mondják a kínaiak, hogy az igazság elrejthetetlen. Amiben az ember bent van, az az életszomjúság kielégítésére begyakorolt képességek világa, az eltorzított tudat világa, az a világ, amely úgy, ahogy van, az életszomjúságtól félig alvó ember káprázata. Ez a világ az, amelybõl ki kell lépni. Ezért hívják az eksztázist kilépésnek, vagy kívülállásnak, vagy önkívületnek. Ezért hívják az én megtagadásának. Az én az életszomjúságban begyakorolt tulajdonságok szövevénye. Nem az ember testi lényét, hanem ezt a szövetet kell felbontani. Eksztázisnak nevezzük azt az eljárást, amikor az ember ebbõl a szövevénybõl ki tud lépni, ha a szomjúság uralma alól fel tud szabadulni, és észreveszi, hogy amit a szomjúság világán belül él, az az õrületszerû megzavarodás (abhimána) egy neme, és a tényleges létezéshez úgy viszonylik, mint a káprázat a valósághoz.

10.

Ha az eksztázis sugallat, vagy ihlet, minden elõzmény nélküli hirtelen felvillanás és nem tudatos fegyelem eredménye, sehová sem vezet. Olyan elszigetelt mozzanat és szemvillanásig tartó mámor ez, amelyet egy pillantás kelt, amikor valaki egy véletlenül keletkezett résen át a valóságba lát, de még mielõtt arra feleszmélne, a káprázatba visszazuhan. Ihlet, vagy sugallat az ember tudatának szerkezetét nem változtatja meg. Nincs koncentráló és tisztító hatása, nem kelt megnyugvást és bizonyosságot. Lásd, kevés kivétellel, az egész költészet, zene, mûvészet, tudomány, filozófia!

A diszciplinált eksztázis természete és állandó légköre a meditáció. Ez a tudat-módosulások eltüntetésének eljárása (dhjána-héjász tad-vrittajah). Ez a távlat. Ez a megnyugvás gyakorlata. A meditáció atmoszféráját a választott objektum állandó szemlélete teszi koncentrálttá és nyugodttá. Meditálni bármilyen lelkiállapotnak megfelelõ tárgy fölött (jathá-abhimata-dhjánád vá). Három nagy objektum van, tulajdonképpen három fokozat, az Én, az Isten és a semmi. Mind a három projekció ezúttal tudatos. Semmi sem olyan fontos, mint ilyen kivetítést tudatosan végrehajtani és eksztázis-objektumot teremteni. A világ úgy, ahogy az ember látja, kivetítés, de nem tudatos. És nem is az egyéni tudat projekciója (Na csa ékacsitta-tantram vasztu). A világot az én-fölötti egyetemes emberi tudat vetíti ki. Ezért a legelsõ lépés, amit meg kell tenni, hogy az ember a természetes és tudattalanul adott objektumokat saját elhatározásából maga által éberen konstruált objektumokkal helyettesítse. Ez történik a mûvészetben, a gondolkodásban, a mesterségekben, a viselkedésben, de ez történik abban a tevékenységben is, amit civilizációnak hívnak. Az ember azt, ami adott, elveti és saját maga által alkotott dolgokkal cseréli fel. De az objektumteremtés a civilizációban és a mûvészetben sem tudatos, és fõként nem a megszabadulás érdekében történik. A hindu hagyomány brahmavidrõl és májávidrõl beszél. Brahmavid az, aki a szellem ügyeiben éber, májávid, aki a világi ügyekben éber. És - vagy éppen ezért - brahmavid annyit jelent, mint bölcs, májávid annyit, mint varázsló.

A tudatos eksztázis-objektum megalkotásával az ember a véletlent elutasítja. Mert a világ úgy, ahogy van, számára nem véletlen. A dolgokat tudatosan választja meg és maga csinálja. Csak azt fogadja el, amibe beleegyezett. Semmi esetleges. Semmi, ami a nyakába szakadt és amit viselnie kellene anélkül, hogy akarná. Semmit se megtûrni, ami alapjáig nincs átvilágítva és végiggondolva.

Másrészt, és ez még fontosabb, az ember azáltal, hogy objektumokat vetít ki, a kivetítés mûveletét magában tudatosítja. A projekció szüntelen léttevékenység, amelyrõl az ember nem vesz tudomást és az egész mûvelet a küszöb alatt folyik le. Azt már tudjuk, hogy a folyamat ösztönzõje az életszomjúság, és a szomjúság által elhomályosult tudat szétszórt nyugtalanságában szakadatlanul ontja magából önmagának vetületeit, amelyek megsûrûsödve és összeszövõdve zárt ellenállást vesznek fel és az egész egyben, mint tárgyi világ jelentkezik. Azzal a tevékenységgel, hogy az ember éberen átveszi az uralmat kivetítései fölött, a küszöb alatt mûködõ folyamatot tudatossá teszi. Ha csak egy homályos pont marad, a tevékeny természet erõi abból, mint a csírából, új világot fejlesztenek. Az erõfeszítés hiábavaló. A káprázat újraképzõdése indul meg, ha az ember a gyökereket nem tépi ki.

Az éber projekció az eksztázis kedvéért és érdekében van. Egyébként nincs értelme. Tudjuk, hogy szarvam súnjam, vagyis minden üres. A meditációban eksztázis-objektumokat kell teremteni, hogy a kivetített tárggyal az ember önmagát szembesítse. Az objektum nem valóság, hanem ellenállás és ellenfél és ellentét (Gegenwurf, Gegenstand). Az objektum az, amivel az ember magát polarizálja. Amelybe belekapaszkodik, hogy önmagát önmagából kiemelje. Mert az eksztázis kilépés, éspedig minden esetben énembõl való kilépés.

