A Twin Peaks tv-sorozat befejezõ része átértékelte, mintegy utólag átrendezte az egész addigi sorozatot, azzal, hogy egy szabályos beavatási szertartás rituáléját mutatta be, az egész sorozat történetét egyetlen beavatás folyamatává tette. Így azokat az elemeket, amelyek addig egy hagyományos krimi, horror vagy thriller építõelemei voltak, kiragadta a bûnügyi történet folyamatából és egy beavatási rítus elemeinek sorában helyezte el.

A hagyományos krimiben a történetet az a hit tartja fenn, hogy bármennyire is irracionális, brutális vagy elfajzott a bûn háttereként feltáruló világ, a tökéletesre csiszolt értelem mégis képes rendbe rakni.

A Twin Peaks története bármennyire is abszurd, ironikus vagy félelmet keltõ, mégiscsak az igazság, a gyilkos kilétének kiderítése felé indult. A nyomozást egy Sherlock Holmes-forma nyomozó, Cooper ügynök irányította egy Watsonnak megfelelõ figurával, a seriffel. Egy Sherlock Holmes-figura hite szerint az értelem és a megérzés a legsötétebb és legzavarosabb rejtélyt is képes átvilágítani. A folytatások során azonban a történet ennek a hagyományos krimielvnek kezdett végletesen ellentmondani, nevezetesen a történet két fordulópontján: elõször is lelövik a nyomozót, mielõtt az igazságot kideríthetné, másodszor pedig, amikor fény derül a gyilkos kilétére – vagyis beteljesedik az az igazság, ami egy krimit a végcél felé mozgat – a történet mégis tovább folytatódik.

Egy hagyományos krimiben egyik eset sem fordulhatna elõ. A nyomozó tipikus „tömegkulturális szuperhõs”, emberfeletti fizikai és szellemi teljesítményekre képes. A szuperhõsök kötelezõ sajátossága a halhatatlanság és sebezhetetlenség. A szuperhõs halála értelmetlen esemény.

Cooper ügynök „halála” és „feltámadása” azonban megvilágosodás. Egy beavatási szertartás elsõ lépcsõfoka. Beavatás az ezoterikus hagyomány eredeti értelmében, vagyis egy élve átélt halálélmény, amelyben az egyén úgy lépi át saját létezése korlátait, hogy felismerheti saját individuális Énjének illuzórikus voltát és a természetfölötti erõk igazi valóságát. A Twin Peaks egy tömegkulturális szuperhõs misztikus beavatási események során bekövetkezõ megvilágosodásának története, ami lényegét tekintve önellentmondás, mert a tömegkulturális szuperhõs az individuális Én legtökéletesebbre fejlesztett egyede, az individuális Én teljesítményére orientált modern világkultúra tökéletes egyedi példánya. A metafizikus megvilágosodás pedig mindezen individuális értékek semmissé tétele egy természetfölötti lét igazi értékének megtapasztalása által. A tömegkulturális szuperhõs beavatódásában a modern kultúra alapértékei bomlanak fel és tûnnek el.

A Twin Peaks elemzõi a sorozat radikalizmusát abban látták, hogy a tv-sorozatok sajátos átlagpolgári, középszerû, hamis hétköznapi világa mögött megmutat] a ennek a világnak a romlottságát, aberráltságát, korruptságát, ami brutális tettekben manifesztálódik, felkavarva a hétköznapok mindent elfedõ hazugságait. Ezen elemzések szerint a Twin Peaks kollektíven elfojtott ösztönvilágot, a feltörõ tudatalattit, az irracionális érzések tombolását mutatja meg a hétköznapi világ felszíne mögött. Eszerint a Gonosz az emberi bensõbõl ered és abban lakozik. Ez persze így is lenne, ha a Twin Peaks szokványos krimi, horror vagy thriller volna.