Az ember a meditációban a dolgokat és a világot nem mint ténylegesen létezõt, hanem mint projekciót vizsgálja, mint valamit, ami nem tõle függetlenül keletkezett, hanem ami magán viseli annak arculatát, aki azt teremtette. Az objektum maga üres. De a projekció is üres. Minden dolgot fel kell adni, szól a mahájána, de sokkal inkább minden nem-dolgot. Ezért a legnehezebb, a legmagasabb és leghatásosabb eksztázis-objektum az üresség. A diszciplinált mámor-technika legfelsõ fokozata a minden tárgyi tulajdonságtól független valóság intenzív szemlélete. Ez a nirviikalpa szamádhi. A kínaiak ezt az ürességet a vu szóval fejezik ki. Ez a szánkhja aviaktamja. Ez a héber én szof és a görög apeiron. Böhme Ungrundja. Ami túl van a létezésen, és a nem-létezésen. Ami túl van a kezdeten és kezdettelenen. Ez a semmi, amiben az eksztatikus szellem megmerül. Csak az szabadul meg, aki a nem-létben megfürdött. A khasszidok Ábrahámról azt mondják, hogy Istent kereste a földön és nem találta, és az égen a csillagok között és nem találta, és az idõben és az idõtlenben és nem találta, és akkor egyszerre abban, amit nem talált, megtalálta. A másik khasszid mester így szól: "Az ég és a föld teremtése nem más, mint a Valami kibomlása a Semmibõl, és a szentek, akik magukat az élettõl eloldozzák, hogy Istenbe kapaszkodjanak, úgy ragadják meg õt, mintha az a Semmi lenne, aki a teremtés elõtt volt. A Valamit ismét visszaviszik a Semmibe". "Minden igaz emberre valamilyen sajátosan reászabott szolgálatot bíztak, mondja Baal Sém Tov. De ha az ember gyökere felé fordul és a semmit eléri, minden szolgálatra alkalmassá válik."

Az eksztázis-technikában egyetlen lépésnek sincs olyan jelentõsége, mint annak, hogy az ember önmagán kívül támaszpontot teremt, amin önmagát megduplázza. Hogy ennek a mûveletnek milyen következménye van a minden hagyományban meglévõ májá-tanításra, vagyis az egész hagyomány egyik alaptudására, amely szerint az érzékelhetõ világ a szellem projekciója, és milyen következménye van a világ teremtésének - mint az isteni szellem kivetítésének - megértésében, azt ezúttal éppen csak megemlítjük. Azt mindenesetre ki kell mondani, hogy az objektum-teremtéssel a szellem saját létének hõfokát felfokozza és erejét megkettõzi. A lét pedig önmaga felfokozásának jegyében áll. Létezni annyi, mint önmagán túláradni. Ez az élet itt mindig több önmagánál. Eksztázis is annyit jelent, mint az élet átlagos hõfokával és feszültségével nem megelégedni és azt tudatosan a felsõ fokig (szamádhi) emelni. A forrpont realizálása pedig nem más, mint az état primordiálnak (status absolutus) helyreállítása. Ebben a primordiális tudat-állásban minden üres. Nincs objektum. Nincs rezdülés. Ez a tükörsima kedély. A kinyilatkoztatásra való hangoltság nem is lehet más, minthogy a tudat önmagában minden tárgy képét felszívja, és nem tart meg mást, mint a legfelsõbb fokra emelt érzékenységet. Nincs mit kivetíteni. A látás megszûnik és a nemlátás az, amely a látást tanítja. Az ember az alapállásra visszatér. Nem történik semmi. Nincs tanítás, nincs megfordulás, nincs megtérés, nincs megszabadulás. "Megtaláltad önmagadat, de kezdettõl fogva semmi sem távozott el tõled." Ez az, amit nem tudunk másképpen kifejezni, mint fosztóképzõvel, ahogy a kínai vu teszi, vagy a hindu aviaktám, vagy a héber én sof.

11.

Eksztázis-technikát az ember azért alkalmaz, hogy önmagában az emberi lét primordiális tudat állását helyreállítsa. Mert csak a tudat kezdeti és eredeti érzékenysége az, amely az ember és az emberfölötti kommunikációjában részt vehet. Az egyetlen feltétel, hogy a tudatot kondíció ne terhelje. Az ember nyugtalan szétszórtságban él. Ahhoz, hogy valaki a feltételt teljesíteni tudja, ebbõl a szétszórtságból ki kell lépnie. A szétszórtság oka az alvajárás (taszja hétur avidjá). Az alvajárás oka pedig az életszomjúság. Ez az, amit fel kell számolni. A felszámolás eredménye az éberség, és egyedül az éberség alkalmas arra, hogy a kinyilatkoztatás hangját meghallja. Az eksztázisban azonban az ember nemcsak az alapállást állítja helyre, hanem ezzel együtt tudás részesévé is válik. A tudást az emberfölötti világból kapja és az mindennemû egyéb tudástól különbözik. Ez a brahmavid és a májávid között lévõ különbség. Az egyik a valóságról szerzett autentikus tapasztalat, a másik csupán mulandó és káprázatszerû és bizonytalan, vagyis varázslat. Kinyilatkoztatásnak kell nevezni minden olyan magasabb eredetû közlést, amelynek alapja a rezdületlen tudat, és amelynek tartalma az embernek az emberfölötti körbõl való köz