A Twin Peaks azonban egy misztikus beavatás története, melyben a Jó vagy a Gonosz a természetfölötti világ igazi realitásai, szemben a hétköznapi élet illúzióvilágával. És nem azért beavatástörténet, mert a sorozat egyre inkább így is értelmezhetõvé válik, hanem azért, mert szerkezete, dramaturgiája, idézetés utalásrendszere egyértelmûen az ezoterikus hagyomány összefüggései között jelöli ki saját helyét.

Cooper ügynök beavatásának második foka: Laura Palmer gyilkosának – azaz a lány apjának – a halála. Ebben a halálban ugyanazokat a látomásokat éli át, mint saját „halálakor”. A természetfölötti Gonosz megnyilatkozott és õ képes volt meglátni létezését. Laura Palmer apja is halála pillanatában éli át a megvilágosodást. Vagyis ekkor, és már csak ekkor, valóságosan is átlépve a lét és nemlét kapuját, döbben rá, hogy egyéni léte csak illúzió, evilági élete csak a Gonosz erõ egyik testetöltése, tükörképe, látszatalakja volt. A hagyomány szerint, aki csak halála pillanatában ismeri fel a világ transzcendens igazságát, annak a halála valódi halál, más és más alakban, újra és újra születve kell hordoznia a Gonoszt, míg õ maga ott marad a többi árnyalak között örökre, a halottak világában. Aki viszont életében esik át a beavatás élményén, abban a lét világossága új életre ébred, természetfeletti erõket uralva megszenteltté válik. Közvetíteni képes a természetfölötti és a hétköznapi világ között.

Laura Palmer gyilkosának halálakor Cooper ügynök túl van beavatásának második lépcsõfokán, már nemcsak misztikus intuíciói vezetik a természetfeletti világba, hanem arra is képes, hogy megidézze ezt a világot. Laura Palmer apját õ vezeti át a túlvilágba, méghozzá úgy, ahogy azt a mágikus hagyomány elõírja: a haldokló fülébe súgott mágikus szöveg erejével. Cooper ebben a pillanatban már mester, sámán, pap, vagyis felszentelt személy, a teremtõ Jóság erejével oldozza el a haldokló testét a Gonosz erõtõl, vagyis kegyelemben részesíti.

Ettõl a ponttól kezdve egyértelmûvé válik, hogy nem krimirõl van szó, tévedés volt a gyilkosság mögött egy tudatos, hidegvérrel ölõ gyilkost vagy egy kiszámíthatatlan pszichopata õrültet feltételezni. A gyilkos halálának pillanatában értelmét vesztette minden olyan nyom, részlet, bizonyíték, adat (az áldozatok körme alá rejtett betûk, a videó- és magnófelvételek, naplórészletek), melyek eddig azt az illúziót adták, hogy a világ egységes értelmezhetõ részletekbõl összeálló egész. Ezeken a részleteken Cooper ügynök (és a sorozat) végül is értelmezés nélkül lép túl. A nyomozó világa már nem a pragmatikus, racionális ész világa, õ már misztikus beavatott.

Ettõl kezdve megváltozik a szereplõk értékelése is. Immár nem egy kisvárosi, – átlagpolgári bûnökkel terhes – miliõt látunk. A szereplõk és helyzetek eddigi abszurd, groteszk hangvétele sem az egyéni mûvészi látásmód eredménye többé. Az extrémek, a furcsák, akik idáig úgy tartoztak ehhez az átlag-világhoz, mint a „falu bolondjai”, most mind a természetfölötti erõ közvetítõi lesznek. Mindegyikük a beavatás valamilyen kezdeti szintjén áll: a misztikus intuíciók szintjén (mint Tuskó Jenny), esetleg értelmezve is azokat (mint az Õrnagy), vagy csak öntudatlan játékszerei a természetfeletti erõknek (mint az újra járni tudó béna Leo Johnson, vagy a félszemû Nadine). A többiek, a „normálisak” nem azért egyformák, hogy az átlag amerikai középosztály gyermekeinek ürességét szimbolizálják, hanem azért,

mert õk a beavatatlanok, akik mit sem sejtenek a lét igazságából, az õ életük az anyagi látszatvilág egyik megnyilvánulása, maszkok, bábuk, egymással behelyettesíthetõk, nem a saját életüket, hanem egy kollektíven egyforma életet élnek.

A bûnügyi történet lezárulása után a természetfölötti világ szüntelenül beavatkozik a hétköznapi világba. A természetfeletti Gonosz Cooper ügynök üdvösségéért ifjúkori ellenségének, Windom Earlnek testében indít harcot.

A harc egyre élesebb. A város médiumai rejtjeles üzeneteket, ábrákat hoznak Coopernek, amiket maguk sem értenek. A Gonosz a történet ezen utolsó epizódjaiban térben és idõben egyre koncentrálódik, hogy a kozmikus erõk, bolygók együttállásakor teljes intenzitással törjenek felszínre és vegyék birtokba Cooper lelkét. Ez a beavatás legutolsó foka, a végsõ próba.

Nem egy újabb gyilkosságsorozat megállítása, nem egy újabb pszichopata gyilkos leleplezése a tét, hanem a szüntelenül új és új alakban testetöltõ Gonosz újjászületésének megakadályozása az isteni teremtõ Jóságra való feleszmélés által. A kérdés csak az, sikerül-e Cooper ügynöknek eljutnia a teljes megvilágosodásig – saját lelki üdvösségén túl – képes-e a világot is megváltani. A Twin Peaks az emberiség üdvtörténeti modellje egy személyiség üdvtörténeti drámáján keresztül bemutatva.

Ahogy egyre koncentrálódnak a Gonosz erõk térben (a fekete barlangban és az ott található titkos térkép által kijelölt fákkal körbevett mágikus körben) és idõben (a Mars és a Szaturnusz találkozása által kijelölt idõpillanatban), úgy veszti szem elõl a célt a beavatás utolsó lépcsõjére lépve Cooper ügynök. Szerelmes lesz. Amikor érzéki, tudati, érzelmi, individuális korlátait kellene átlépnie, hogy legyen ereje szembeszállni a Gonosszal, az érzéki és individuális lét felé mozdul.

Cooper ügynök eltûnik a mágikus körben. Nem a föld alá süllyed, nem a fekete barlangba jut, hanem az általunk ismert fizikai téren és idõn kívülre, a beavatás tudatállapotába, a halál szituációjába. A képek az élettõl való eltávolodás, a meghalás folyamatát mutatják úgy, ahogy azt minden kultúra lejegyzi. Az elsõ szituáció, a „várószoba”, ahol még van kapcsolat a földi világgal, de a test már idõn kívüli. Még van érzékelés, de az érzékek már csalnak, az alakok furcsa torz, elfojtott hangon szólnak. Nem lehet érteni, csak tudni, hogy mit mondanak. A várószobában felszolgált kávé beleragad a csészébe, aztán hirtelen kifolyik. Megjelennek a halált jelzõ jólismert alakok, a törpe és az óriás. Fellángol a mágikus, alkimista tûz, amely az elemeket egymástól elválasztja, mindent elolvaszt és megtisztít, villog a fény, a villámcsapások fénye, és megjelennek sorra az elkárhozott lelkek, a halottak, Cooper életének azon szereplõi, akikben meglátta a testet öltött Gonoszt. Ezek az alakok nem létezõk, csak látszatok, egymásba alakulnak, váltogatják formájukat, hiszen már nem individuumok, csak alakjai ugyanannak az Egynek, a Gonosznak. Cooper szobáról szobára siet a vörös drapériákkal jelölt labirintusban. A labirintus az ember isteni megvilágosodás felé való igyekezetének archetípusa, a beavatás metaforája. Minden út végén a Milói Vénusz látható, jelezve a helyzet õsi mivoltát. Cooper ügynök szobáról szobára siet, de mindenhol csak az ijesztõ, sikító és véres halottakkal találkozik, saját fizikai teste is megsérül, hasából csorog a vér, léptei megroggyannak, valóban kezd megrémülni, lassan úrrá lesz rajta a megsemmisüléstõl való rettegés. Szembetalálkozik ellenfelével, Windom Earllel, akinek testében a Gonosz az õ lelkére tör, de ellenfele is elkárhozik ebben a pokolban, mert õ is összetévesztette a természetfölötti erõt saját individuális létével. Azt hitte, hogy személyes bosszút állhat Cooperen, pedig õ is csak egyik testetöltése a Gonosznak és nem több. Cooper csak a Gonosz erõé lehet, másik emberé sosem. Cooper most szemtõl szembe áll a világot fogva tartó, reálisan létezõ Gonosszal. Csak a valódi megvilágosodás pillanatában döbbenne rá arra, hogy ez még mindig nem a lét valódi teljessége, ez még mindig csak az érzékek csalódása, a földi, anyagi világ színjátéka, hogy éppen a földi, anyagi világ a Gonosz.

Cooper ügynök nem jut el a teljes megvilágosodásig, vagyis nem talál ki a labirintusból, foglya marad a megsemmisülés rettegésének, mert még ragaszkodik a földi világhoz, még túlságosan kötõdik Énjéhez. Mikor a halottak között megpillantja szerelmének vérbefagyott holttestét, valóságnak véli ezt a látomást, úgy reagál, mint bármelyik földi halandó, tehát nem lehet kiválasztott. Felajánlja lelkét a Gonosznak szerelme életéért cserébe. Így teste megkettõzõdik: az egyik, az eddigi életét leélõ Cooper valóban meghal, ottmarad örökre a halottak között, mint látszatalak, árnykép, szellem és egy másik, Cooper formájú üres test tér vissza a földi világba, benne az újra testetöltött Gonosz erõvel.

A Twin Peaks tehát mégsem az emberiség üdvtörténetének modellje egy ember üdvözülésének történetén keresztül, hanem az emberiség elkárhozásának útja egy ember elkárhozásán keresztül. A Twin Peaks-sorozat egy sikertelen beavatási folyamat története.

Egy üdvtörténet eleve nem tragikus. Az emberi lét tragikumának története elkárhozás-történet. Az ember tragédiája. A misztérium nem sikerül, az ember örökre elszakadt gyökereitõl, az örök szeretetre és jóságra törõ isteni teremtõ erõtõl. Örökre megrekedt az anyagi világban, az individuális Én határai között, vagyis csak a Gonosz erõit képes hordozni és örökíteni. A Twin Peaks a fausti kultúra végeként határozza meg a mai kultúrát. Az emberiség fausti útjának, az emberi kultúrának vége. Faust kárhozata nem egyéni tragédia, hanem az emberiség végsõ és kollektív tragédiája.

Cooper ügynök eladja a lelkét az Ördögnek a Milói Vénusszal díszített vörös labirintusban. A jelenet összegezni igyekszik az emberiség különféle kulturális hagyományait, a klasszikus görögséget, az ezoterikus okkultizmust, a hermetikus hagyományokat, az asztrológiát, az alkímiát, a mágiát, a katolicizmust, a protestáns etikát, az ateizmust, a materializmust, a logikát, a modern tudományt és technikát. A Twin Peaks a posztmodernt követõ világérzés egyik reprezentánsa: a posztmodern radikális eklektikájára a radikális szintézis a válasz. Ennek a törekvésnek a jegyében igyekszik összekötni az emberiség tudományos-technikai-materialista örökségét az ezoterikus-okkult hagyománnyal, a racionalizmust a metafizikával, a hétköznapi praktikus tudatot a transzcendens tudattal, és úgy tûnik a számára, hogy a két legvégletesebb hagyomány összekapcsolásának eredménye törvényszerûen negatív.

A Twin Peaks sorozat a világon egyeduralkodó hatalommá vált, természetfölötti realitásként létezõ Gonosz ideológiájának reprezentáns terméke.


A cikk közvetlen elérhetõségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/03 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1202